VeronicaStories

7. fejezet – Félsiker

Astebin ráérősen lengette ide – oda a kardját, így huzatot képezve a helyiségben, amitől Elise – t kirázta a hideg. Amikor észrevette a lányt, abbahagyta.

-Nocsak, nocsak, hercegnő – mosolygott gúnyosan – gondolom, jött elbúcsúzni a testvérétől.

-Ami azt illeti igen – felelte higgadtan Elise – úgyhogy most odamegyek a tükörhöz, és véget vetek ennek az egésznek.

Mielőtt a varázsló megakadályozta volna, odarohant a tükörhöz, és egy hatalmasat beleütött. Legnagyobb meglepetésére azonban a keze visszapattant az üvegről, és majdnem magát találta orrba. Astebin csak nevetett.

-Ehhez több kell, hogy betörd, te lány.

Elise most előkapta a karját, és minden erejét összeszedte, hogy hajítson vele. Odaképzelte a tükör helyére a sárkány száját, és dobott. A kard csattanva ért céljához, és belefúródott az üvegbe, a penge körül pókhálószerű repedés képződött, de a tükör nem tört be. Még egy ilyen döfés, és az egész darabokra hullik. Kihúzta a fegyvert, mögötte feketeség tátongott. Újra felkapta két kézzel, és döfött.

Stephen és Zoe döbbenten látták, ahogyan a lepedő anyaga átlyukad.

-Vedd le a lepedőt – kérte a fiú Zoe – t, aki engedelmeskedett, és lehúzta a ruhadarabot. A következő pillanatban rémülten látták Elise – t, aki elszánt, de szomorú arccal döfni készült.

A két gyerek elugrott a szilánkok elől, ami kirobbant a bútorból.

-Mi volt ez? – kiáltott fel megrémülve Zoe.

-Valószínűleg betörte a tükröt – válaszolta Stephen – gyere, menjünk fel – ezzel megfogta a lány kezét (aki ettől kisebb arcpirulás – rohamot kapott) és együtt felfutottak a pince lépcsőjén.

Odafent az aggódó anya várta őket.

-Hát megtette – sóhajtott.

Hatalmas földrengés rázta meg a vidéket, és Elise menekülni kezdett. Hirtelen nem tudta, merre fusson, hol élheti túl, de csak futott. A varázsló ijedten és dühösen kiabált utána, és az ajtón éppen Belle iszkolt befelé, hogy ígérete szerint végig a tükör romjai mellett álljon. Az üveg helyén most sötétség volt, minden földrengéshullám és hurrikán onnan indult ki, így a trónterem csakhamar romhalmazzá vált. A szélenélő igyekezett egyszerre a tükör mellett maradni, és védeni magát a lezúduló kövektől.

Elise a pince felé futott, útközben könyörögtek neki, hogy mentse meg őket, de ő csak a fejét rázta.

-Azt teszem – kiáltott a könyörgőknek, és rohant tovább, azonban nem tudta sokáig tartani ezt a sebességet.

A föld akkorát rázkódott, hogy mindenki elesett, és a legtöbb ház összedőlt. Kitört a káosz, több helyen tűzvész is keletkezett. A lány próbaképpen kinyújtotta a kezét, és rájött: a varázstilalom megszűnt. Újra használhatja a képességét. De most gyorsan belátta, hogy nem veszi hasznát, így feltápászkodott, és továbbment.

A pince ajtajában épp apja igyekezett kifelé.

-Sajnálom, de a pince be fog omlani. Nem tudja már tovább tartani a ház súlyát – magyarázta, és elfutott az erdő felé.

Elise épp meg akart győződni maga is a helyzetről, amikor a ház romjai recsegve – ropogva lejjebb süllyedt pár métert. A lány nem tudta visszavarázsolni a házat, ekkora dolgokat csak Belle képes megbűvölni, meg Astebin. Szaporán futott hát tovább búvóhelyet keresni, és rájött, hogy a földalatti helyek most nem nyerőek. Sem a magaslatok.

