Prológus – Az alku megköttetik
Diana Criswell szilárdan és roppantul határozott érzéssel vetette meg lábát a vaskos tölgyajtó előtt, alig egy törött fűszálnyira a kopott küszöbtől. Halványuló tétovázással simított végig vakfekete, fénytelen tincsein, ujjaival elkeseredetten próbálva kioldozni néhány esetleges gubancot, melyek ugyanolyan elkerülhetetlennek tetszettek ebben a pillanatban, akárcsak királykék-napsugárarany madarászkabátján a gyűrött ráncok. Mindez azért (és csakis azért) történhetett, mert nem volt ideje normális emberi lényhez, mi több, nőhöz méltón összeszednie magát, és közelebbről megvizsgálva a helyzetet, olyannyira nem is akarta. Az ok, amiért most ezen a zajos, forgalmas utcán ácsorgott a kereskedőiroda ajtaja előtt, egy tárgyalás volt, de nem hivatalos – és főleg nem olyanokkal zajlott, akiket tisztelt. Egyedül nőiessége erőltette rá a kínzó gondolatot, hogy túlságosan slampos és elhanyagolt a megjelenése.
Kopogott, először erélyesen, de nem jött rá válasz. Csupán néhány percet bírt ki anélkül, hogy ne sürgesse meg az odabent tartózkodókat – feltéve, ha egyáltalán van az irodában egy teremtett lélek is – egy újabb dörömböléssel, ám az eredmény ugyanaz maradt. Feldúltan fújta ki arcából az inger által odavarázsolt rakoncátlan hajszálakat és egy aprót hátralépett. Kész volt akár betörni az ajtót, ha kell, hát a kabátjában lapuló késekkel és hűséges szablyájával együtt. Ha Diana őszinte akart lenni magával, már régen bevethette volna fegyvereit a kereskedők ellen. Igen, ha nem lenne Thalia, a két pióca már vagy hetek, hónapok óta egy árokban heverne, torkukban egy-egy kedves kis vágással, melyeket a nő kése okozott.
De ha ezt tenné, azt soha az életben nem lenne képes eltitkolni Thalia elől. Épp elég az, amit minden egyes nap magában tart, összeszorítva ajkait és önként lakatot csatolva rájuk, állva kislánya kutakodó tekintetét… A gyerek okos. Nagyon okos, és jó megfigyelő, ami általánosan csodálatos, mi több, tökéletes, de így pillanatok alatt képes felderíteni anyja hangulatát, és ezt Diana pontosan tudta. Nem hiába rettegett már vagy tizenhárom éve, azóta, hogy a lánya meglátta a Felhővilág hűvös napját.
Az agresszív betörésre végül nem került sor – szerencsére -, ugyanis ebben a pillanatban az ajtó résnyire tárult és kilesett rajta egy göcsörtös arcú, kígyóképű alak, kinek első teendője volt nyelvét csattogtatva végigmustrálni Diana szemléletes domborulatait.
-Kegyeskednek beengedni, vagy várnak, amíg valami perverz állat elrabol engem? – vetette oda a nő, mikor megelégelte a nyálcsorgató tekintetet – Esetleg addig, amíg megfagyok idekint?
-Hát, hölgyem – vonta meg a vállát kaján vigyorral a kígyóképű – mindkettővel jobban jár, mint ebben az irodában. Na, jöjjön!
Míg hibátlan egyensúlyozással a lehető legmesszebbre kerülte ki az ajtónálló férfit, Diana csak úgy „véletlenül” meglibbentette kabátja combközépig lelógó alját, mire alig egy röpke tizedmásodpercre, de elővillant félelmetes, görbe végű szablyája. Nem nézett hátra; csak azt hallotta, ahogyan a kígyóképű falakat rengetően nyel egyet rémületében.
Egy újabb tölgyajtón keresztül aztán megérkezett a Kereskedő irodájába.
Odabent félhomály uralkodott, pusztán az olcsó gázlámpák zümmögtek, akár a körülöttük táncoló és koppanó rovarok. Minden sarokban átható naftalinszag terjengett, melytől Diana majdnem – de csak majdnem – felhúzta orrát, ám helyesebbnek érezte, ha megtartja méltóságát, vagy legalábbis annak látszatát. Középen méretes, és talán pont ezért a széléinél kopott íróasztal terpeszkedett, rajta szakértő figyelméért áhítozó kibelezett írógép, irathalmok barátságtalan, fekete betűkkel takarva, valamint egy meglehetősen teli hamutálca. És mindennek a rendetlen birodalomnak a hátterében ott mosolygott elégedetten a Kereskedő, fél kezében elegáns, ám meglepően olcsó cigarettával, tekintetét a belépő üzlettársára fixálva. Diana ismerte azt az „én-vagyok-itt-az-úr” mosolyt, mely a férfi arcán játszott. De igen bölcsen úgy döntött, nem veszi fel ezt sem, ahogyan a szúrós bűzt sem.
