3. Fejezet – Családi afférok

– Szuper volt, még egy ilyet, aztán pihenhetünk – adta ki a parancsot Paradoc, ami megváltás volt számomra.

A várostól nem messze található erdő tisztásán álltunk, velem szemben edzőm, Paradoc, mindkettőnk kezében éles kés, támadó pózban nézünk farkasszemet egymással. Illetve, én próbáltam fenyegetően nézni, Paradoc szája szélén pedig mosoly formálódott a próbálkozásaim eredményei miatt. Nevezetesen, hogy hülyén néztem ki.

Közel hozzánk, egy fa tövében Derek őrködött, vagy nyitott szemmel aludt. Most már rájöttem, hogy aludni is szokott, mert ezt első találkozásunkkor nem feltételeztem róla. Azt is észrevettem, hogy amikor biztonságban érzi magát, sokkal nyugodtabb.

Szóval ez alatt a másfél hét alatt alaposabban megismertem ősömet, és azt hiszem ő is engem. Még lopakodásra és mászásra is megtanított. Paradocra maradt a nem túl fejlett harctechnikám fejlesztgetése. Úgy vélem, elmondhatom, mostanra profin (vagy legalábbis haladó szinten) bánok a késsel, a pisztollyal, és puszta kézzel is képes vagyok leteríteni egy ellenséget.

Tehát ma van az utolsó edzésünk, aztán amint hazaérünk, elkezdjük kidolgozni a tervet, amiről én sem tudom, mi lehet. Csak azt látom, hogy Derek és Paradoc nagyon elmélyülten beszélgetnek valamiről, és mivel jól nevelt lány vagyok, nem hallgatom ki őket.

Paradoc suhintott, és nekem az volt a feladatom, hogy elhajoljak a kés elől. Először csak botokkal gyakoroltunk, aztán amikor biztos voltam benne, hogy nem fognak kettészelni, rátértünk az igazi fegyver használatára.

Döftem, edzőm elhárította, de pont ez volt benne a csel. Mivel védtelenül hagyta az alkarját, a szabad kezemmel ráütöttem a karjának arra a pontjára, amitől ellenfelem kénytelen eldobni a kést. Fogalmam sem volt arról, hogy a közelharchoz anatómiát is kell tudni!

A tervem bevált, a kés a fűbe hullott, Paradoc pedig, felnőtt férfi lévén nem mutatott ki fájdalmat, csak könnyezett egy picit. Hiába, erős vagyok, na!

-Hihetetlenül tehetséges vagy, Tamara! – dicsért edzőm, miközben leültünk Derek mellé, a fa tövébe. Kiderült, hogy Derek nem alszik nyitott szemmel, hanem tényleg éberen figyelte a környezetét.

-Hát persze – kapcsolódott be most a beszélgetésbe – látszik, honnan örökölte!

Felnevettem, miközben kicsomagoltam egy szendvicset.

-Mivel Paradoc megtanított pár dologra a génekkel kapcsolatban, elmondhatom, hogy nem tőled örököltem. Egy közelebbi ősöm foglalkozott a harcművészetekkel – magyaráztam, és semmi bántót nem akartam mondani, de nem is sértődött meg.

-Én is foglalkoztam velük – próbálkozott elkeseredetten Derek.

-De neki már a génjeiben volt – válaszolta Paradoc – tudod, van ez a „déenes” cucc…

-Jó, mindegy – legyintett ősöm, amikor rájött: ezt a csatát elvesztette.

Szóval körülbelül ilyesmikről beszélgettünk a pihenőkön, természetesen nem maximum hangerőn, mert a tréning alatt megtanultam, hogy ott is lapulhat egy sunyi Anomália – okozó, ahol a legkevésbé számítasz rá. Ezzel együtt választ kaptam arra, miért ilyen ideges Derek, amikor sötét, vagy zsúfolt helyeken vagyunk.

Ahogyan a DNS – ről, úgy az időutazásról is megtanultam egyet, s mást. Hazudnék, ha azt mondanám, unalmas, viszont nagyon bonyolult. Főleg egy olyan egyszerű gondolkodású embernek, mint én. Amikor kuszább részhez érkezünk, az agyam egyszerűen kikapcsol. Vagy nem is kikapcsol, olyan, mintha egy falnak ütközne, azt hiszem, ilyenkor használja fel az összes IQ – mat a dolog megértésére, ami nyilván nem elég ehhez. De Paradoc megnyugtatott, hogy ezek tényleg bonyolult elméletek, némelyiket még ő sem érti. De amiket ért, azokat egytől egyig elmagyarázta. Így most már tudom a káoszelméletet, az időhurkokat, a paradoxonokat, meg a párhuzamos univerzumokat. Régebben nem igazán érdekelt ez a téma, de most, hogy egy kicsit többet tudok róla, feltehetem a kérdést: ha minden ilyen elméletben azt hangsúlyozzák, hogy az időutazás veszélyes, miért foglalkoznak vele? Fel is tettem Dereknek.

