2. Fejezet – Beszélgetés egy szemetesben

Derek rémülten a számra tapasztotta a tenyerét.

-Hagyd már abba! – suttogta félhangosan, ingerült hangon – ha így üvöltözöl, még megtalálnak!

Erre a kijelentésre abbahagytam a sikítást, de még mindig úgy néztem a velem szemben ülő férfire, mintha bármelyik pillanatban betörhetném az orrát. Természetesen nem hittem el ezt az ősös sztorit, és rájöttem, hogy egy egyszerű emberrablás áldozata vagyok. Vagyis ezt gondoltam, de a valóság nem ez volt.

-Hívom a rendőrséget! – fenyegetőztem, és felfedtem a csuklómon levő, digitális órához hasonlító telefont.

-Nem fogod – felelte Derek, higgadtabban, mint az előbb – nem vagyok emberrabló, az ősöd vagyok a huszonegyedik századból, aki még mindig könyörög neked, hogy hidd el, amit mond.

-Hogy higgyek neked? – harciaskodtam továbbra is, mire Derek megfogta a vállamat. Kedvem lett volna lesöpörni, de láttam, hogy nyugtató mozdulatnak szánta.

Aztán belenézett a szemembe, és nem tudtam elfordítani az arcomat. Őszintén, nem is akartam.

Újra megláttam az acélszürke szempárt, amilyen nekem is van, és a barna, homlokba lógó hajszálakat. Megint eszembe ötlött, mennyire ismerős ez az arc, és most nem hessegettem el ezt a gondolatot. Hagytam, hadd tekergőzzön tovább az agyam kacskaringói között. Útjában különböző pontokat érintett, emlékeket.

Egyszer, még régen anyáék meséltek Derekről, amikor a suliban családfát kellett szerkeszteni. Akkor mondták, hogy élt egy rokonom a huszonegyedik században is. De nem emlékszem, hogy mutattak volna róla képet.

Aztán egyszer meglátogatott a nagymama, és fotókat nézegettünk. Volt egy megsárgult, koszos kép a doboz alján, ami egy jóvágású fiatal férfit ábrázolt. A fotó valaha színes volt, de már csak a poron keresztül láttam a férfit, aki valószínűleg Derek volt. Megkérdeztem a nagyit, mikor készítették ezt a képet.

-2019 – ben – felelte. Emlékszem, hogy elcsodálkoztam.

-Olyan régen? – kérdeztem elhűlve – hogy éltek akkor az emberek?

-Nem különben, mint most te – válaszolta a nagyi, a szája sarkában mosoly bujkált. De egy pillanatra elkomorodott, ahogyan újra a fotóra nézett – igaz, hogy ez a fiatalember itt a képen máshogyan élt. Kénytelen volt máshogyan élni.

Akkor még nem értettem, mit jelent ez a mondat. Később sem jöttem rá, de azóta el is felejtettem. Soha nem firtattam az értelmét. Talán most választ kapok.

A felismerés fényével a szememben néztem Derekre. Ő halványan, fáradtan elmosolyodott.

-Most már elhiszed? – kérdezte.

Egy ideig csak tátogtam, mint a partra vetett hal, de aztán erőt vettem magamon, és bólintottam. Az agyam ebben a pillanatban végzett körülbelül egymillió kérdés elkészítésével, és most mind az egymillió ott tolongott a „bejáratnál”, várva, hogy feltegyem őket. Végül kiválasztottam egy lényegeset és fontosat.

-Miért jöttél a jövőbe? És hogyan?

Úgy tűnt, már várt erre a kérdésre. Elégedetten nekidöntötte a hátát a szemetes falának, és várt egy kicsit, mielőtt belekezdene a mesélésbe. Arra gondoltam, bárcsak itt lenne a noteszem, amibe mindenféle jegyzetet írok, amikor ihletem van. Aztán rádöbbentem, hogy itt is van, csak éppen nincs elég helyem elővenni.