-Foglaljon helyet, Ms. Criswell, és talán kezdhetnénk is! – bökött fejével az íróasztal előtt porosodó bőrszékek egyike felé.
-Criswell kapitány, ha kérhetem – javította ki őt kapásból Diana, karba font kézzel.
Esze ágában sem volt leülni. Ha a Kereskedő nem az illemtani kódexek szerint játszik, akkor ő miért tegye ennek az ellenkezőjét? Egyébként is, készen kell állnia mindenre.
-Rendben, nekem úgy is jó – mosolygott nyugtalanító higgadtsággal a férfi – Feltételezem, tudja, miért van itt.
-Egy újabb elkeseredett kísérlet meghallgatására arra irányulóan, hogy az Ikarust használjam a madárvadászaton kívül más, személyesebb célokra is – vágta rá erre a nő – de ezúttal szeretném rövidre zárni a beszélgetést. A válaszom, mint mindig, ezúttal is nem. A munkámmal kapcsolatos aggodalmaikkal őfelségét nyaggassák, és ne engem!
A Kereskedő elnyomta cigarettáját az ettől már-már túlcsordulónak tetsző hamutálba, és előrébb dőlt, összetámasztott ujjaira döntve fejét. És az a mosoly, az nem tűnt el. Dianának meggyőződése volt, hogy némely ember ajkáról sosem lohad le a mosoly; ironikus módon pont ezek azok a személyek, akikben a legkevésbé sem lehet megbízni.
-Ne aggódjon, ezeket a köröket már rég lefutottam. Elhiheti, hogy én sem akarok segget csinálni a számból, és nem is ezért hívtam ide.
-Akkor mi másért? – a madarászkapitánynak ezúttal elképzelése sem volt egy lehetséges alternatíváról.
-Azért, hogy közöljem önnel: őfelsége meghallgatott minket, és így kérésünknek eleget téve arra szólítja föl önt, hogy teljesítsen egy feladatot. Különleges feladatról van szó, és nem valószínű, hogy sikerül önnek…
-Csak mondja, miről van szó! – sürgette őt Diana. Az idegesség egyre nőtt benne, és mind kikívánkozott.
-Az Ikarus használata közben egy hónap alatt háromszázezer eatheriának megfelelő összeget teremtsen elő! – közölte végre valahára a Kereskedő.
De ebben a percben Diana azt kívánta, bár ne siettette volna a hírt olyannyira.
Megingott és egy vérfagyasztó pillanat erejéig olybá tűnt, elesik, de végül állva maradt és nem esett kétségbe. Nem veszítette el a fejét és még nem folyt vér – jobban mondva, nem folyt még a Kereskedő és ajtónállója vére -, vagyis egyelőre minden rendben volt. De háromszázezer eatheria… az nagy pénz. Nagyon nagy.
Nyelt egyet, talán akkorát, mint az előtérben nemrég a kígyóképű, és újból fagyos tekintetét a Kereskedő veséjébe mélyesztette.
-Különben? – kérdezte.
-Szóval rögtön azt nézi, miféle vereséggel fog hamarosan szembesülni? – eresztett meg a férfi egy kéjes vigyort.
-Szó sincs erről, uram – döntötte oldalra fejét Diana, mintha töprengene – csak éppen azt szeretném megtudni, mi az, amit maga nem fog megkapni. Soha a büdös életben.
A Kereskedő a fejét csóválta az illetlen kis szóvirág hallatán, ám szerencséjére csöndben maradt. Három kerek másodpercig, aztán belevágott az alku további részleteinek ecsetelésébe, melyek enyhén szólva is leizzasztották a madarászkapitányt.
-Tehát, ha nem teljesíti az őfelsége által önre kiszabott feladatot, két opció lép érvénybe – kezdett bele – Egy: behajtják magán, mint a hajó kapitányán a háromszázezer eatheriát. Kettő: elveszik magától a hajót, ami így hozzánk kerül. És ne aggódjon, mi már teljes mértékben kihasználnánk az Ikarust, jobban mondva… az alkatrészeit.
Persze. Hiszen az iroda használt léghajóalkatrészekkel üzletelt. És az Ikarus jelenleg a legjobb minőségű volt a Cloudess kikötőjében veszteglő hajók közül.
