1. fejezet

Elise Martin elgondolkodva ült egy nagyméretű kartondobozon, amire csak annyit írtak: „babzsákfotel”. A szobája üres volt, egyedül csak a különféle feliratú dobozok voltak benne, de hamarosan azokat is kiviszik, belerakják egy költöztetőkocsiba és elmennek.

A lány egyáltalán nem értette, minek kell elköltözniük. Éppen kezdte jól érezni magát, amikor anyja, Martha bejelentette: új munkát talált, de ezúttal nem New Yorkban, hanem egyenesen Yawnie Village – be. Elise úgy gondolta, a név tökéletesen leírja a települést: az embernek ásítani van kedve ott, olyan unalmas az egész. Egyetlen pozitívumként csak azt tudta felhozni, hogy végre kertes házban lakhatnak, ami mindkettőjüknek a szíve vágya volt.

Tovább gondolkodott volna az élet nagy rejtélyein, de anyja bedugta a fejét az ajtón

– Kicsim, gyere, indulunk! – jelentette be, aztán el is tűnt.

A lány nagyot sóhajtott, és elindult kifelé a szobájából, folyamatosan hátrafelé nézve, hogy még egyszer körbenézhessen az eddigi magánszféráján. Ennek köszönhetően beleütközött egy nagydarab, kék overallt viselő költöztetőbe. Elmotyogott egy bocsánatot, aztán kilépve a lakásból, a lehető legnagyobb lassúsággal leslattyogott a lépcsőn, de egyszer úgyis odaért a kapuhoz.

A következő pillanatban a kocsiban találta magát. Amint beszálltak, felkapta a zenelejátszót, betette a fülébe a fülhallgatót, és csak nézte a reggeli New Yorkot, a felszálló párát, és a fáradtan munkába igyekvő tömeget. Ha arra gondolt… hogy nem ezt fogja látni reggelente, és esténként nem látja majd a lélegzetelállító fényeket… mert Elise a New Yorki estéket szerette leginkább. Olyankor kiült a tűzlépcsőre, és csak nézte az ablakokból áradó sárga fényt, az utcalámpákat, és a holdat, ami ezüstös fényével pont az ellenkezője volt az aranyló világosságnak, ami mindenhonnan áradt.

– Nézd a jó oldalát – szólalt meg Martha a volán mögül – abban a kis városkában látod majd a csillagokat is. Nincs akkora fényszennezés – Elise néha úgy érezte, anyja olvas a gondolataiban.

Röpke két óra múlva (rövid pihenőkkel a félreeső benzinkutaknál) meg is érkeztek Yawnie Village – be. Egy átlagos kertvároska volt, templommal, iskolával és egy – két bolttal. Szeptember lévén a legtöbben igyekeztek a közeli város áruházába, megvenni a lemaradt iskolaszereket. A lány csak mosolygott rajtuk: ők már a költözés miatt elég korán beszerezték az összes szükséges dolgot.

Az autó megállt egy kis, kétemeletes ház előtt. Egy rajzfilmbe is beillett volna: hófehérre festett zsindelyek, piros tetőcserepek, és egy csapóajtó a hátsó kertben, ami feltételezhetőleg a pince nyílása volt. Az ablakkeretek, és az ajtó világosbarnára festve, és a tetőn egy szürke téglakémény állt.

Az apró család bement, de rögtön gyanús volt nekik a lábtörlő az ajtó előtt, amit nem ők tettek oda. Aztán bementek, és elakadt a lélegzetük. Ugyanis a ház teljes egészében be volt rendezve. A konyhában gránitpultok, dísztányérok, a hűtőn fenn voltak a hűtőmágnesek is. A tévé tökéletesen működött, előtte a világ legkényelmesebb kanapéja. A konyha előtt kis faasztal, rajta terítő és virág, körülötte székek. Martha benézett a hálószobájába, kényelmes franciaágy, szekrény, benne ruhák, és a falakon körös – körül festmények. Semmi jel nem mutatott arra, hogy a ház lakói csak most érkeztek, ebben a pillanatban. Úgy nézett ki, mintha már évek óta itt laknának.

Elise is felment a lépcsőn anyja után, mivel ott van a második fürdőszoba, és a hálószobák. A lány szobája ugyanúgy volt berendezve, mint az előző, Elise nagy megdöbbenésére. Minden ugyanott volt, a tapéta zöld volt, az ágyon a lovas takaró, a földön a csíkos szőnyeg, az íróasztalon a laptopja, amin ott voltak a matricák, a faliújságon a post – itek és az oklevelek a helyén voltak. Egyetlen elemet vett csak észre, ami ezelőtt nem volt ott: egy gyönyörű fotó az éjszakai városról. Fogalma sem volt, ki tehette oda, de egyből megkedvelte az ismeretlen valakit. Hamarosan anyja benyitott a szobába:

– Beszéltem a költöztetőkkel, azt mondják, előbb ideértek és letették a dobozokat a házba, – hadarta – aztán elmentek. Nem láttak senkit jönni, vagy hasonló.

– És mi van azzal a képpel? – mutatott a lány a fényképre.

– Hát… azt én raktam oda – mosolyodott el Martha – tudom, mennyire megviselt a költözés, és úgy gondoltam, ez az ajándék majd emlékeztet az előző otthondra. Akkor raktam ide, amikor házat néztünk. A tulaj megengedte, hogy lehelyezzem ezt a meglepetést. Örülök, ha tetszik.

– Persze, hogy tetszik – ölelte meg Elise anyukáját – egyébként, mi van a pincében? Oda is lerakták a dolgokat?

– Azt hiszem, igen, de oda inkább csak én megyek le, ha lehet – bizonytalanodott el egy pillanatra az anyja.

– Miért? Nem félek a sötétben.

– Tudom, de van ott… valami, ami azt hiszem… most csak rám tartozik. Rád is tartozik, teljes mértékben, de… nem vagy még kész rá.

– Jó – sóhajtott Elise – akkor én elkezdek bepakolni holnapra a suliba.

Martha kiment az ajtón, hogy lemenjen a pincébe, és hogy bebizonyosodjon a gyanúja: a fehér lepellel letakart hosszúkás valami ott volt a falnak döntve.