-2000 – ben születtem, és amióta az eszemet tudom, az Anomália – okozók meg akartak ölni. Szerencsére volt közöttük egy kém, akinek megesett rajtam a szíve. Ő mondta el a szüleimnek, mi folyik itt. Nem rémültek meg, hanem hétéves koromban magántanuló lettem és tíz éves koromtól tanítottak a fegyverek használatára és a harcművészetekre. Ez így ment addig, amíg tizennyolc nem lettem. Akkor ugyanis a szüleim meghaltak, az Anomália – okozók egy csoportja megtalált minket, épphogy el tudtam menekülni. Azután mindenféle barát, távoli rokon rejtegetett, és sokan közülük áldozatául estek a bújtatásomnak. Húszévesen beláttam, hogy nem tehetem ki több ember életét ilyen veszélynek. Úgy gondoltam, egyedül is boldogulok. Persze rájöttem, hogy ez nem ilyen egyszerű.

Felhúzta a kabátja ujját. Az alkarján hosszú, félig beforradt vágás éktelenkedett, talán egy kés, vagy más fegyver okozta. Mindenesetre kértem, hogy húzza vissza rá a kabátot. Engedelmeskedett, és folytatta a történetét.

-Egészen eddig a szüleim nem avattak bele pontosan a részletekbe. Annyit mondtak, hogy az életem nagy veszélyben van. Megelégeltem azt, hogy nem tudok semmit, és visszamentem a szülőházamba. Nem kellett sokáig kutakodnom, hogy megtaláljam az infót, amit kerestem. Egy megsárgult, régi levél volt. Az a kém levele, aki annak idején minden bizonnyal megmentette az életemet. Leírta benne, hogy egy leszármazottam, Tamara Diggs híres lesz a huszonharmadik században.

Itt muszáj volt megállítanom. Volt egy infó, amit tudnom kellett.

-Hogyan lettem híres? – kérdeztem kíváncsian.

-Sajnos nem tudom – felelte Derek – biztos csináltál valamit, ami nem tetszett az Anomália – okozóknak. De visszatérhetek a történethez?

Bólogattam, de még mindig alig bírtam elhinni.

-Szóval a levélben szerepelt, hogy ha meghalok, mielőtt utódom lenne, te meg sem születsz. Vagy éppenséggel megszületsz, de nem lesz művészi hajlamod. Azt ugyanis tőlem örökölted.

-Nem mondod!

-De mondom. A szüleimnek nem volt túl nagy érzéke az íráshoz, és gondolom az őseiknek sem. Így maradtam én, mint kitörlendő pont.

Ekkor eszembe jutott valami, és egy pillanatra büszke voltam, hogy feltűnt valami, ami Dereknek nem.

-És mi van azzal, akivel utódot nemzel? Ő is számít, nem?

-Igen, ő is számít – felelte – az ő családját is beavatták, ő is ugyanolyan kiképzést kapott, mint én. Csak az a baj, hogy még nem ismertük egymást, mert a „másik felem” a Föld másik oldalán lakott. Így tehát maradt az Anomália – okozók lerázása. Aztán egy nap meglátogattam azt a kémet, aki a levelet írta. Addigra nagyon megöregedett, de tudott segíteni. Az volt a tervem ugyanis, hogy a jövőbe menekülök. Elmagyarázta, milyen speciális gépeik vannak az Anomália – okozóknak, amikkel utazgathatnak az időben. Csak az volt a gond, hogy minden ilyen gépezet a bunkereikben kapott helyet.

-De így is elmentem egy erődítményükhöz, keresztülverekedtem magamat rajtuk, beültem a gépbe, és az már szállított is a huszonharmadik századba. Amikor megérkeztem, ugyanabban a bunkerben voltam, ahonnan indultam, de az most elhagyatott, dohos, koszos hely volt. Ahogy kiértem a felszínre, egy erdőben találtam magam, közel egy autópályához. Elraboltam egy kocsit, és azzal tettem meg az utat idáig. Közben folyamatosan támadtak, úgyhogy nem volt könnyű eljutni ide.