Miközben az utcán keresgélt megfelelő helyet, egy nő észrevette, és kiabálni kezdett:

-A hercegnő csak a saját bőrét menti! Elárult minket!

-Nem igaz, titeket mentelek – válaszolt vissza a lány – hamarosan semmi nyoma nem lesz a földrengésnek.

Nem volt ideje tovább társalogni, futott tovább, amikor egy nagy, fehér lószerű valamit vett észre az égen, kivéve, hogy ennek szárnya volt. A pegazus kecsesen leszállt a földre és megrázta magát. Megkereste Elise – t, és odavágtatott elé, mindenki mást, aki fel akart rá szállni, ledobta magáról. Meghajolt a lány előtt, és gyönyörű barna szemeivel ezt üzente: gyere, szállj fel! Megmentelek, ha te megmentesz engem!

Elise eleget tett a kérésnek, megkapaszkodott a pegazus sörényében, ami felemelte az égbe. Hamarosan maguk mögött hagyták a várost, és tovább repültek, a lány élvezte az arcába tóduló hideg szélt. Mindenhol pusztítás ment végbe, és káosz uralkodott. Elise nem bírta nézni, beletemette az arcát a ló sörényébe, és hagyta, hogy a kecses lebegés álomba ringassa.

Belle kötelességtudóan harcolt az elemekkel, és figyelte a tükröt, amikor érzékelte, hogy egy láthatatlan erő húzza a tükör felé. Pont ő az, aki átmegy a szilánkokon keresztül, de neki ez nem volt kivételezés, erre ő magától is képes lett volna, így csak engedte, hogy a láthatatlan valami behúzza a feketeségbe, és a következő pillanatban felbukkanjon a másik oldalon, vagyis Elise – ék házának pincéjében. Gyorsan felrohant, és szembetalálta magát a rémült családdal, na meg ötezer – egy kérdéssel.

-Miért törtétek be a tükröt? – kérdezte Stephen rémülten.

-Jól van Elise? – aggódott lányáért Martha.

-Mi történt? – tudakolta némi fáziskéséssel Zoe.

-Elise tudtommal rendben van, most magára van utalva – magyarázta a szélenélő – próbál életben maradni, miközben lezajlik a világvége, hogy az egészet újraépíthesse három kívánsággal, és téged maga mellé hozzon – bökött Stephenre – és nagyjából ez történt.

-Akkor most mit tehetünk? – érdeklődött a fiú.

-Várunk. A testvéred is ezt teszi jelenleg. Legalábbis remélem.

A tükörvilág romba dőlt. Minden megsemmisült és eltűnt. A nagyobb földrészek szétszakadtak, fentről üvegszilánkoknak is lehetett volna őket nézni. És mindennek a tetején egy fehér pegazus repült, kerülgette az égből hulló nagyobb dolgokat, mint a sárkányokat, vagy az üstökösöket. A pusztulást csak egy élőlény nem érzékelte: a mesebeli lény hátán utazó Elise, aki mindeközben békésen aludt, világoskék köpenye szakadtan csattogott a háta mögött, haját hátrafújta a szél, ráncai kisimultak. Az állat éppen egy hatalmas zuhanó sárkány alatt akart elslisszolni, de nem volt elég gyors: a sárkány farka telibe találta a pegazust, akinek utasát lesodorta a hátáról.

A lány felriadt, azt hitte, egy zuhanós álom közepén ébredt fel. Azonban viszonylag gyorsan felmérte a helyzetet, miszerint őrületes sebességgel zuhan a föld felé. A fülébe süvítő szél miatt nem hallott semmit, minden elmosódottnak látszott, de ki tudott venni egy fehér alakot, amint zuhanórepüléssel igyekszik beérni. És sikerült is neki, miután egy tornádó – felemelte fáról lefelé elrugaszkodott, nagyobb sebességet nyerve. A pegazus ügyesen Elise alá siklott, így az egyenesen ráesett a hátára. A lány beverte a fejét, és elájult. Az állat sebesült volt, de repülni még tudott. Ennek ellenére nem röppent vissza az égbe, hanem elegánsan leszállt egy földdarabra, lerakta Elise – t, és aztán ő is lekuporodott mellé. Tudta, mi lesz a sorsa, de bízott abban, hogy a lány megmenti őt is.

