6. Fejezet – Újra a bunkerben
Hideg kőpadlón ébredtem, és nem is kellett felemelkednem, hogy tudjam, hol vagyok. Visszakerültem az igazi, működő bunkerbe. Mellettem Alyce ült a földön, és figyelte, ahogyan felkelek. Higgadtnak tűnt, de láttam rajta, hogy iszonyatosan aggódik, és ha a bunkerbe cipeltek minket, akkor tudom is, hogy kiért.
-Hol van Derek? – bukott ki a számból az első kérdés. Mert persze megint tömérdek kérdést kell feltennem, és nekem kell eldöntenem, melyik jöjjön elsőként.
-Mindent kiszednek belőle, azt is, amit nem tud – felelte Alyce – aztán nagy valószínűséggel kivégzik.
Nagyon nehezére esett nyugodtnak maradni, velem ellentétben, mert én meg sem próbáltam. Hirtelen bevillant minden, amit tegnap éjszaka láttam. Az időpont holnap van, késő reggel…
-Alyce – köszörültem meg finoman a torkom, mire ő rám nézett – tegnap megnéztem az adatokat…
-És láttad, hogy holnap fogsz meghalni – bólintott Alyce. Most először egy kicsit mérgesnek tűnt – ami így nem fog megtörténni. Örülhetsz – elhallgatott, és elfordította a fejét.
-Még nem fejeztem be! – szóltam rá, de hiába, nem nézett vissza rám. Nem érdekelt, attól még hallja, amit mondok – a gép tudta, hogy megnézem a listát, tehát azt is tudta, hogy változni fog az egész lista. De nem változott meg a szemem előtt, nem omlott össze a tér – idő kontinuum, nem történt semmi! Ennek így kellett történnie!
Úgy tűnik, felkeltettem a figyelmét, mert visszafordult felém, csillogó szemekkel.
-Még megvolt a lista… pedig ha Derek most meghalna, nem is lenne listád… nem hal meg! – kiáltott fel boldogan, aztán rám nézett, és gyorsan abbahagyta a rögtönzött örömtáncot – de ez nem változtat azon, hogy te holnap meghalsz…
-Nem igazán – hajtottam le a fejem. Érdekes módon, annyira lefoglalt az aggódás, hogy magamra nem is gondoltam.
Így ültünk így csendesen, nem szóltunk egy szót sem. Az órámra pillantottam, már majdnem másnap volt. Ekkor érkezett meg Derek.
Fegyveres Anomália – okozók kísérték, nemes egyszerűséggel bedobták a cellánkba, aztán rázárták az ajtót. Ősöm nyögve felemelkedett, nekem pedig elakadt a lélegzetem. Dereket kegyetlenül összeverték, ráadásul úgy nézett ki, mint aki ott helyben elájul, úgyhogy gyorsan felültettük és adtunk neki vizet, amit az őrök adtak be a cellába. Miután megitta, egy kicsit jobb színben volt, legalábbis már nem volt sápadt. Nézett minket, és azt hiszem, azon gondolkodott, mit is mondhatna nekünk. Végül kimondta a legnyilvánvalóbbat, de a legrosszabbat.
-Holnap reggel kivégeznek.
Nekem pedig megint kihagyott a szívem egy ütemet, merthogy pont akkor hal meg, amikor én. Lehetséges, hogy a gép így értelmezte a kitörlődésemet az univerzumból?
De aztán fokozatosan bújt elő a magyarázat, amiről tudtam, hogy mind a ketten ellenkezni fognak, de ugyanakkor tudják is, hogy nincs választás. A gép tudja, hogy megnéztem a listát, tehát egyértelműen ez a sorsom. Ugyanaz a halálom időpontja, mint Dereknek. Azonban ő nem fog meghalni. És mi van a nagy művel, amivel híres leszek? Már erre is megvolt a válasz.
Amióta elkezdtük ezt az utazást, mindent leírtam, a saját gondolataimmal, érzelmeimmel. A kis notesz, amibe körmöltem, most is nálam van. Nem a versennyel fogok nagy nevet szerezni. Hiszen az az írás nem is Anomália – okozókról szól. Ez viszont róluk szól, elmondom benne minden tettüket. Persze, hogy nem fog nekik tetszeni. Főleg, ha megbízom Dereket, hogy vigye el a rendőrségre.
Összeszedtem a gondolataimat, és még egyszer, talán feleslegesen, de végiggondoltam az egészet. Aztán a gondolataikba mélyedő barátaim felé fordultam.
Nem engedtem, hogy az első mondatomnál ellenkezzenek. Szépen előadtam a tervemet, és bár akartak, nem vágtak bele. Az arcukon a lassú, fájdalmas elfogadást láttam.
Most éjszaka nem aludtunk. Alyce gondos kezekkel lenyírta a hajamat, ahogyan elterveztük. Én fogok beöltözni Dereknek. Az arcvonásaink szinte teljesen ugyanolyanok, könnyű lesz őket megtéveszteni. Miközben Alyce a hajammal a babrált, az ősömmel beszéltem.
-Biztos vagy a dolgodban, ugye? – kérdezte.
-Igen – válaszoltam – kérdés nélkül megteszem érted.
-Tudod, ha helyet cseréltünk volna, én is így tennék – mosolyodott el halványan.
-Tudom – feleltem, és megpróbáltam kipréselni magamból valami mosolyfélét.