Újra ránéztem. Most láttam, a gyér lámpafényben, mennyire megviselte a folyamatos menekülés és bujkálás. Sokkal öregebbnek látszott húszévesnél. A homlokán ott maradtak a koncentráláskor fodrozódó ráncok nyomai, a szemében láttam az évek alatt összegyűjtött tapasztalatot, az évek alatt látott borzalmakat. Hirtelen egyszerre kezdtem tisztelni és sajnálni őt. Elképzeltem, milyen lenne, ha nekem kellett volna egész életemben attól rettegnem, mikor ölnek meg. A hideg is kirázott a gondolattól.

Elmélkedésemből egy újabb kérdés rázott ki.

-És most mi a terved?

-Először is, kicsit fejlesztjük a képességeidet – szögezte le ellentmondást nem tűrően – így, képzetlenül nekivágni a világnak nagy ostobaság lenne. Úgyhogy elmegyünk egy barátomhoz. Nála egy ideig biztonságban leszünk.

-Azt mondtad, nem áldozol fel több életet – ráncoltam a szemöldököm értetlenül.

-Ő tisztában van a veszélyekkel – nyugtatott meg – meg amúgy is. Most már élesben megy.

Nem értettem a kijelentését, de nem is firtattam. Művészlelkek vagyunk mindketten, megértem, hogy néha zavaros dolgokat mond, amit egyedül ő ért.

Egy kicsit nyújtózkodtam, vigyázva, nehogy orrba vágjam az ősömet, aztán készültem arra, hogy kiszállunk a szemetesből. Derek kikapcsolta a zseblámpát, guggoló pózba helyezkedett, és várta, hogy kinyitom a kukát. És ekkor szembesültünk a hibánkkal: a huszonharmadik századi szemeteseket nem lehet belülről kinyitni.

-Most hogy jutunk ki? – kérdeztem kétségbeesetten. Minden erőmmel próbáltam felnyitni a kukafedelet, de az nem engedett. Derek eközben nagy nehezen kinyújtotta a bal lábát.

-Készülj arra, hogy fájni fog az orrod! – tájékoztatott, aztán bakancsát ráhelyezte a kuka oldalára.

Mielőtt felfogtam volna, mire készül, már hason fekve nyöszörögtem, és az orromat tapogattam. De a dolog bevált: a fedél felcsapódott, és áradt be rajta a napfény és a friss levegő. Ahhoz képest, hogy körülbelül negyedórával ezelőtt figyeltem, nehogy valaki meglásson, miközben bemászok egy kukába, most úgy kúsztam ki, mint a szomjazó a patak szélére. Megvártam, hogy Derek is kimásszon és felállítsa a szemetest, aztán rohantunk be a kocsiba.

Várakozásommal ellentétben nem beljebb mentünk a városban, hanem folytattuk az utat a peremen haladva. Itt sem ritkultak a felhőkarcolók, csak épp alacsonyabbak voltak, mint a belvárosban.

-A barátom errefelé lakik – mondta Derek, miközben egyre csak ment, kicsit lassabban, mint amikor üldöztek minket. Aztán végre bekanyarodhattunk egy parkolóba.

Az ősöm „jól bevált” módszerével tettük meg az utat a felhőkarcoló bejáratáig. Ez a módszer pedig az volt, hogy nem futottunk, hanem sétáltunk a célunkig, elvegyülve a tömegben. Rá kellett parancsolnom az agyamra, hogy ne bámészkodjak, mert az feltűnő lett volna. Főleg, hogy az Anomália – okozók felismernek az arcomról.

A felhőkarcolóba belépve Derek megnyomta a Paradoc S. név melletti gombot, és a szerkezetbe szerelt monitoron megjelent egy férfi arca. Alacsony felbontású volt a kép, de így is láttam, hogy fekete haja és kék szeme van.

-Ki az? – kérdezte a felvétel, merthogy egy felvételt játszott le a kaputelefon.

-Derek – közölte tömören az ősöm – és hoztam magammal egy rokont is.

