1. Fejezet – Az ismerős ismeretlen

És a lány tovább élt a világban, egyedül, a felhőkarcolók között, és tudta, már soha többet nem lát mást, csak önmagát.

Pontot tettem a mondat végére, aztán felemeltem a szerkezetet, hogy újra végigolvassam a novellámat. Egy helyesírási hibától eltekintve tökéletes írás, én mégis kételkedtem benne. Egy versenyre írtam, éjszakákon át dolgoztam vele, alig aludtam valamit. Elvégre a verseny nagyon komoly, csak átlag feletti munkáknak van esélyük. De mégis jelentkeztem rá, attól függetlenül, hogy kezdő író vagyok. Ha csodával határos módon megnyerném, az iszonyatosan nagyot lendítene a karrieremen. Úgyhogy reménykedtem.

Felálltam a székből, kinyújtóztattam a tagjaimat és elindultam a nyomtató felé. A zsűrik ugyanis fizikai formában kérik a műveket. Micsoda luxus, gondoltam, miközben a gépen pötyögtem. A huszonharmadik században nagyon nehéz igazi, fehér papírhoz jutni. Ha nem vagy valami hihetetlenül – hajmeresztően fontos személyiség, több ezer dollárt kell fizetni egy köteg papírért. Ettől függetlenül mindenkinek van otthon nyomtatója.

Ahogyan a gépbe tömtem három félfamentes papírlapot, a házirobotom lebbent elém. A kezében egy felmosórongyot fogott, látszott, hogy még nem végzett a házimunkával. Ahogyan meglátta, hogy a teleírt elektronikus füzetemet tartom a kezemben, izgatottan felsikkantott. Már ahogyan egy robot fel tud sikítani.

-Befejezte a munkáját, Miss Diggs? – kérdezte, és igyekezett közelebb kerülni hozzám, hogy beleleshessen a novellámba. Eközben a nyomtató elkezdte a padlóra köpni a pályázatomat, úgyhogy lehajoltam összeszedni.

-Igen – mosolyogtam fáradtan, de boldogan – még ma elküldöm a zsűrinek.

A robot egy pillanatra elhallgatott, és úgy tűnt, gondolkodik. Aztán rám nézett.

-Nem ajánlom, hogy ma az utcára menjen, hölgyem – szólt hozzám olyan komolyan, amilyennek még soha nem láttam.

-Miért, mi történt? – kérdeztem aggódva és kissé megrémülve.

-Nem tudom pontosan, hölgyem. Miközben az ablakot nyitottam ki, lövéseket hallottam, és kiabálásokat. Fogalmam sincs, mi folyik ott, de nem akarom, hogy odamenjen.

Egy pillanatra elgondolkodtam. Sajnos nagyon földhözragadt a képzeletem, amolyan „hiszem, ha látom” fajta vagyok. Az agyam is így működött. A robot biztos túlaggódja. A lövések és a kiabálások nem biztos, hogy tényleg rosszat jelentenek. Lehet, hogy a robot félrehallotta.

És, mint ahogyan később kiderült, rémesen ostoba vagyok.

-Semmi baj – nyugtattam meg szegény halálra rémült robotomat – nincs ott lent semmi. Talán csak… dudáltak, vagy ilyesmi.

-Rendben – egyezett bele a gép, habár látszott, nem szívesen teszi ezt – de kérem, vigyázzon magára, Miss Diggs!

Hevesen bólogattam, és két vékony műanyaglap közé fűztem a pályaművemet. A műanyaglapra ráírtam a nevemet (Tamara Diggs), a címemet és a pályázat nevét. Aztán felkaptam a kabátomat, kiléptem a lakásom ajtaján, és lementem a liften.

Ez egy hosszú folyamat volt, mert ebben a városban felhőkarcolók vannak. Olyan magasak, hogy az utcaszintről alig látni a tetejüket. Én nagyjából középen lakom, de még így is legalább negyedóra a liftút, amíg leérek.

Amint leértem az utcára, rögtön kémlelni kezdtem, hátha meglátok valahol egy fegyveres alakot, vagy valami zavargásra okot adó dolgot. De semmi. Az autók ugyanúgy lebegtek a céljuk felé, az emberek siettek dolgozni, én meg szedtem a lábamat a posta felé. De alig pár lépést tehettem meg, amikor megdermedtem. A járda túloldalán egy férfi állt, fegyverrel a kezében.

