VeronicaStories

1.fejezet – Felhővárosok és madárlakosaik

-Új raj jön! – ordítja el magát az egyik matróz, mire hirtelen mindenki megőrül.

Én persze először csak a fejemet kapkodom zavartan és értetlenül, mivelhogy annyiból, hogy „új raj jön”, még halványlila gőzöm sincs, miféle – bár egészen biztos vagyok benne, hogy madárraj -, és hogy mennyien vannak. Nos, gondolom elegen, hogy azt a mennyiséget rajnak lehessen nevezni, és hogy a matrózok nekiállhassanak a vadászatnak, mint most. Egytől egyig odavágtatnak a mellvédre sorban felszerelt szerkentyűkhöz, megragadják a fogantyúkat, karokat és gombokat, és a gépezetek keskeny fejét a madarak irányába fordítják. Gondosan, megfelelő türelemmel céloznak, aztán egészen addig mozdulatlanul várnak, míg az egyikük el nem kurjantja magát, hogy lőhetnek.

Bár nem mondja ki senki, azonnal rájövök, hogy az a bizonyos madárraj sokkalta nagyobb, mint azt mi elsőre képzeltük. Fölöttünk egészen elfeketedik az ég, súlyos szárnysuhogás és csapkodás-vijjogás tölti be a nagyvilágot, akkora hangzavart keltve, hogy a matrózok az adó-vevők ellenére is pusztán ordibálva tudnak kommunikálni egymással. Még a saját lélegzetemet, saját eszeveszett szívdobolásomat sem hallom, csupán féltudattal érzékelem, ahogyan egyik-másik alacsonyan sikló sólyom szárnya meglibbenti rövid, szénfekete hajtincseimet. Aztán pont mikor kezdenék elveszni a látványban, fülembe sikolt az első kampólövedék surrogó hangja, a dallam, melyet a gépből elősüvítő kötél, s az arra szerelt borotvaéles végű horog kelt. Közvetlenül utána tompa puffanás, rövid dobütem jelzi a kampó célba találását, és én elborzadva meredek a földön immár egyre szaporodó sólyomtetemekre, melyek mozdulatlan testéből most egy matróz rántja ki a véres horgot. De magát a zsákmányt egyelőre még otthagyja. Ott hevernek szegények a fedélzet elszíneződött deszkáin, megmerevedett szárnyakkal, kitekert nyakkal, vérezve…

A többi sólyom pedig egyre csak repül és száll, el a hajónk fölött, mintha nem is érzékelnék a veszélyt, mely rájuk les innen lentről. Talán nem is veszik észre? Hogy lehet egy madár, főleg egy sólyom ilyen ostoba? Ha köztük lennék madárként, egészen biztosan figyelmeztetném őket, bár megvan rá az esély, hogy egy társam sem venne komolyan, míg maguk fel nem fedezik a veszély forrását, igen gyakran maga a veszély képében, mely addigra már eléri őket.

-Minden rendben, felhőcske? – gyengéd, mégis erős karok fonódnak mellkasom köré, ahogyan anya hátulról könnyedén megölel.

Jólesően süppedek bele éjfélkék-naplementearany madarászkabátjának puha, de már sokat megélt anyagába, beszívva annak felhő- és anyaillatát

-Egy kicsit ijesztő – ismerem be közben töredelmesen, bár rögtön elszégyellem magam, amiért megrémít ez a mindennapi esemény látványa.

Mert, ha egyszer, úgy öt vagy hat év múlva kapitány leszek, akár ezen a hajón – az Ikaruson – akár máshol, én is ugyanezt fogom tenni, mint most a matrózok és az őket vezető anyám: ártatlan sólymokat levadászni, hogy a húsukat pénzre váltsuk. Ez igazán természetes, és egyáltalán semmi okom félni tőle.

-Elsőre mindig minden ijesztő – nyugtat meg anya, végigsimítva fejemen – de hidd el, egy nap majd megszokod… idővel.

Idővel, igen. Az biztos, hogy jó sok idővel később, tekintve, hogy még csak tizenhárom éves vagyok – bár a Szürkület havában leszek tizenkettő -, vagyis még rengeteg időm van mindezt megszokni és elfogadni. De azt hiszem, és anya is úgy gondolja, hogy jobb, ha már most elkezdem a felkészülést jövőbeli karrieremre. Ezért is visz el minden évben legalább kétszer egy madárvadászkörútra a hajójával – a hajónkkal -, az Ikarussal, hogy tapasztalatot gyűjthessek.