Legalább öt óra telt el a tükör betörése óta. Elise a földön fekve ébredt. Vagyis, nem is a földön, hanem a semmin. A pegazus eltűnt, egyedül volt. Felült, és körülötte csak a koromfekete sötétséget látta. Közel s távol nem volt senki rajta kívül. Mégis egy hang szólalt meg, egy nő hangja:

-Megsemmisítetted a tükörvilágot, de élsz – mondta hitetlenkedéssel – és te vagy az, akiről az ének szól, Elise hercegnő, ugye?

-Igen, az vagyok – felelte a lány a semminek, nem tudta, merre beszéljen, a hang körbelengte.

-A pegazus megmentett téged, és feláldozta magát. Mondd, mégis mit nyernél a három kívánságoddal, ha nincs többé semmi?

-Nos – köhintett egy aprót Elise, majd habozás nélkül elkezdte – az első kérésem ezzel lenne kapcsolatos. Mindent szeretnék visszacsinálni olyanra, amilyen volt, a sértetlen egész tükörvilágot.

-Értelmetlenség – válaszolt egy kis idő múlva a hang – ám legyen. Nem én döntöttem így.

A lány becsukta a szemét, mert hirtelen ragyogó fény támadt, és mikor újra kinyitotta, egy aprócska patak mellett ült, egy erdő szélén, a pegazus mellette békésen ivott, az állat sebesülései eltűntek, és minden csöndesnek tűnt. Közel s távol nem volt senki.

-Minden ember, állat és növény visszakerült a helyére, ahogy kérted. És mi lesz a felszabadítással, ha tényleg te vagy az a személy, akiről az ének szól?

-Ez a második kívánságom – felelte Elise – azt szeretném ha Astebin… – itt elgondolkodott. Biztos joga van azt kérni, hogy egy ember ne is létezzen? – elveszítené a varázserejét, mindet, és ne is tudja újra megtanulni őket.

Nem érzékelt semmi változást, de gondolta, hogy valami csak történhetett.

-Megtettem a második kívánságodat is – búgta a hang – és mondd, szerinted mi történik a testvéreddel éppen, ott a tükör másik oldalán?

-Az utolsó kérésemként azt szeretném, ha Stephen, a tükörtestvérem ugyanabban a világban legyen, amiben én.

Most sem történt semmi, de a láthatatlan valaki újra megszólalt.

-Mindhárom kívánságodat teljesítettem. Bölcsen döntöttél mindenben, Elise hercegnő. A városod messze van innen, de a pegazus hazavihet. Viszlát.

Ezzel elcsendesedett minden, csak az erdő hangját és a víz csobogását lehetett hallani. A lány odament a szárnyas lóhoz, aki aprót nyihogva köszöntötte, és meghajolt előtte. Elise mosolyogva ráült, és felrepültek az égbe. A látvány lélegzetelállító volt. Az emberek apró pontoknak tűntek a magasból, tették ugyanazt, amit a tükör betörése előtt tettek, de boldogabbak voltak. Amikor a varázslény és utasa elrepültek egy falu fölött, lakói döbbenten néztek fel az égre. Csakhamar híre ment, hogy a hercegnő felszabadította az embereket a varázsló gonosz uralma alól, és visszatér a fővárosba, hogy elfoglalja méltó helyét. A híre megelőzte a lányt, és mire megérkezett, az emberek hatalmas ünnepséggel várták. A pegazus elegánsan leszállt, aztán újra felrepült az égbe, és hamarosan csak egy apró fehér pontnak látszott a naplementében. Elise még csak meg sem tudta neki köszönni a segítséget, amit kapott. Mégis, úgy érezte, hogy sorsuk még keresztezi egymást.