-Mert érdeklik őket, hogy „mi lenne, ha”.

Ez ugyanolyan jogos, mint amennyire tömör. Függ a válasz attól, hogy Derek félálomban volt, amikor kérdeztem?

Vége a pihenőnek, Paradoc intett, hogy menjek a tisztás közepére. Viszont már félúton feltűnt, hogy nem követ.

-Jössz? – fordultam feléjük, de döbbenetemre nem Paradoc állt fel, hanem Derek. Halványan rám mosolygott, miközben leporolta a ruháját és nyújtózott egyet.

-Mivel ez a legutolsó edzésed, arra gondoltam, Derek ellen küzdesz meg – magyarázta Paradoc, és odadobott egy kést nekem és ősömnek.

Nem tetszett az ötlet, de tudtam, hogy Paradoc csak jót akar. Mit volt mit tenni, felvettük a támadó pózt.

-Vedd úgy, hogy élesben megy – mondta Derek – szóval nekem és neked is megengedett a pusztakezes harc, ha elveszítjük a fegyverünket.

-Meddig megy? – kérdeztem, mert azért nem akartam a végtelenségig küzdeni.

-Amíg valaki harcképtelenné válik – felelte az ellenféllé átvedlett ősöm, aztán gyorsan hozzátette – úgy értem, elájul, vagy ilyesmi, de nem meghal.

Egy kicsit ijesztő volt, hogy ki kell ütnöm a távoli rokonomat, hogy győzzek. Szóval elhatároztam, hogy nem fogom. Tudom, hogy ez csak tréning, de nekem senki nem szólt, hogy ennek keretében ki kell ütni valakit, aki nem ellenség!

Paradoc visszaszámolt, miközben én meg sem próbáltam fenyegetően nézni. Attól az ellenség maximum halálra röhögné magát.

Edzőm, aki most a bíró volt, elért a „mehet!” Felkiáltáshoz. Derek nagy lendületet vett, és döfött. A késem nyelével elhárítottam a csapást, miközben villámgyorsan odébb ugrottam az újabb suhintás elől. Derek mellé kerültem, de saját elhatározásom miatt nem támadtam. Ősöm viszont igen. Maga mellé döfött, ami elől csak oldalazva tudtam elmenekülni. Tulajdonképpen öt másodperc alatt megkerültem Dereket, akinek ez fel is tűnt.

-Támadj már, mit csinálsz, polkát jársz? – kérdezte tőlem. Ellenálltam a kísértésnek, és nem kérdeztem rá, mi az a polka.

Azt hiszem, itt követtem el azt a hibát, hogy nem szóltam az elhatározásomról, úgyhogy ősöm körbekergetett a tisztáson. Persze azért támadtam is. Egyszer lábszáron rúgtam, de észre sem vette.

A következő kitérésemkor vállon talált a kése, ami áthatolt a ruhámon, és éreztem is, hogy vérzek. Őszinte leszek, iszonyatosan fájt. Nem volt mély seb, de minden seb fáj. Viszont nem akartam megadni magamat, azért van egy kis büszkeségem. Bőszen ugrándoztam tovább a suhintások elől.

Tulajdonképpen nem is az első, hanem a sokadik kitéréskor kezdtem szédülni. Tűzött a nap, izzadtam, és persze véreztem is. A pihenőkor megivott fél liter víz hihetetlenül távolinak tűnt, mintha meg sem történt volna. Biztosan visszamentem az időben és kitöröltem…

A fák közül három Anomália – okozó rontott ki. Lövéseket hallottam, Derek kiabálását, de a környezetemből már csak elmosódott foltokat láttam. Éreztem, ahogyan a lábaim felmondják a szolgálatot, aztán éreztem a föld hűvösségét, ami megváltás volt számomra.

Már csak foszlányokban jutott el az információ az agyamig. Bilincset éreztem a csuklómon, üvöltözést hallottam, aztán éreztem, hogy zötykölődök. Normális esetben pánikoltam volna, hogy kik visznek hova, de ekkor már olyan mindegy volt, hogy inkább aludtam egyet.