Nos, a tömérdek hasznos tudnivaló mellett azt is elég jól megjegyeztem, hogy az Ikarus gyönyörű léghajó, oldalán büszke vászonszárnyakkal, melyek ide-oda mozognak, mikor kormányzunk, s melyeket díszes, kacskaringókkal és repülő madár szimbólumával díszített fényes rézcsatok fognak össze és tartanak helyen. Három árbóc sorakozik rendezetten egymás mögött, beláthatatlanul nagy hófehér vitorlák feszülnek mindegyiken, melyek akkor nyújtják a legmegbabonázóbb alakjukat, mikor az összeset kibontjuk – bár ezt nem sokszor tesszük, mert van egy sebesség, amit csak végszükség esetén léphetünk át. A tatból, ha mozgásban vagyunk, sűrű gőz gomolyog elő, fehér, akár a felhők, s emiatt gyakran úgy érzem, mi gyártjuk a felhőket, és nem a felhők közt járunk, hanem egyenesen azokon. Éjszakánként a kazán monoton zümmögése-remegése és minden csontot átjáró melege ringat álomba durva szövésű függőágyamban.

Roppantmód szeretem ezt a hajót. Szeretek a felhők között lenni vele, szeretem magukat a felhőket is, az illatot, melyet árasztanak, ahogyan szeretem az éltető, hűvös szelet is, mely elől a kabátunkban sem találunk igazi menedéket, és nem is akarunk igazán. Szeretem ezt az életet, szeretek így élni, már, ha lehet, és itt az élő példa, hogy lehet, még akár tizenhárom évesen is.

Végül az utolsó madár is eltűnik fölöttünk, újra kitisztul a búzakék déli ég, minden létező erejével, sőt, még azon is túl tűz ránk a nap, míg a vöröslő fedélzeten a matrózok összegyűjtik és hálókba dobálják az elejtett sólyomtetemeket, a madarak hősi halottait. A ritmusos dobbanásra ismét kiráz a hideg, egészen olyan, mintha valaki gyászzenét dobolna nekik, vagy mintha ők maguk dobolnák saját temetési dalukat. Aztán miután helyretették a zsákmányt, szúrós szagú, borostyánsárga és bonyolult nevű vegyszerekkel öntik fel a fedélzet deszkáit, nehogy bármiféle fertőzés véget vessen az utazásnak – vagy akár az életünknek, mert ez is előfordulhat, ha nem vigyázunk.

-Tovább dél felé! – szól bele anya a fülére aggatott rádiójába, mire a hajó könnyeden döccen egyet, és felhőket eregetve megindul.

A szemembe-arcomba toluló szél valamelyest csillapítja a sólyomvadászat körül forrongó gondolataimat, úgyhogy hálás vagyok neki ezért.

-Hé, Thalia! – kurjantja felém valaki, és mikor megfordulok, szembetalálom magam az aranybarna szem-fakószőke haj párosával – Van kedved mászni egyet? A hátsó árbócon igazítani kéne.

A felajánlás hallatán a szívem harangként kondul meg egy reménykedő ütemre. Mászás, kötözés, javítás az árbóc legtetején… és mindezt Caidennel? Már megvett magának, de kilóra, sőt tonnára.

-Menj csak – anya szorítása lassan enged, így kiszabadulhatok karjai közül – nekem még úgyis van egypár megbeszélnivalóm.

Azonnal a matróz irányába rohanok, de visszafordulva még látom, ahogyan anya megkocogtatja rádióját, majd nyomban heves vitába kezd egy testetlen valakivel a neves találmányon keresztül. Aztán muszáj előrefordulnom, mert majdnem nekimegyek Caiden Lidgett sötétkék mellényének, amit ő nyilván nem venne olyan jó néven.

A nyomában kaptatok a hátsó árbóchoz, ahol már egy rakás madarász tömörül, felszabadult csevejbe merülve. A mondatokba – sőt, még az egészen apró szófordulatokba is – beleszövögetett káromkodásokat és szitkozódásokat lényegesen könnyebben szokom meg, mint a madárvadászatokat.

-Mit kell tennem? – fordulok tettrekészen Caidenhez, míg átmozgatom bokámat és csuklómat, felkészülve a mászásra.