Elise elindult Belle háza felé, miközben úton – útfélen megállították gratulálni és köszönetet mondani neki. A lány mindet mosolyogva megköszönte és elfogadta, aztán végre elérte az épületet. Bement, de nem volt ott senki. Remélte, hogy az utolsó kívánsága teljesült. Benyitott minden szobába, ám minden továbbra is üres volt. Belle szobáját hagyta utoljára, ahol aztán leesett az álla a döbbenettől. Ott ugyanis az ágyon szépen elrendezve egy ruha volt.

De még milyen ruha! Csodálatos, világoskék selyemből készült, és rengeteg, apró, ragyogóan fehér kristályokat szőttek az anyagba, amik minden mozdulatnál csillantak egyet. Az ujjak vége leért a földre, ahol a selyem úgy elvékonyodott, hogy szinte átlátszott. Egy pár cipőt is raktak mellé, hófehér topánkákat. Elise habozás nélkül fölvette volna, de előbb megfürdött, és a haját is alaposan kifésülte. Aztán végül belebújt a ruhadarabba, tökéletesen illett rá. A cipellőket is fölvette, és hirtelen magabiztosságot érzett. Pontosabban azt érezte, hogy tényleg egy hercegnő. Kihúzta magát, és elegánsan kivonult a házból.

Az emberek elámulva nézték, és egyre többen mentek utána, míg végül egy hatalmas tömeg kísérte el a trónteremig. A lány belépett a kétszárnyú ajtón, és rögtön látta a sértetlen tükröt, és előtte a testvérét. Stephen rámosolygott, ő is hasonlóan lélegzetelállító öltözékben volt. Elise viszonozta a mosolyt, és sietve elindult a fiú felé. Stephen vonásai most élesebben látszottak, afféle „HD – minőségben”. De még mindig a szokványos átható szemek, a szeplők ugyanott voltak, az orr ugyanolyan pisze volt, mint azelőtt. És Elise – nek pont ez tetszett: semmit sem változott.

Megálltak egymás előtt, a lány sóhajtott. Lassan felemelte a kezét, és a levegőben tartotta. Stephen is így tett, a két tenyér pedig összezáródott. Aztán a testvérpár is egymásba borult. Elise érezte a fiú illatát, testének melegét, mindent, amitől eddig egy üveg választotta el. A következő pillanatban megindult az első örömkönny, ami után nem volt megállás. Sokáig álltak így, senki nem avatkozott közbe, nem volt szíve. Végül kibontakoztak az ölelésből, és Stephen, még mindig fogva a kezét, elkezdte vezetni a trónszék felé. A lány menet közben igyekezett felfelé pislogni, és észrevétlenül letörölni a sírás nyomait, ami nem volt egy könnyű feladat.

-Foglald el a helyed, királynő! – súgta neki. Amikor odaértek, elengedték egymást, és Elise leült a székre. Testvére a trónszék melletti piros párnáról egy gyönyörű, fehér tiarát vett el, és gyengéden a lány fejére helyezte. Aztán megint arrébb állt, hogy az emberek jól lássák a lányt.

-Éljen Elise királynő! – kiáltotta valaki a tömegből, és ezt az egyszerű mondatot még több száz ember harsogta utána, éljeneztek, egyesek a bizonyos régi dalt énekelték, de egy dolgot mindegyikük csinált: örültek.

Azon az éjszakán a két testvér a kastély egyik előkelő hálószobájában beszélgettek az ágyon ülve. Rengeteg beszélnivalójuk volt a tükörvilágról, egymásról és a szüleikről. A lány közben egy nagy papírlapra neveket írt és vonalakat húzgált közéjük.

-Mit csinálsz? – érdeklődött Stephen.

-Családfát készítek – magyarázta Elise, és elkezdte mutatni a neveket – a fa gyökerénél még nincsenek nevek, mert nem ismerem a pontos őseimet. A törzsénél anya és apa van. És a lombjai között vagyunk mi. Azért készítem, hogy kiigazodjak a családomon.

-Segíthetek? – kérdezte a fiú. A lány bólintott, és az este többi részét a családfa kitöltésére fordították. Amikor aludni mentek, már szinte minden hely ki volt töltve, de még így is maradtak üres helyek, amikről egyikük sem tudott.