A felvétel megállt. Tudtam, hogy most a másik oldalon a bizonyos Paradoc S. éppen azt mérlegeli, beengedhet – e minket. És valószínűleg úgy döntött, hogy beenged.

-Gyertek! – felelte a videó, és a lift kinyílt.

A hosszú liftút alatt egyikőnk sem szólalt meg. Derek végig le sem vette a szemét a liftajtóról. Nem tudtam, mire számít, talán, hogy Anomália – okozók özönlenek be rajta, amikor kinyílik. Mindenesetre én a padlóra meredtem, a gondolataimba merülve, alig vettem észre, hogy megérkeztünk.

Egy szűk folyosóra léptünk ki, amit felhőkarcoló – lakosként már megszoktam. Amikor egy nagyobb csomagokkal megrakodott ember megy végig a folyosón, a többiek a falhoz lapulnak, és oldalazva haladnak tovább, mert azért sietni kell.

Megálltunk egy lakás ajtajánál, majdnem a folyosó végén. Derek hármat kopogtatott rajta, egy hosszút, egy rövidet, majd még egy hosszút. Amint az utolsó hang is elhalt, a felvételen látott férfi kidugta a fejét az ajtón. Élőben egy kicsit borzasabb haja volt, és idegesnek tűnt. Amikor meglátta Dereket, az arcára kiült a megkönnyebbülés.

-Derek! Aggódtam, mióta hallottam azokat a lövéseket és a robbanást! Mi folyik az utcaszinten?

-Hát… felrobbant egy étterem, mi meg elmenekültünk – az ősöm megvonta a vállát – jó kis családi program.

Ekkor a férfi tekintete rám siklott. Azonnal felismert, gondolom Derek már mesélt rólam, vagy csak szimplán a hasonlóságok miatt jött rá, ki vagyok.

-Ez tényleg a leszármazottad? – szegezte a kérdést Dereknek. Kicsit fájt az „ez” megszólítás, de ezt a békát le kellett nyelni.

-Igen, és azért jöttünk, hogy megtanítsd néhány dologra – magyarázta az ősöm. Aztán nyugtalanul körülnézett a folyosón, és türelmetlenül bámult a barátjára – bemehetünk végre?

-Persze, persze! – bólogatott a férfi, és szélesebbre nyitotta az ajtót.

Egy egyszerű, modern lakást láttam. Az ablakon sötétítők voltak, nem lehetett lelátni az utcára, és az utcáról sem lehetett a lakásra látni. A keskeny ágytól nem messze csomóba tekert hálózsák hevert a földön, a falra pedig húzódzkodót szereltek.

Vendéglátónk leült a kanapéra, és intett, hogy kövessük a példáját. Miután mindhárman helyet foglaltunk, a férfi előrehajolt, és a kezét nyújtotta felém.

-A nevem Paradoc Son – mutatkozott be, és szégyellem, de alig bírtam visszatartani a röhögést – te pedig feltételezem Tamara Diggs vagy.

-Igen – feleltem, de aztán nem bírtam ki, és rákérdeztem a nevére – izé… a neved a paradoxonra utal?

Paradoc nem sértődött meg, büszkén kihúzta magát.

-Mindent tudok az időutazással kapcsolatban, ezért is egyeztem bele, hogy segítek Dereknek – magyarázta – de most nem ez a lényeg, hanem az, hogy teljesítsük az ősöd kérését. Vagyis…? – nézett várakozóan Derekre, aki nem esett zavarba.

-Vagyis meg kéne tanítani neki pár harcművészeti technikát, a harcolást késsel és pisztollyal. Célba már egész jól tud lőni. Valamint fejleszteni kell a lopakodást, az ébernek maradást és a mászást.

A felsorolás közben végig az járt a fejemben, hogy milyen izomlázam lesz, mire mindezt megtanulom. De mindez kellett ahhoz, hogy életben maradjak, ráadásul ezzel jelentősen megkönnyítem Derek dolgát.

Paradoc rám nézett, fültől fülig érő mosollyal, ami kicsit ijesztő volt.

-Na, akkor vágjunk bele! – csapta össze a tenyerét.