Igyekszem olyan profinak tűnni, amilyen amúgy nem vagyok. De a férfi szemében igazából mindegy is, mivel ő az égvilágon mindenre fapofával mered és bólint, ahelyett, hogy beszélne vagy dicsérne vagy szidna.

-A jobb oldalon a vitorla kissé kilazult – mutatja kinyújtott ujjával a problémás részt, messze fent – neked az lenne a feladatod, hogy szorosabbra húzod, vagy legalábbis megigazítod. Menni fog?

-Szórakozol? – vigyorgok rá; semmi reakció – Egy perc és meglesz.

És elhatározom, hogy tartom is magam az ígéretemhez. Valahogyan csak ki lehet mozdítani őt ebből a „pléhpofa-állapotból”, vagy nem?

Megfontolt, szoros kezekkel megragadom a fát, és egykettőre felhúzom magam. Lábammal tolom magam föl és föl, szigorú ritmusban nyúlva újabb kapaszkodók után, tekintetemet mereven a célom irányába tartva, ahogyan azt az eszembe vésték.

-A jobb lábadat inkább ne oda tedd! – hasít a fülembe Caiden kioktató hangja – A karodat úgy használd, mint minden más testrészedet, mert utána fájni fog a lábad! És az ég szerelmére, lassabban, ha lehet!

A szememet forgatom, bár tudom, hogy nem láthatja.

-Ha ennél is lassabban mászom, leesek – szájalok vissza, mert ezt legalább hallja. Közben nyögök és fújtatóként préselem ki újra és újra a levegőt, miközben már rég átmelegedtem mindenemben.

-Nem beszél, mászik, és megpróbálja túlélni – utasít kapásból rendre.

Egy halk kattanás jelzi, hogy leszállt a csatornáról, pont, mikor felkapaszkodom a keresztbe tett deszkára, ahonnan a vitorla függeszkedik, kissé ferdén.

Innen néhány felhőt már fentről látok. A tornyokba alakuló, magas fellegeket különös, folyton változó építményeknek és nonfiguratív szobroknak képzelem, s így az egész olyan, akár egy soha el nem érhető, lakatlan, mégis gyönyörű város az ég legtetején, ahol most vagyok. A meglazult vitorlát tartó kötél a deszka hengervégén lóg, a szél szabadon rángatja ide-oda, mint egy kígyót. Miközben stabilan megkapaszkodom, jobb kezemmel lassú mozdulattal előhúzom rugós késemet feneketlen kabátzsebemből. Ezt a bicskát még anya adta nekem, mikor nyolcéves voltam, azután, hogy megvertem azt a lányt. Közönséges rugós kés, mégis, érzésem szerint nem sok tizenhárom éves mondhatja el magáról, hogy birtokában van egy ilyennek, és pont ezért, meg mert egy rugós kés, élek-halok érte.

Mikor eljutok a problémás részhez és a táncot járó kötélhez, megállok egy pillanatra, hogy kifújjam magam, mielőtt nekikezdenék a javításnak. Idefent szabadságillat van, hagyom hát, hogy megtöltse a tüdőmet a bódító aroma, melyet csak az tapasztalhat meg, aki maga is szabad, akár a madarak. Úgy érzem, ha most szárnyam nőne, lerepülnék az árbócról, és bejárnék minden egyes körzetet, nemcsak a Viharost, ahol most vagyunk, de mind a négyet. Aztán a következő fordulóval megkeresném, kitől örököltem a jádezöld szemeimet, és ha ez tényleg az apám – mert anyámnak égkék szemei vannak, tehát ő nem lehet a ludas, és így már csak apám marad, már, ha van -, akkor megkérdezném, hol rejtőzött ennyi ideig.

Igaz ugyan, hogy anya mindig azt mondja, apa egy senkiházi féreg volt, és jobb is, hogy soha nem ismertem meg, de… egy egészen apró részem itt legbelül soha nem hitt ezeknek a szavaknak.

Mindegy. Mint mindig, most is hátratolom magamban ezt a kis rejtett érzelmet, és nekilátok az ujjtépő csomózásnak és vágásnak. Feljebb vonszolom a vitorlát és levágom a kötél egy részét, egészen addig igazgatom az ilyen-olyan kis alkatrészeket, míg a hatalmas lepel pontosan egy szintbe nem kerül a többi részével, és ily módon majd beáll a világ rendje. Mikor megvagyok, elégedetten szemlélem művemet, és bár arra könnyű rájönnöm, hogy a világ rendje még nem jött el, elvégre nem halt még meg minden kalóz, azért elkezdek keresni egy lefelé vezető utat.