Teljesen fekete ruhában volt, napszemüveget viselt, de így is biztosra vettem, hogy engem néz. Gyorsan elfordítottam a fejemet, kirázott tőle a hideg, nem akartam tovább bámulni. Megszaporáztam a lépteimet, szinte már futottam. Még szerencse, hogy ilyen közel van a posta a lakásomhoz, futott át az agyamon. Megengedtem magamnak egy apró oldalpillantást, a férfi még mindig ott állt, mosolytalan arccal, lövésre kész fegyverrel.

Fogalmam sem volt, mi történt ezután. Valaki durván félrelökött, és rám kiáltott, hogy maradjak fekve. Mögöttem egy étterem ablakai ezer darabra robbantak, tűz csapott ki az épületből. Arra emlékszem, hogy üvöltöttem, mint a sakál, de nem hiszem, hogy bárki hallotta volna. Talán csak az, aki ellökött, és így megmentette az életemet. Ez a valaki most feltápászkodott rólam, és felemelte a saját pisztolyát. Egyenesen a napszemüveges férfira lőtt. Csak a lövés zaját hallottam, de biztosra vettem, hogy eltalálta. Fogalmam sincs miért, de úgy éreztem, titokzatos megmentőmnek félelmetes célzóképessége van.

Egy darabig még mozdulatlanul feküdtem, amíg az ismeretlen megmentőm felhúzott a földről és leporolt. Végre ránézhettem. Férfi, barna hajjal és átható, szürke szemekkel. Pont, mint az én szemem, suhant át az agyamon, de gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot. De azt nem tagadhattam, hogy a vonásai is furcsán hasonlóak voltak. Nem teljesen ugyanazok, de kísértetiesen hasonlóak. Fekete bőrkabátot viselt, farmernadrággal és nagyon koszos bakanccsal.

-Jól vagy? – kérdezte tőlem. A fülem még mindig csengett a robbanástól, úgyhogy párszor megráztam a fejemet, mielőtt válaszoltam volna.

-Igen – feleltem. Az idegen furcsán nézett rám.

-Akkor miért rázod a fejed? – aztán legyintett – mindegy, egyben vagy, az számít – megragadta a karomat – gyere, el kell menekülnünk innen!

Megrökönyödtem. Értetlenül néztem rá, és kitéptem a karomat a kezéből.

-Álljon meg! – szóltam rá – egyáltalán ki maga?

A férfi nagyot sóhajtott, aztán könyörgő szemekkel rám nézett.

-Figyelj – mondta – mindent elmagyarázok, amint biztonságos helyre kerülünk. De ha most nem igyekszel, akkor meghalok, és az azzal jár, hogy te is meghalsz. Úgyhogy könyörgöm, siess!

Miután ezt mondta, nem kellett kétszer kérnie. Annyira esdeklően nézett, hogy nem bírtam ellenállni, látszott, hogy nem szívesen rángat bele ebbe az egészbe – mert abban biztos voltam, hogy ez a kaland sokkal több lesz egy étterem felrobbanásánál. Ez van. Megbíztam egy idegenben, miután ostoba módon lemerészkedtem az utcára, hogy feladjak egy levelet. Mások ezt egy étterem felrobbantása nélkül is meg tudják tenni.

Egy leharcolt kocsihoz futottunk. A férfi fürgén beugrott, és alig várta meg, hogy én is beüljek. Az ajtót már csak menet közben tudtam becsukni. Aztán belesüppedtem az ülésbe, mert a kocsi hirtelen eszméletlenül felgyorsult. Az ablakon kinézve csak foltokat láttam a külvilágból. Oldalra néztem, a férfi csak és kizárólag az utat figyelte, homlokán ráncok képződtek a koncentrálástól. Megint eszembe jutott, mennyire, de mennyire ismerős az arca, és hogy valahol már láttam.

Elmélkedésemből egy dudaszó ébresztett fel. Sofőröm mondott néhány keresetlen szót, aztán a kezembe nyomta a pisztolyát.

