Itt különböző, az internet bugyraiból halászott képekhez írok egy rövidke kis történetet. Nincs túl sok ilyen képem, de folyamatosan megy a kutatás, illetve lehet a Facebook oldalon küldeni kommentben saját rajzokat, vagy képeket, amiket találtok 🙂
1. Képleírás – A sárkány
A víz rázúdult kőkemény pikkelyeire, sortűz hangját idézve ezzel elő. A szörnyeteg kitárta a szárnyát, de felrepülni nem tudott. A víz ereje egyre mélyebbre taszította, de a sárkány nem adta olcsón a bőrét. Karmaival csökönyösen kapaszkodott a durva sziklafalba, azonban a sodrás erősödésével nem tudta tovább tartani magát. Bosszúja és dühe kitöltésével akarta elhasználni maradék erejét, felkészült a lángfújásra. De ekkor förtelmes lába megcsúszott a lejtőn, és a bestia egy utolsó, rekedt és dühödt halálkiáltással zuhant a sötétségbe.
A két fiú csuromvizesen, remegve guggolt rejtekhelyén. Megcsinálták. A sárkány soha többet nem fogja az ő falujukat háborgatni. Fáradtsággal vegyes büszkeséggel rogytak le a kőpadkára. Úgy érezték, ezer évig is képesek lennének aludni.
2. Képleírás – A bolygó körül
Töprengve figyeltük a hatalmas bolygót, és a fölötte lebegő ködöt. Legalábbis azt mondták, azt ködnek hívják. Oldalra néztem és megláttam a tőlünk kissé távolabb ülő lányt. Ugyanúgy a gondolataiba merült, mint mi, de ő szipogott is hozzá. Nem akartam valami bántót mondani neki, de a vigasztaláshoz nincs érzékem, úgyhogy csak figyeltem, amit sajnos észrevett. Gyorsan letörölte a könnyeit, és nagy, vöröslő szemekkel haragosan nézett rám.
-Mit nézel? – kérdezte. Hátrálni akartam, de a mellettem ülő lány megakadályozott ebben.
-Csak azt akartam kérdezni, hogy mi a baj? – nyögtem ki nagy nehezen, de erre felfigyelt kibírhatatlan társunk.
-Nem látod? – tudakolta tőlem élesen – honvágya van.
Rögtön beugrott. Persze, elköltözni egy másik bolygóra eléggé felkavarhatja az embert, különösen az olyat, mint ő. De meg kell értenie, csak így tudtunk megmenekülni. Azon a nagy bolygón, amit az imént bámultunk, elítélik azokat, akik mások. Muszáj volt elszöknünk, és új otthon után néznünk, különben szörnyű dolgokat műveltek volna velünk. Gyakori, hogy ilyen fiatalok, mint mi, elhagyják a bolygót.
3. Képleírás – Villamos
Az acél függőhíd vége lassan, feltartóztathatatlanul közeledett. Acél. Ezen a helyen minden acélból és vasból készült, fűszálnak nyoma sem volt. Nem való egy olyan természetszerető lánynak, mint amilyen ő volt. Tudta, ahova most megy, az egy másik világ. Nincsenek fémszörnyetegek, nincsen gőzfelhőkből összeálló köd. Ott zöld mezők tarkállanak, erdők, rétek színesítik a tájat.
Napokkal ezelőtt még szívből utálta a nagyvárost, minden kipufogó – füstfelhőjével együtt. De most, pont most, amikor el kell hagynia ezt a helyet, hirtelen sokkal kedvesebbé vált számára. De a döntéseket, amiket meghoztunk, már nem lehet megmásítani.
A függőhíd végétől pontosan harminc centire megállt, és várta a végzetét, ami pillanatokon belül meg is érkezett egy koszos, sárga, füstfelhőket eregető villamos képében. Alig fért bele négy ember, hosszabb utazásokra használták az ilyen típusú járműveket. A teteje különleges és bonyolult fogaskerekekkel rögzült egy sínhez. Ezzel tudott közlekedni a villamos, és néha úgy tűnt, mintha lebegne. De ez nem tette a lány számára vonzóbbá. Felőle ugrálva is közlekedhet, csak maradjon itt, egy helyben. Képzeletének karjai görcsösen kapaszkodtak ebbe a koszos, zajos városba, az otthonába.
4. Képleírás – Zuhanás
Már akkor tudta, hogy elrontotta, amikor először nézett le a végtelen víztükörre. Pedig annyira figyelt azokon az órákon! Az órákon, ahol a tanár a szürkeállománya legbelső rétegébe vésette vele, hogy „repülés közben ne nézz le!”. Ma volt az utolsó vizsgája. Ha teljesít, szabadon röpködhet. De hirtelen egy szempillantásnyi idő alatt romba dőltek az álmai.