-Készen van – jelentette be Alyce. Hátranyúltam, a dús hajzuhatag helyett pedig rövid, borzas hajat tapintottam. Hirtelen úgy éreztem, kilókkal könnyebb a fejem.
-Tiszta én – nézett végig rajtam Derek. Felvettem a kabátját, a nadrágját és a cipőjét is.
-Szívesen járkálnék mindig így – feleltem, de gyorsan abbahagytuk a viccelődést. Valahogyan senkinek nem volt kedve viccelődni.
Alyce felállt, és odasétált hozzám. A ruhámat igazgatta, az arcomat méregette, mint aki örökre az emlékezetébe akarna vésni.
-Csak azt akartam, hogy tudd… – szólalt meg, a hangja remegett, de őszintén mosolygott – örültem, hogy megismerhettelek. Te tetted velem a legjobbat, azzal, hogy kimentettél onnan. Soha nem felejtelek el.
Számítottam rá, hogy elkezdenek búcsúzkodni, de nem bántam. Hiszen itt az alkalom. Megragadtam.
-Örülök, hogy találkoztam veled – válaszoltam – köszönöm, hogy úgy mosolyogsz mindenre, mint senki más. Soha nem felejtelek el.
Ő pedig gyorsan elfordult, hogy ne lássam sírni.
Derek továbbra is ült, de ahogyan felé néztem, rögtön felállt. Tudta, most ő a soros, pedig tudom, mennyire utál búcsúzkodni. Én is utálok.
-Akkor… viszlát – nyögtem ki hosszú gondolkodás után. Nem vette magára a kurta búcsúmat, mert ő is ilyet tervezett, ahogyan kiderült.
-Viszlát – felelte. És ennyi volt az elköszönésünk. Nem bonyolítottuk túl, mert nem akartuk, és ez így mindkettőnknek jó volt. Én sem szeretek sírni, és valószínűleg ő sem. Úgyhogy a kettőnk kedvéért csak egy szemvillanásnyi időt pazaroltunk a meghatódásra.
Átadtam neki a noteszt.
-Csak kérlek… intézd el őket – kértem – és aztán menj vissza a saját idődbe és… élj normálisan!
-Úgy lesz – mondta, majd zsebre vágta a noteszt, és visszaült a helyére.
Alaposan megnéztem mindkettőjüket. Valami nagyon okosat akartam kitalálni, ami majd velem lesz, de egyszerűen nem találtam rá a megfelelő szavakat. Csak annyi jutott eszembe, mennyire szeretem őket, de hát ezt eddig is tudták. Így csak álltam, némán. Egy pillanatig sajnáltam, hogy nem lehettem olyan határozott, mint Derek, nem lehettem olyan pozitív, mint Alyce és nem lehettem olyan bátor, mint Paradoc. De talán lehet, hogy pont most vagyok mind a három egyszerre.
***
Fogalmam sem volt, hogyan kerültem ki a cellából. Az egyik pillanatban még mereven néztem őket, a másikban pedig már az Anomália – okozók cipeltek a bitó elé. Vasmarkukat szorosan rákulcsolták a karomra, úgy rángattak. Egy tized másodpercig eltöprengtem azon, hogyan fognak megölni, de a gondolattól belémhasított a túlélési ösztön, és erős késztetést éreztem arra, hogy kiszabaduljak a bilincs – kezek közül. Úgyhogy inkább igyekeztem nem gondolni semmire.
Azt hiszem, nagy igyekezetem közben be is csukhattam a szemem, mert egy idő után megrángattak, miután azt hitték, elaludtam. Gyorsan körbenéztem: a hely nem az volt, amire számítottam. Bár, nem tudom pontosan mire számítottam. Egy ablaktalan, túlzottan kivilágított fehér szobába kerültem. A tőlem balra levő falon nagy ablak terpeszkedett: előtte tucatnyi Anomália – okozó nyújtogatta a nyakát, hogy lássanak. Tőlem jobbra pedig, a szoba közepén egy támlátlan kis szék. Mellette egy orvosi köpenyes alak, fecskendővel a kezében.
Elárasztott a félelem, ahogyan lelöktek a székre, és csak rajtam múlott, hogy nem estem hátra. Mi lehet a fecskendőben? Méreg? Vagy éppenséggel semmi? Akármi is, végezni fog velem. Azok meg előttem premier plánban nézhetik, ahogyan meghalok.
Mélyeket lélegeztem. Hallottam az orvos lépteit, ahogyan közeledik felém.
-Derek Diggs, Tamara Diggs író ősének kivégzése – jelentette be kimérten egy hang. Talán a hangszórókból jött. Talán itt van a szobában. Jelen pillanatban ez izgatott a legkevésbé.
Éreztem, ahogyan a tű közeledik felém. Hallottam a műszálas köpeny suhogását. Aztán a hideg fém a nyakamnak ütközött. Behunytam a szemem. Derekért, mantráztam, Derekért és Alyce – ért…
Valami gond van.
A tű a bőrömhöz ért, de nem hatolt be alá. Valami megzavarhatta a hóhért. Valami, vagy valaki.
Kiáltások harsantak, én pedig résnyire kinyitottam a szemem. Az ablak előtt emberek rohangáltak fel – alá, arcukon halálfélelemmel. Mi ijesztette meg őket ennyire?
Ahogyan jobban kinyitottam a szemem, meg is volt a válasz: a szobába Derek és Alyce rontott be. Nyomukban egy csapat rendőrrel.