2. Fejezet: Stephen

Egy hónap telt el a beköltözés óta. Elise rátalált egy barátra, egy Zoe Laning nevű vörös hajú, barna szemű, szeplős lányra. Az iskolájában úgy tűnt, klikkek alakultak ki, Elise pedig akaratlanul is az újak között kötött ki, akik igyekeztek bizonyítani, hogy feljebb kerülhessenek a ranglétrán. Zoe bemutatta lánynak az iskola többi csoportját is, mint az izomagyakat, a strébereket, a menőket és egyebeket. Elise kezdett rájönni, hogy Yawnie Village nem is olyan unalmas.

Egy nap Zoe átjött barátnőjéhez, és tervük szerint ott is aludt náluk. A délután szuperül telt, filmeztek, gépeztek és rengeteget nevettek. Aztán eljött az este. Éppen párnacsatáztak, amikor elkezdték megunni, és elkezdtek gondolkodni, hogy mit tegyenek most.

– Figyelj – vetette fel Zoe – mi van a pincétekben?

– Hát – húzta el a száját a lány – hideg. Leginkább. De egyébként nem tudom. Anya célozgatott rá, hogy van ott valami, amire még nem vagyok felkészülve, de rám tartozik. Azóta gyakran eszembe jut, de mindig igyekszem elterelni róla a figyelmet. Miért?

– Csak mert a pincékben mindig szoktak lenni izgalmas régi cuccok – felelte Zoe – átnézzük őket, és ha találunk egyet, felhozzuk.

– Jó ötlet – bólogatott Elise, de nem a régi dolgok vonzották: az a bizonyos valami, amire még nincs felkészülve. Ő speciel úgy érezte, hogy igenis fel van – de lakat van rajta. A kulcs anya szobájában lehet valahol.

– Hagyd rám – legyintett barátnője, azzal mezítláb kiosont a folyosóra, átlopakodott Martha hálószobájába, és igyekezett hangtalanul kutakodni. Míg végül megtalálta az éjjeliszekrény fiókjában.

Pár perc múlva a két lány melegen felöltözve, elemlámpákkal és hátizsákokkal felfegyverkezve végigmentek a füvön, a csapóajtó felé. Zoe világított Elise – nek, amíg kinyitotta a lakatot, majd az ajtót is. Odabent koromsötét volt, lámpát nem szerelt be a rejtélyes illető. A barátnők felkapcsolták elemlámpáikat, és Zoe rögtön a kartondobozok felé vette az irányt, nem úgy, mint Elise.

A lány a fehér lepellel bevont tárgyat vette szemügyre.

– Zoe, ezt nézd – világította meg a tárgyat, mire barátnője odament.

– Nézzük meg, mi van alatta – tette le lámpáját a földre barátnője, és egyetlen mozdulattal lerántotta a lepedőt. A textil alatt egy szépen megmunkált, de kopott fatükör állt, nem volt benne semmi különös. Kivéve azt a tényt, amitől Zoe sikítófrászt kapott, Elise – nek kellett befognia a száját, nehogy felverje anyját. A tükör ugyanis nem a pincét mutatta, hanem egy sokkal tágasabb termet, ami ugyanúgy kőből volt, de régebbinek tűnt. Pontosabban középkorinak. Egy trónterem, jutott eszébe a lánynak, mert nagyon szerette a középkort, így ezeket a dolgokat kente – vágta.

Volt valami ismerős neki ebben a tárgyban, mintha látta már látta volna valahol, de akármennyire igyekezett, nem ugrott be. Mégis, valahogyan érezte, hogy meg kell érintenie az üveget, hogy valami ennél is különlegesebb dolog történjen. És Elise kíváncsi természet volt, ha ilyen dolgokról volt szó. Ha olyanokról, mint az iskola tanulás része, már kevésbé.

– Ne nyúlj hozzá! Légyszi! – hebegte Zoe, de a lány nem akarta meghallani.

A tenyere nekiütközött az üvegnek, de egy másik kéz tükörképét pillantotta meg: ugyanolyan világos bőr, de a világosbarna kabát helyett fehér gyapjúkabát. Elise reszketett, mint a kocsonya, mert a tükör nem azt tette, amit egy tükörnek tennie kéne. Nagyon nem. Rémülten felnézett, és a következő pillanatban úgy érezte, menten elájul. Ugyanis nem a tükörképe nézett rá vissza, hanem egy vele egykorú és ugyanolyan magas fiú állt, abban a pózban, amiben a lány. A fiúnak rövid, barna haja, világoskék szeme, egy – két alig látható szeplője és pisze orra volt. Fehér gyapjúkabátot viselt, fekete nadrágot és barna csizmát. Az arcfelépítése teljesen úgy nézett ki, mint Elise – é, azzal a különbséggel, hogy ő fiú volt. Egy középkori fiú. De nem vágott ijedt arcot, mint a lány. Mosolygott.

– Szia, tesó – suttogta halkan, aztán hirtelen hátranézett, majd elfutott. Csizmájának dobogása visszhangot vert az épületben. Elise szívverése még mindig az egekben járt, izzadt keze az üvegre tapadt, agyában pedig olyan erővel forogtak a fogaskerekek, hogy szinte hallani lehetett őket nyikorogni. Mellette Zoe döbbenten állt, és csak nézett maga elé.