Másnap Elise korán felébredt, de Stephent nem találta sehol. Biztos csak lement reggelizni, gondolta, nem csinált belőle nagy ügyet. Nem akarta fölvenni a tegnap viselt gyönyörű ruháját, de nem tudta, mit kéne felvennie. Nagy meglepetésére azonban a szekrény tetején a kék köpeny volt a nadrággal, csizmával, inggel és láncinggel. Mellette pedig Szilánk feküdt. Minden ruhadarab kimosva és megvarrva, mintha új lenne. Elise jobb ötlet híján ezt vette fel, és lesétált a lépcsőn. Odalent azonban egyáltalán nem az a látvány fogadta, mint amire számított.

Stephen nem volt sehol, Zoe sírt, Belle a tükörhöz beszélt, Abe pedig fel – alá járkált. Elise rögtön látta, hogy valami nagy baj történt, és csak remélte, hogy nem az, amire gondolt. Odament a lépcső alján ülő és síró Zoe – hoz.

-Mi történt? Hol van Stephen? – kérdezte tőle. Zoe még keservesebben zokogott. Elise várt egy picit, hogy megnyugodjon, aztán, amikor a lány már csak hüppögött, újra megkérdezte tőle, és Zoe válaszolt.

-Stephen… reggel már a tükörben találtuk, és még mindig ott van.

Elise körül a világ vett egy triplaszaltót. Úgy érezte, le kell ülnie, és most neki kellett várnia, hogy megeméssze a hallottakat. Akkor ennyi? Minden próbálkozásuk hiábavaló volt? Hiába nézte végig, ahogy a tükörvilág megsemmisül, aztán visszaáll az eredeti formájába? Hiába volt az egész, mert Stephent nem lehet kiszabadítani a tükör fogságából?

Lassan felállt, és Belle mellé lépett. Kész volt még egyszer összetörni a tükröt, akár százszor is, amíg ki nem szabadítja a testvérét. A tükörben ott állt Stephen, pizsamában, de nem a pincében, hanem… sehol. A nagy semmiben állt, pontosan olyanban, mint amiben Elise is állt, mikor a tükörvilág darabokra hullott. Ez azonban, ha lehetséges, még „semmibb” volt annál, amit a lány látott. Vagyis nem látott. Bonyolult dolog ez.

-Mit tehetünk? – kérdezte Belle – től. A szélenélő szomorúan megrázta a fejét.

-Nem sokat – mondta – legalábbis mi nem. El kell mennünk Nylad – hoz. A szélenélők vezetőjéhez. Sokkal erősebb, mint mi, ő talán tud rajta segíteni.

-De hát Stephen is most ott van, a szélenélők otthonában – érvelt Elise.

-Nem, ő most magában a tükörben van – magyarázta a lány – a két világ a tükör két oldalán helyezkedik el, az otthonom pedig úgymond a keretében. Ezért is hívják Keretnek, minket pedig szélenélőknek.

-Bocsánat, hogy közbeszólok – szólalt meg Abe – de Elise – nek vissza kéne mennie a saját világába, aztán majd értesítjük, ha történik valami, és segíthet is.

-De apa! – akadékoskodott a lány. Azonban észrevett valami mást, ami elvonta a figyelmét. A tükörben Stephen szomorúan nézett rá, de nem szólt semmit, és ez kezdte zavarni Elise – t.

-Miért nem beszél Stephen? – kérdezte.

Belle nagyot sóhajtott.

-Túl vastag az üveg – felelte – nem hall minket, és mi sem őt – aztán Elise felé fordult – indulnunk kell.

A lány odalépett a tükörhöz, és mint mindig, most is felrakta mindkét kezét az üvegre. Stephen is azt tette, amit ő, de Elise most nem érezte a tenyerét. Csak a hideg üveget érzékelte, ami már megint elválasztotta őket egymástól. A lány elvette a kezét, és Belle mellé sétált.

-Menjünk – jelentette ki, és igyekezett visszanyelni a torkában növekvő gombócot. Zoe is melléjük állt, és így hárman tértek vissza a saját világukba.