Aztán töprengésemet egy recsegés szakítja félbe, mely egyenesen a rádiómból érkezik.

-Ez több volt, mint egy perc – közli velem Caiden színtelen hangon.

-Nem hiszem el, hogy lemérted – akadékoskodom, és egyébként jogos is az indokom, mert Caiden szegény, mint a templom egere, vagyis egészen biztosan nincs nála semmilyen óra vagy időmérő eszköz.

-Pedig de. Nos, felőlem még lejöhetsz, ha ezt fél perc alatt teszed meg.

Jellemző. Úgy tesz, mintha hidegen hagyná, mi van velem, de aztán rögtön felállít egy játékot. Mondjuk, én ezt nem bánom.

-És ha túllépem ezt az időt?

-Arra majd kitalálunk valamit – titokzatoskodik – de a legjobb megoldásokat díjazom, ahogyan azt is, ha túléled.

Nos, általában nem szoktam belemenni a fogadásokba, főleg, ha nincs megszabva a büntetés, sem a jutalom, de a tény, hogy ezt Caiden ajánlja fel, ráadásul, hogy ezt ő is látja… Ez a két tényező nem gyakran szerepel együtt, és én minden létező élethelyzetben úgy tartom, hogy ki kell használni minden adandó alkalmat – anya is valami ilyesmit magyarázott a múltkor -, és ha ez az alkalom, teszem azt, arra szolgál, hogy lenyűgözzünk valakit, akkor az duplán annyira megéri. És én szeretném, ha Caiden végre megbecsülne, sőt, tanítana is, nemcsak odadobna egy-két tanácsot. Úgyhogy ajkamba harapok, ökölbe szorítom és kiengedem kezemet, miközben szép lassan eldöntöm, mit akarok tenni.

-Jól van, benne vagyok – szólok még bele a rádióba, bár direkt nem említem, hogyan szándékozok fél perc alatt lemászni az árbócról.

Arra gondoltam, hogy mivel ilyen kevés idő áll rendelkezésemre, nem mászom le. Hanem leugrom.

Óvatosan letekintve felfedezem, hogy alattam – jobban mondva a hajó oldalán, de tulajdonképpen az árbóc alatt – sötétbarna bőrponyvát feszítettek ki, mellyel valószínűleg az imént levadászott sólyomtetemeket takarták le. Ideális a tervemhez. Hátrébb húzódom és kissé imbolyogva, széttárt karokkal, de felemelkedem. Előre dőlök, készülve a nekifutáshoz… aztán hirtelen puskagolyóként lövök ki, rézbetétes bakancsom a deszkát karcolja, a szél az arcomba csap, az árbóc vége egyre közeledik…

-Thalia Criswell! Eszedbe ne jusson! – sikítja-üvölti anya a rádiómon keresztül, de ekkor már késő.

Teljes erőmmel, lábamat megfeszítve elrugaszkodom az árbóc szélétől. És megkezdődik a szabadesés.

A hűvös szél arcomat és szememet metszi, könnyeket kényszerítve ki belőle, miközben karjaimmal madár módjára csapkodom, hogy valamelyest irányítsam a zuhanásomat. Szívet tépő, boldog csatakiáltás robban ki ajkaimból, hagyom, hogy a zengő üvöltést messzire vigye a szél, ki a világba, hogy mindenki hallja az egész Felhővilágban és mind a négy körzetben, hogy Thalia Criswell leugrott egy árbóc tetejéről és igenis túl fogja élni. A ponyva gyorsvonatként közeledik, és mielőtt még egyet pisloghatnék, bumm, belecsapódom a közepébe.

Undorító ploccsanás, fájdalom a derekam környékén – később jövök majd rá, hogy egy rég döglött sólyom csőre volt a ludas -, arcomba fúródó ponyva és körülöttem a felrobbanó világ, míg mindenki üdvrivalgásban tör ki. Azt hiszem, mind a harminc matróz odagyűlik, hogy megtapsolják a mutatványomat, és én ezzel tökéletesen rendben is vagyok.