– Mi volt ez? – kérdezgette egyre csak. Aztán oldalra nézve látta a sokkot ért barátnőjét, és meglengette az arca előtt a kezét – jól vagy? – tudakolta, mire Elise magához tért, és ránézett a lányra.

– Szerinted? – kérdezett vissza – te is hallottad mit mondott! Ő az én… testvérem? Jaj nekem, Zoe.

– Tegyük vissza a lepedőt – javasolta barátnője, de Elise csak a fejét rázta.

– Elmondjuk anyának. Most azonnal – azzal megállíthatatlanul felrohant az emeletre, és berobbant a hálószobába. Gyengéden felkeltette anyját, aki pár másodperc múlva fel is ébredt.

– Mi a baj, kicsim? – motyogta félálomban, aztán teljesen felpattant a szeme – miért vagy kabátban?

– Mi van abban a tükörben? – szegezte neki a kérdést lánya – ki az a fiú? És leginkább, miért mondja nekem, hogy én vagyok a testvére? Mondj el mindent!

– Rendben – sóhajtott Martha, és a lány leült mellé – szóval, az a tükör régen egy átlagos régi tükör volt, amit apád vett, de soha nem használtuk. Egy nap Abe eltűnt. Tűvé tettem érte a lakást és a környéket is, de nem volt sehol. Aztán megtaláltam a tükröt, és ott volt benne apád, de nem egyedül. Vele volt egy kisfiú, ötévesforma volt. Akkor te is ugyanannyi voltál. Elmondta nekem, hogy nem térhet vissza, csak ha én átmegyek, de akkor sem találkozhatunk, mert ha bemegy az egyik, kijön a másik. Egyedül beszélni tudunk. Kérdeztem a gyerekről. Azt mondta, hogy a fiút Stephennek hívják, és vele él a tükörvilágban. Elmagyarázta nekem, hogy mivel már volt egy gyereke ebben a világban, ezért itt is lett egy, aki testvéri kapcsolatban áll a másik világban élő „párjával”, ami most te vagy. Szóval, van egy tükörtestvéred, aki egy mesebeli, középkori párhuzamos világban él. Még nem akartam, hogy megtudd, de ennek így kellett lennie.

Elise csak ült. Egyszerűen nem tudott mit reagálni ezekre a hírekre. Hagyott egy kis feldolgozás – időt agyának, aztán amikor letelt az erre szánt egy perc, megszólalt.

– Oké – bólogatott – szeretem a fantasy könyveket, de ez most nem egy könyv. Ez a valóság. És a valóságban nincsenek… tükörtestvérek. Egyszerűen képtelenség.

– Tudom, hogy nehéz elhinni – helyeselt anyja – de ez igaz. Én is alig hittem el, de el kell fogadnunk, hogy ez van.

– De én… nem akarom – rázta a fejét hevesen a lány, aztán próbaképpen belecsípett a karjába. Amikor nem ébredt fel az ágyában, sóhajtva beletörődött – jó, tegyük fel, hogy tényleg igaz. De akkor most mihez kezdjek?

– Nem sokat tudsz tenni, – felelte Martha – de van egy testvéred, aki egy mesebeli tükörvilágban él. Van módod rá, hogy odamenj megnézni magadnak ezt a helyet.

– Viszont azt mondtad, hogy ha az egyik belép, a másik kilép. Akkor hogyan lehet belemenni a tükörbe?

– Apád szerint egy… hogy is mondta? – gondolkozott el az anyja – Egy szélenélő segítsége kell hozzá. Ezek az emberek a két világ között élnek, hol itt vannak, hol ott. Két alakjuk van a két univerzumnak megfelelően, de mindenképpen tudnak varázsolni. Képesek utazni a világok között, és ha az egyik romba dől, ők automatikusan átmennek a tükör másik oldalára. És át tudják vinni az arra érdemes embereket a tükörvilágba.

– És… mik tartoznak az arra érdemes emberek közé? – kérdezte Elise. Hirtelen rengeteg kérdés fogalmazódott meg a fejében, de igyekezett visszafogni magát, hogy egyszerre csak egyet tegyen fel.

– Azt nem tudom. Azok, akiket ők úgy találnak, hogy érdemesek.

– Van ilyen szélenélő a környéken? Hogyan lehet őket felismerni?

– Úgy tudom, mindenhol felbukkannak, ahol van egy tükörtestvér. Általában erősebbek a többi embernél, de rejtélyesebben viselkednek, annak ellenére magabiztosak és okosak. És ami a legfontosabb: van egy jellemzőjük a tükörvilágból. Lehet az akármi. Ékszer, fegyver, tudás. De ez nem a varázslás, arra mind képes.

– Értem – bólogatott a lány, aztán felállt – elmegyek aludni, aztán holnap körülnézek a környéken, hátha találok egy ilyen szélenélőt. És… bocsi, hogy beosontunk a szobádba a kulcsért.

– Semmi baj – mosolygott Martha – jó éjt!