2. Fejezet – Egy elültetett gondolat
Stephen Martin unatkozott.
Ami nem is csoda, ott ülni a semmi közepén, figyelni a tróntermet, úgy, hogy nem sétálhat benne. Figyelni a nyitott kaput, tudva, hogy nem mehet ki rajta. Csak ott ült a semmi közepén, és nem hitte, hogy kiszabadulhat. Belenyúlt a zsebébe, az egyetlen, ami nála volt, egy kis darab papír és egy lúdtoll, ami tinta nélkül meglehetősen használhatatlan volt. Maximum vésni tudott volna a papírba, de ezt nem akarta megtenni.
Nem érzett éhséget vagy szomjúságot, sem fáradtságot. Az elmúlt három hónapban nem mozdult el a tükör elől, figyelte a kinti világot, és nagy ritkán elsétált pár méterre, de amint nagyon eltávolodott, megijedt, és inkább visszament. Reménykedett, hogy megmentik, de már nagyon unatkozott, és nem is hitte, hogy valaha is visszajönnek. Lesz, ami lesz, gondolta végül, elhagyom a tükör környékét.
És felállt, nem nézett vissza, attól félve, hogy meggondolja magát. Csak ment előre, míg végül a tükör egészen apróra eltörpült mögötte. Nem tudta, hova tart, talán ez egy átjáró, vagy tényleg csak a nagy semmi, de arra igazán nem számított, hogy egy házat pillant meg. Pontosabban egy palotát. Kőből épült, az egészet benőtte a borostyán, az üvegei elszíneződtek, az egyik torony teteje beszakadt. Stephen először nem akart bemenni, de közel – távol ez volt az egyetlen tárgy, amit talált, és itt talán van valaki, aki segít rajta. Bekopogott a korhadt fakapun. Először nem történt senki, aztán a kaput valaki kinyitotta. Egy nő volt az.
Hosszú, vörös haját hátul kontyba kötötte, földig érő, smaragdzöld ruhát hordott. A derekán barna öv lógott, ebbe bújtatta szürke fapálcáját. Az arcán szeplők tömkelege virított. Először kérdőn nézett a fiúra, majd felcsillant a szeme.
-Ó, te vagy Stephen Martin, ugye? – kérdezte.
-Öhm… igen, én vagyok – felelte csodálkozva Stephen, mire a nő megragadta a kezét, és behúzta a palotába. Odabent egy kis asztalka állt, két oldalán székekkel. A nő intett Stephen – nek, hogy üljön le, és ő is megtette ezt.
-Nos, nyilván csodálkozol, ki vagyok én – fogott bele – miattam van tükörtestvéred. Miattam van majdnem minden embernek tükörtestvére. Én vagyok a tükör boszorkánya. És azért hoztalak ide, mert a húgod elpusztította a nehéz munkával készített tükörvilágomat.
-Nem a húgom, ikrek vagyunk – szólt közbe a fiú, mert ez azért fontos dolog. A boszorkány leintette.
-Igen, persze. Szóval a szélenélők az ellenségeim. Csak képzeld el! Én itt elkészítek egy tükörvilágot, nem is hinnéd, mennyi munkával jár minden ténynek utána járni! És azt szeretném, ha a tükörtestvérek maradnának a helyükön. És az előbb tévedtem, mert nem miattam vannak tükörtestvérek. Az egy még nálam is ősibb varázslat eredménye. Én csak próbálom megelőzni az olyan kísérleteket, mint a húgodé. Ehhez pedig az kell, hogy a tükörtestvérek ne tartsanak annyira össze. Nem lehet kettő ugyanott soha. És a szélenélők folyton keresztülhúzzák a számításaimat. Neked kell segítened nekem ebben.
Stephen elcsodálkozott, de rögtön ellenkezni kezdett.
-Dehogyis! – méltatlankodott – soha nem dolgoznék a barátom és a testvérem ellen! Biztos vagyok abban, hogy ők értem dolgoznak!
-Egészen biztos? – vonta fel a szemöldökét a boszorkány – mikor láttad őket utoljára? Tudom, hogy mióta csapdába estél a tükörben, nem láttad őket. Honnan gondolod, hogy a megmentésedre készülnek?
-Nem hallottam őket, de egyszerűen csak tudom. Testvéri megérzés.
A nőt szemlátomást bosszantotta a fiú makacssága. De voltak még kártyái a kezében.
-Bizonyítékokra vársz? – kérdezte, de nem várta meg a választ. Előhúzta a pálcáját, és rajzolt vele egy szabályos kört a levegőbe. Egy kicsi, kör alakú tükör jelent meg előtte – íme.
A tükör egy osztálytermet mutatott. Stephen még így, hátulról is felfedezte a testvérét. De nem Zoe mellett ült, és Belle sem volt ott. A terem falán poszterek lógtak, köztük egy térképpel. Stephen közelebb hajolt a bútorhoz, és elhűlve figyelte a térképet, mert az nem Yawnie Village – t ábrázolta. Hanem New Yorkot. Elise – ék visszaköltöztek.
Stephen döbbent kiáltással hátraesett a székén. Különböző érzelmek kavarogtak benne, mégis, a legerősebb a düh volt. Feltápászkodott a földről, bele az együttérzőnek szánt mosolyba. A boszorkány gyengéd, de határozott mozdulatokkal leporolta a fiút, aztán mélyen a szemébe nézett.
-Mit gondolsz most a testvéred kitartásáról, hogy megment téged? – kérdezte a nő. Stephen keserűséget érzett a szájában attól, amit mondani készült. Egy egyszerű és dühös szót akart mondani, de nem vitte rá a lélek. Helyette mondott ezer mást arról, mit érez. A nő elégedetten figyelte a fiút, majd amikor az kifogyott a mondanivalóból, megszólalt:
-Ezek után nyilván segítesz nekem. Hiszen nincs vesztenivalód.
A tükörtestvér pedig nem habozott igent mondani. Igaza volt a boszorkánynak. Természetesen az elé vetített kép nem volt igaz. A tükörben látott képet a boszorkány varázsolta oda. Elise – ék még mindig Yawnie Village – ben voltak, és nem tudtak arról, mi történik Stephennel.
A boszorkány pedig elővarázsolt egy nagy tükröt, ami egy másik tükörvilágba vitte. A nő feladattal bízta meg őt. Stephen átsétált a tükrön, be, egy másik világba.
Ugyanebben a pillanatban azonban Elise, Zoe és Belle megérkeztek a szélenélők otthonába.