Diana érezte, ahogyan lesápad, ahogyan szívverése egy kolibriéhoz hasonlóan megiramodik, ahogyan hideg cseppek gördültek le nyakán. Rögtön érezte, mennyire, de mennyire meglátszik rajta a megrökönyödése, de most, ebben a helyzetben már nem állt hatalmában elrejteni mindazt, amit érez, arról a milliónyi kétségbeesett gondolatról már nem is beszélve, melyek ezalatt a szemrebbenésnyi idő alatt végigcikáztak elméje bugyraiban.
Fortun kegyelmezzen neki, Thaliának és annak a harmincfős legénységének! Hisz neki távolról sincsen ennyi pénze, soha nem is volt és soha nem is lesz, sőt, még ha lenne, akkor sem tudná odaadni! El kell tartania magát, a lányát, élniük kell valahogyan, adózniuk kell… De hogy elvegyék az Ikarust, az Ő Ikarusát? Ráadásul szétszedjék? Hogy gondolta a király, hogy gondolta bárki, hogy ilyen megoldhatatlan, átláthatatlan döntés elé állítják, egy útelágazás kellős közepébe, ahol mindkét ösvény végén katasztrófa húzódik…
De végső soron, kapitány volt. Minden egyes pillanata döntések sorozatán múlt, melyeket nem másnak kellett meghoznia, csakis magának.
Mély, halk sóhajjal hűtötte le kazánként forrongó szívét és agyát, és felemelte fejét, melyet addig önkéntelen mozdulattal horgasztott le a padló felé. Ha ezen múlik az élete, ám legyen. Kockáztatott már eleget, annyit, hogy igazán nem is számolta már. Ha belegondolt, ebben a szent helyzetben, hogy itt áll a keselyűk kereszttüzében, most is csak kockáztat, szüntelenül veszélyeztet egy rakás értéket. És ha őszintén ezt kell mások és a saját jóléte érdekében tennie… akkor meg mire vár még?
-Ha őfelsége, és persze önök is ezt akarják, ám legyen – biccentett, megeresztve ugyanazt a mosolyt, melyet a Kereskedő viselt – de csak hogy tudják, nem fognak belőlem kicsikarni egy árva fityinget sem, és amíg élek, az Ikarust sem fogják széttépni. Erről gondoskodom, ha kell, személyesebben is, mint azt önök elképzelhetik.
Ezzel újfent megemelte kabátja szegélyét, rá sem nézve szablyája fényes pengéjére, mely a félhomályban fenyegetően sejlett elő és valószínűleg alaposan szúrhatta a Kereskedő szemét. Maga a férfi egykettőre különös, színtelen hullaarcot vett fel, és a beszélgetés kezdete óta először nyomtalanul lerohadt arcáról a magabiztos mosoly.
Diana nem várta meg az esetleges válaszokat és nem is tűrte őket különösebben.
Néhány percet vett csak igénybe az út, melyen fölcaplatott a házukhoz vezető csendes kis utcába, ám amint befordult a sarkon, és a kikötő lelkes zsivaja a háttérbe szorult, a pénz körül jajveszékelő gondolatmeneteit szépen lassan leváltották a háztartásról szóló kisebb-nagyobb problémák. Vajon van otthon elég tej? Hát kenyér, víz? És vajon még ebben az életben rá tudná venni kedves egyszem lányát a tanulásra, vagy már csak azt fogja bámulni megadóan, ahogyan Thalia fesztelenül pörgeti tőle kapott rugós kését, és meglehetősen nagy ívben tojik az iskolára? A három kérdés közül egyre sem tudta a választ, bár mindhárom ugyanolyan mértékben aggasztotta őt. Egy neveletlen gyerek, aki jó úton halad a rossz út felé; egy teljesíthetetlen alku, amelyet mindenképpen vállalni fog, mese nincs; és a hiánycikkek a boltban, melyek ironikus módon a tej, a kenyér és a víz voltak.
Szél borzolta végig fedetlen haját, még nagyobb szénakazalt teremtve belőle, mint az addig is volt. A hűvös légfuvallatba Diana a vastag bélésű madarászkabát ellenére is beleborzongott, hiszen erős, csomózások tömkelegén edzett ujjait nem takarta semmi meleg. Bedugta őket kabátja mély zsebeibe, és azonnal megmerevedett…
Az átfagyott ujjak fátyolvékony, pergamenszerű anyagot tapintottak a zseb szívében.
Aki aznap késő délután azon az utcasarkon állt, egy nőt pillanthatott meg a gázlámpák pislogása közepette. Egy felettébb feldúlt, ugyanakkor rögtönzött örömtáncot járó madarászkapitányt, aki ebben a percben a levegőbe emelte a gyűrött papírlapot, és a naplementébe üvöltötte mindenre kész csatakiáltását…