-Gyerünk, lődd meg a kocsijukat! – utasított. Elhűlve néztem a fegyvert, merthogy még soha nem tartottam a kezemben pisztolyt, használni meg pláne nem használtam.

-Mivan?! – bukott ki a számból a meglehetősen udvariatlan kérdés, de a férfi nem vette le a tekintetét az útról.

-Csináld már! – vetette oda, és ha lehet, még jobban felgyorsított.

Több kifogás nem lévén, kidugtam a karom és a fejem az ablakon. A mögöttünk haladó autó szorosan a nyomunkban volt. Az utasok egytől egyig napszemüvegesek és fekete ruhások voltak, arcukon düh tükröződött.

Ahhoz képest, hogy még soha életemben nem lőttem sem pisztollyal, sem más fegyverrel, egész jól céloztam. Okos voltam, és nem a sofőrökre, hanem a motorra lőttem. A dolog pedig be is vált, mert az autó még hatalmasabbat robbant, mint az étterem. A lökéshullám jó pár méterrel előrelendített minket, ezzel egy időben majdnem kiestem az ablakon, de szerencsére a férfi visszahúzott.

Egy pillanatra hátrafordultam, és rájöttem, hogy a város peremén járunk. Errefelé az utcák üresebbek, kevesen járnak ide, azt mondják, veszélyes hely. És mi pont ide tartottunk. Egy sikátorban parkoltunk le, egy reményeim szerint üres szemetes mellett. A férfi kipattant a kocsiból, ami nekem egy kicsit nehezebben ment, mivel szabályosan beleolvadtam az ülésbe. Mire kikászálódtam, az ismerős ismeretlen már a szemetest próbálta kinyitni, ami számomra igen furcsa látvány volt. Mindenki tudja, hogyan kell kinyitni egy kukát. Csak meg kell pöckölni a beépített táblát, azon kiválasztani a „kinyitás” opciót, aztán, miután végeztél, kiválasztod a „bezárás” opciót, és kész is. Mi ebben a nehéz?

Az idegen mellé léptem, és az előbb leírt módon kinyitottam a szemetest. A férfi elmotyogott egy köszönömöt, majd beugrott a kukába, és hívott engem is.

Körülnéztem, mert igaz, hogy a város legkietlenebb részén vagyunk, de nem akartam, hogy bárki meglásson, amint épp bemászok egy közterületi szemetesbe.

A bent uralkodó bűzről inkább nem beszélnék bővebben, ráadásul szűk is volt kettőnknek. Miután a férfi kérésére becsuktam a fedelet (ez bentről nehezebb volt, de megoldottam, csak a fedél majdnem lecsapta a kezemet), még sötét is volt. De az idegen előkapott a zsebéből egy apró, henger alakú tárgyat, és felkapcsolta. Azonnal fény borította be a szemetest. Elképedve figyeltem a mutatványt.

-Mi ez a szerkentyű? – mutattam a tárgyra. Elég újnak tűnt.

-Ez egy zseblámpa – felelte a férfi, nem csodálkozva a kérdésemen – tudom, hogy itt a huszonharmadik században már nem használnak ilyesmit, pedig nagyon praktikus.

Már megint ezek a fura szövegek. Hirtelen elegem lett belőlük, válaszokat vártam. Amennyire tudtam, karba tettem a kezemet.

-Megígérte, hogy amint biztonságban leszünk, mindent megmagyaráz – emlékeztettem – nos, itt az idő.

-Pontosan – bólintott a férfi. Köhintett egyet – előre szólok, hogy valószínűleg nem fogod elhinni. Tudom, hogy mennyire nem hiszel semmi ilyesmiben, úgyhogy ezt úgy gondoltam, jó tisztázni. Minden, amit most mondani fogok, az az utolsó szóig igaz, és ha nem akarsz megszűnni létezni, jó lesz, ha elhiszed. Okés?

Hevesen bólogattam, bár nem voltam biztos, hogy fel vagyok készülve. És, mint később kiderült, nem vagyok.

-Szóval a nevem Derek Diggs. Várj még – emelte fel a kezét, mert azonnal kérdezni akartam – tudom, hogy soha életedben nem hallottál rólam. Ugyanis rokonod vagyok, de az ősöd. A huszonegyedik századból.

Azt hiszem, ekkor kezdtem el sikítani.