-Két és fél másodperc – dünnyögi Caiden valahol a tömegben, az ujjongás közepette – ez aztán… igen.

És sikerült! Elismerte, hogy őrült, de tehetséges vagyok! Juhú!

A boldogságom és csontjaimat átjáró örömöm egészen addig tart, míg anya oda nem trappol a matrózokhoz, harsogva a dolgukra nem küldi őket, majd ezúttal egyáltalán nem gyengéd kezekkel ki nem ránt a ponyvából, amibe mostanra belegabalyodtam. Mindezt olyan hevességgel hajtja végre, hogy alig bírok megállni a lábamon, míg lendületesen leporol és közben végeláthatatlanul szidalmaz.

-Mégis mi a jó vászonátmászó, bikkmakkos fityfenét képzeltél, te világcsapása, te Fortun átka, te… Argh! – ilyen és ehhez hasonló szépségeket vág a fejemhez, míg én csak vigyorgok.

-Bocsánat – mentegetőzöm, bár nem túl hatásosan, mert röhöghetnékem van és rázkódik tőle a hangom – de odafent olyan erős szabadságillat volt, hogy megszédültem tőle és csak úgy… leestem. Így: zutty!

-Tudod te mitől szédültél meg! – hagyja rám utolsó átkozódását anya, aztán egy pillanatra elfordul tőlem, hogy elkergesse azt az egyetlen leskelődő matrózt, aki látható élvezettel hallgatja anya dühöngését – Mindegy, gyere le a kabinomba! Mutatok valamit.

Egyre növekvő érdeklődéssel sietek döngő és hosszúra nyújtott léptei után, egyenesen le a lépcsőn, mely a hajó belsejébe vezet. Idelent a látvány közel sem olyan érdekes, mint ott fent a fedélzeten, csupán az étkezde van itt, meg a kazánház meg a lakrészek, együtt néhány raktárral, ahová nekem egyébként is tilos bemennem, miután egyszer már megtettem. Anya végigvezet a lakrészek és az orvosi kabinjainak faajtói előtt, úgy suhanunk el mellettük, hogy pusztán foltokat látok a pirosra festett, fémmel megerősített kabinajtókból, mígnem megérkezünk a kapitányi kabinhoz. Anya lakhelyéhez, amely a többi helyiséggel ellentétben számomra nem tabu. Előreenged, talán, hogy rajtam tartsa a szemét, majd miután ő maga is belép, becsukja az ajtót, és ebből rögtön levágom, hogy most egy rendkívüli és fokozottan bizalmas beszélgetésben lesz részem.

Az asztalához int, ahol kiterítve megsárgult, mégis szép rendben tartott világtérkép fekszik, együtt egy írógéppel és egy rakás könyvvel, meg még rengeteg hajózáshoz elengedhetetlenül fontos holmival, melyekre anya mind kínosan vigyáz. Az egész kabinban már-már ijesztő rend és csend honol.

Két könyv közül óvatos ujjakkal előhúz egy szinte már fátyollá vékonyodott, gyűrött papírt, és gondosan kisimítja azt a világtérkép tetején. A rejtélyes papír természetesen maga is egy térkép, méghozzá, ha hinni lehet anyának – és miért ne lehetne? – kincses térkép. Különös ábrák és jelzések borítják, kacskaringós vonalkákkal és számomra értelmezhetetlen szimbólumokkal, ám szó vagy szám egy szál sincs sehol, ahogyan aláírást sem találni. Mintha a térkép rajzolója valamiért ügyelt volna rá, hogy bárki is látja művét a jövőben, ne jöjjön rá a személyére. De miért intézte így? Mit féltett, és legfőképp: ki ez a rejtélyes térképrajzoló?

Anya a múlt héten szürkület magasságában ért haza, és már az ajtóban ezt lobogtatta, mint egy félőrült, azt harsogva, hogy ez ment majd meg minket, illetve az Ikarust, méghozzá attól, hogy megvegyék és szétszedjék. Egy kincses térkép. Soha nem engedte, hogy hozzányúljak, mert konkrétan szétmállik az ember kezében, ám most maga mellé int, és kikapcsolja rádióját, hogy ne visszhangozzanak a szavaink, és jelzi nekem, hogy én is tegyek ugyanígy.

-Ezért vagyunk most a Viharos körzetben, Thalia – bök a térképre ujja hegyével – ezért a kincsért. Nos, mit is tanultál tőlem és az iskolában a Viharos körzetről?