Érezte, ahogyan a teste egyre inkább kiválik az égből, amint az észreveszi, egy nem odaillő anyag került bele. Érezte, ahogyan egyre gyorsulva zuhan az óceán kékje felé, és tudta, innen nincs visszaút. Milyen ostoba volt, hogy jelentkezett erre a repülés – tanfolyamra… baromság az egész…
Bevillant az agyába, hogy valahogyan le kell lassítania a zuhanást, ha már megállítani nem tudja. Még szerencse, hogy a tanfolyamon ezt is megtanították. Kitárta a két karját, és várta a hatást, ami nem igazán jött. Persze, hiszen csak a kezdőknek adnak olyan bő ujjú ruhákat, amikkel megfékezhetik az esésüket. Ő pedig elvileg profi…
Behunyta a szemét, és hirtelen érezte, ahogyan egy kósza szellő a hátára fordítja. Repüléskor az ember olyan könnyű, mint egy tollpihe. Persze nem olyan könnyű, de el kell hinnie, hogy tudjon repülni. Így a szellő könnyedén magára kapta, és megforgatta. A lány összeszedte magát, és kinyitotta a szemét. Ha meghalok, legalább lássak előtte valami szépet is, gondolta. A látvány tényleg csodálatos volt. Naplemente lévén az egész ég narancssárgában úszott, megvilágította a felhőket, és a nap utolsó sugarai búcsúként még megsimogatták néhány ember arcát. Így a lányét is. A napsugár képzelt, de érzett érintése megnyugtató volt, mintha azt mondaná, minden rendben lesz.
Aki ébredt már fel „zuhanós álomból” (és szinte mindenkinek volt ilyen élménye legalább egyszer), az tudja, hogy sokkal, de sokkal rosszabb, ha az ember háton zuhan, és nem hason. Ugyanis ha látja, mibe fog becsapódni, legalább egy kicsit megnyugszik. De ha csak azt látja, ahonnan zuhant, az elég kétségbeejtő tud lenni, és ijesztő is, amikor ténylegesen becsapódik az ember. Szerencsére, amikor álmodjuk ezt az eseményt, csak az ijedelmet tapasztaljuk meg, és nem a fájdalmat. Kivéve, ha felriadáskor beverjük a fejünket. Akkor majdnem teljesen megkapjuk a zuhanás és a becsapódás élményét.
A lány érezte, ahogyan a teste átszakítja a víz felszínét. Érezte, ahogyan a ruhája egy szempillantás alatt csuromvizes lesz, és végül érezte azt a fajta fájdalmat, amit akkor kapunk, ha körülbelül kétezer méter zuhanás után hátassal érkezünk a vízbe. Azt megértette, hogy minden része fáj, és azt is, hogy éppen merül. Csak azt nem értette, hogyhogy még életben van?
Hamarosan arra is rájött, hogy teljesen normálisan lélegzik a vízben. Ráadásul rendesen lát is benne, meglátja a körülötte úszkáló halakat, a hínárdarabokat, amik a tengerfenékről úsztak fel hozzá, és valami furcsa fényt is lát, mélyen maga alatt. Egy kis szenvedés és ficánkolás után hasra fordult, és a vízben lebegve megszemlélte a fény forrását. Alig tudott hinni a szemének: egy város fényei derengenek odalent.
5. képleírás – Jegyzetek
Amióta öt-hat évesen először felismertem élettelen hasonmásomat a tükörből visszapislogni rám, egy perc nyugtom nincsen. Mert aznap belém költöztek ők, megvetették magvaikat termékeny elmém földjében, s azóta ott gondozgatnak, nevelgetnek. Ám ez a különleges, varázslatos kert nem követ semmiféle rendszert. Kaotikus egy világ az, egy talpalatnyi csupasz föld, annyi sincs ott, hol termések helyett rubinok nőnek, aranytrombiták és márványhegedűk, melyek ezüstnagybőgők dörmögésére húzzák dzsungelem himnuszát. Még a dalnak sem akad dallama, még csak hírből sem ismeri a ritmusokat, helyette úgy szól, ahogyan a helyzet hozza, nem törődve semmivel, senkivel, és főleg nem énvelem – az egyetlennel, aki hallja ezt az üdvözült zenét.
Aztán a dzsungel időnként oly hévvel ropja, hogy lángra gyullad, és az ének éktelen visítozásba, üvöltésbe-ordításba csap át, hogy csak úgy tekeredik az ég felé az ezernyi testetlen torokból a szörnyű jajszó és hörgés. A fehér égbolton sötét csillagok vakítanak, és a hangok azokat verik le a plafonról, abban bízva, hogy kijutnak majd a pokolból, kijutnak és rám vethetik magukat. Aznap, hogy először néztem tükörbe, ez mind tudatosult bennem, de nem féltem.
Lángol az elmém. Megállíthatatlanul robog, akár a sofőr nélküli autó a szalagkorlát felé, akár a megvadult csődör a szakadék irányába, szakadatlanul gyártva és azon nyomban el is fogyasztva temérdek gondolatot, melyek bábeli tornyot alkotva magasodnak, türelmetlenül nyomva fejem búbját. Perzsel a tudat és a gondolat, egy percnyi nyugtom sincsen tőle, ujjaim hegyében tolul fel az ötletek, kérdések, válaszok vad, barbár serege.
Ha egy nap beülsz az autómba, nézz fel a koszfehér plafonra! Nem látsz ott más egyebet, mint káoszt, sötét csillagokat, melyek gócokba tömörülve hunyorognak le rád, rajzokat, melyek csak számomra jelentenek bármi mást is remegő vonalakon kívül. Nem látsz ott semmit – csak egy másodpercet elmém életéből.