-Hogy a nagyrésze kalóz megszállás alatt áll – mondom fel engedelmesen a leckét, miközben tekintetemmel a térkép ábráit követem, egészen addig, míg bele nem zavarodom.

-Pontosan – bólint elégedetten anya – ezért pedig a Viharos körzet, és főként a kincs helye roppantul veszélyes helynek számít, hisz körbe van véve kalózokkal. Ilyen környezetben a legkevesebb, ami elvárható mindenkitől, az a felelősségérzet.

Ekkor rám emeli szigorúvá keményedett tekintetét, melytől egészen úgy érzem magam, mintha ellátna lelkem legmélyebb bugyraiba is. Lesütöm a szemem, hogy ne kelljen tovább állnom anya szemrehányó pillantását, ám ő még nem fejezi be a kioktatást.

-Megmondom majd Lidgett-nek, hogy ne vonjon bele többé ilyesmi sületlenségekbe – folytatja, miközben erre a kijelentésére alma méretűre ugrik össze a gyomrom – de attól még ugyanúgy a te részedről is várok egy kis óvatosságot, ahogyan mindenkitől a legénységben, kivétel nélkül. Megértetted, Thalia?

Folyton folyvást és megállíthatatlanul az kering a fejemben, hogy ha még ennél is óvatosabbak, ennél is elővigyázatosabbak és megfontoltabbak leszünk, akkor előbb-utóbb kifutunk abból az egy hónapból, amit a pénz megszerzésére kell szánnunk. Soha az életben nem találunk egy fityinget sem, ha minden egyes lépést ötvenezerszer átgondolunk oda és vissza. De, mint általában, most sem szólok semmit

-Igen, anya – bólintok kurtán, ügyelve arra, hogy szavaimból ne áradjon túlságosan a dac.

-Jól van. Nos, az lenne a legjobb, ha most már idelent maradnál.

Ha anya azzal kezdi bármelyik mondatát is, hogy „nos, az lenne a legjobb”, akkor biztos lehetek benne, ez nem kérés, hanem parancs. Most sincs másképp. Az Ikaruson sosincs másképpen semmi, minden áldott-átkozott nap ugyanúgy telik, ugyanazokkal az eseményekkel: elkövetek egy kihágást, anya megszid, miközben Caiden rám sem hederít, aztán egy vagy két óra múlva anya megbocsát, Caiden pedig hasonló pókerarccal leül velem tanulni. És bár soha nem akad új a nap alatt, rendületlenül próbálkozom újra és újra, titkon abban reménykedve, hogy valaki e páros – vagy akár a harminc matróz – közül észre nem vesz és vállon nem vereget, hogy „ez már valami”. Ma azonban végre egyszer változás állt be, úgyhogy, ha lenne naptáram, most bekarikáznám ezt a dátumot erős vonalú, piros filccel, hogy sose felejtsem el: ezen a napon a világ kissé felbolydult körülöttem, és én ennek piszkosul örülök.

A tétlen bolyongást megunva ledobom magam a lakrészek közt húzódó folyosó deszkapadlójára, és egy darabig csak a rádiómat tekergetem erre-arra, próbálgatva, mikor recseg-ropog jobban, mikor hallom a beszédfoszlányokat kristálytisztán, és persze megjegyzem, mi mindent hallok a sosem üres csatornákon keresztül. A matrózok odafent szeretnek csevegni munka közben, még úgy is, hogy nyilvánvaló, anya minden egyes szavukat ugyanolyan jól hallhatja, akárcsak most én, aki ráakaszkodom a közös csatornára, és egyre növekvő kíváncsisággal belehallgatok, mi folyik az éterben.

-A nővéred, hogy van?

-Hogy lenne, mikor az Iparosba’ lakik? Múltkor írt még indulás előtt, hogy átkozottul kijött rajta az asztma, de úgy, hogy még beszélni se nagyon tud.

-Hogyhogy? Azt hittem, Emberdale-ben élnek.

-Áh. Az két héttel ezelőtt volt, azóta kicsapták onnan. Most ott él lent délfelé, a kémények alatt, abban az átkozott füstben. Nemtom’ te, hogy vagy vele, de szerintem Fortun elhagyta őt.

-Pártolt hozzátok ezelőtt valakihez is?

-Na, megállj te! Hozzád aztán biztos nem fog, ha meg talállak vágni!

Szóval effélék zajlanak odafent, egymás horizontba küldése, válogatott jószerencsék és szitkozódások, a munka zaja, ütemes, dallamtalan kopácsolások, elharsogott parancsszavak és a kötelek suhogása, ahogyan áthajítják azokat a fél fedélzet fölött… Harmonikus hely ez az Ikarus. Harmonikus, de javarészt unalmas.

Aztán a fülemet újból megcsapja egy beszélgetés kezdete, azonban ez nem kifejezetten olyan, mint az előzők: nem feldúlt, nem vidám és még csak nem is bosszankodó. Ez a mondat aggódó, rémült felhanggal van alaposan megfűszerezve, s számomra a feszültség utóízét hordozza magában.

-Mi az ott a távolban?

-Hagyjad, csak egy másik madarászbárka.

-Ember, a Viharosban vagyunk, de nyakig. Itt nem járnak madarászbárkák, nem, ha én mondom.

-No, akkor meg mi a pokol az ott?

Tűnődés-tanakodás, aztán egyszer csak a minden máson átívelő, dörmögéseket elnyomó csirkeordítás:

-Kalózok!

A hírre a szívem mintha ki akarna ugrani a helyéről, úgy dübörög odabent, veri a bordáimat, mint a rácsait rázó rab, miközben minden egyes szőrszálam az égnek áll, remegek, nem bírok mozdulni a földről, csak ülök ott, mint egy szerencsétlen, mert az agyam csak és kizárólag azzal van elfoglalva, hogy kalózok találtak meg minket…

Mint minden madarász, én is természetemnél fogva gyűlölöm ezeket a vörös kabátba öltözött pojáca-haramiákat, akik fekete lobogós, lopott léghajóikkal járják a Felhővilág minden zegzugát, ott csapva le, ahol kedvük tartja, de mindig ugyanakkora, ugyanolyan súlyos pusztítást hagyva maguk után. Ők azok, akik annyian vannak, hogy elfoglaltak egy teljes körzetet – pont azt, ahol mi vagyunk -, ők azok, akik miatt pompás hajók vesznek el rejtélyesen és örökre a fellegek forgatagában, miattuk lobbannak lángra a drága városok szerte a körzetekben… Gyűlöljük őket, igen. De titkon, nagyon mélyen félünk is tőlük. Hiszen milyen elvetemültnek kell lenned ahhoz, hogy ilyen rémtetteket hajts végre, hogy felégess egy egész várost, hogy megölj egy harminc-negyven fős legénységet és kirabolj számtalan hajót? Miféle szervezetlen szervezet az, amelyik képes és uralma alá hajt egy átkozott körzetet és ott telepedik le, valóságos királyságot alakítva ki magának?

Egy madarász sem tudja a választ, még talán Lord Wyndham sem. Mi csak azt tudjuk – a Tanács parancsára -, hogy minden kalózfajzatot meg kell ölni, mielőtt ők ölnek meg minket.

Valósággal kivágódik anya kabinjának ajtaja, ő pedig kiront az ajtón, kék kabátja vitorlaként lobog mögötte, kezében támadásra emelt szablyával trappol fölfelé a lépcsőn, csak annyi utasítást hagyva rám, hogy ne merészeljek utána jönni, aztán pedig rám sem nézve eltűnik a fedélzeten. Újra csönd süpped a folyosóra, ahogyan elhal a kicsapódó ajtó zajának visszhangja, ám én nem hagyom, hogy tudatlanságban maradjak. Újra a rádiómra tapasztom ujjaimat, és addig csavarom elszántan, míg ismét a közös csatornán nem találom magam, tisztán hallva a fedélzeten lefolyó minden egyes mondatot és szót. És csak fülelek…

-Criswell kapitány – ez a hang ismeretlen, mély és rekedtes, mintha csak por tapadt volna a beszélő hangszálaira, ám a szószóló kétségkívül férfi, méghozzá egy rendkívül magabiztos férfi.

-Bagstock – köszönti anya, hasonlóan kurtán, ijesztően higgadtan, mégis elképesztően dühös remegéssel.

Említettem, hogy a kalózok egy komplett királyságot alakítottak ki, mélyen a Viharos körzet szívében? Nos, ez olyannyira helyétálló kifejezés, hogy még magát a vezetőt is „kalózkirálynak” nevezik, aki jelenleg a férfi, aki idelátogatott hozzánk, vagyis Roderick Bagstock. Anya tökéletesen felvilágosított minderről.

De az, hogy a kalózkirály személyesen jött el az Ikarusra… ez csak azt bizonyítja, hogy a lehető legnagyobb pácba kerültünk, és hogy a harc, az ütközet lényegében elkerülhetetlen. De egyelőre nem aggódom, elvégre anyának mindig mindenre van terve, mindig tudja, mit kell tenni, vagyis most is meg fog minket menteni… Legalábbis remélem.

-Miért jött ide? Mi a francot akar tőlünk? – ugrik bele azonnal a vitába anya. Soha nem habozott összetűzésbe kerülni senkivel sem.

-Francot épp nem – válaszol erre kérlelhetetlenül határozottan Bagstock – de egy térképet igen, ami a maga birtokában van, és oda fogja nekem adni.

A kincses térkép! Hát persze, ezeknek a vöröskabátos madárpotyadékoknak a mániája a kincsvadászat, és vele együtt a könnyen megszerezhető pénz! Ezért állított meg minket a kalózkirály: addig nem fog tágítani innen, míg meg nem adjuk neki, amit kér, vagy amíg ő maga meg nem szerzi.

-És ha nem adom oda? – puhatolózik kissé óvatosabban anya, ami elsőre megdöbbent.

A hangjából tisztán kiszűrődik az éterbe a bizonytalanság, az az egészen apró páni félelem, mely kétségkívül arról és csak arról árulkodik, hogy anyának nincs terve. De hogy lehet ez? Hisz anyának mindig, minden pillanatban van egy megoldása, egy minden problémát földbe döngölő zseniális elgondolása… De ez most mind köddé válik, és a helyén csak pánik és tehetetlenség marad.

A felismerésre hideg gombóc kezd növekedni a torkomban, egyre inkább fojtogatja azt, előretolva szememben a fagyos pánikkönnyeket, melyek legördülnek arcomon és nyakamon, míg én mindent megteszek, hogy ne sikoltozzak, még a kabátom gallérját is a számba tömöm. Meglehetősen komikus látványt nyújthatok, de senki nincs a folyosón, hogy nevessen.

-Ez esetben birtokba vesszük a hajóját – közli tárgyilagos hangsúllyal Bagstock, mintha a világon ez lenne a legtermészetesebb helyzet – és elvisszük a legénységet is, vagy akár megöljük, ha túl sok gondot okoznak.

Egy darabig nem hallatszik semmiféle válasz, csak a szél süvít idegtépően a csatornán keresztül a fülembe, egészen addig, amíg megelégelem a hosszúra nyúlt némaságot, és halkan feltápászkodom, hogy elinduljak a lépcső felé, s azon fel a fedélzetre, ahol majd odaállok anya mellé és legyőzzük együtt ezt a veszélyt, bármi is legyen az pontosan. Félúton járok a lépcsőfokokon, torkomban zakatoló szívvel és veszettül remegő tagokkal, mikor végre meghallom anya határozott válaszát az ajánlatra.

-Kapja be. Mindannyian megrohadhatnak ott, ahol állnak. Nem bízom semmilyen alkuban, de még annyira sem magukban, mocskos rikellákban.

Amit anya mondott, az enyhén szólva is a létező legdurvább makani szitokszó – mert van egypár -, és amint meghallom, hogy kiejti keskenyre préselt ajkán ezt az egyszerű kis kifejezést, azonnal hatalmas sebességre kapcsolok, egyszerre ugrok át három fokot is, és amint lábam a hajódeszkákon landol, felállok és rohanok tovább anyám felé, átfurakodva a tömegbe torkolódott matrózok között. Oda kell jutnom hozzá, mellette kell lennem! Meglátom őt egy vöröskabátos fószer előtt állva, kivont karddal, míg körülötte minden irányban többi vörös kabátot viselő pasas várakozik, bár így is tökéletes rálátásom van a vitatkozó párosra…

Ami most következik, annak látványára a lábam gyökeret ereszt a hajódeszkába és érzésem szerint soha az elkövetkező nyolc évszázadban nem fog kioldódni.

Látom ugyanis, ahogyan Bagstock az átokszó hallatán megvadult tigrisként ugrik előre a levegőben, s kardját tövig döfi anyám gyomrába.