VeronicaStories

6. fejezet – Füst és tükrök

Szóval sikerült elmenekülnie.

Töprengve vakargatta a szemfedő alatti brutális sebet, ahogyan az szokásává vált az utóbbi időben. Az asztal két oldalán tisztjei ültek rendezett sorrendben és néma csöndben, míg ő maga az asztalfőn terpeszkedett. Előtte ócska, ütött-kopott írógép feküdt, amelyen most szórakozottan lepötyögte a lány nevét. „Thalia Criswell”. Van egyáltalán második neve? Kapott bármit is az apjától, leszámítva azt a fene nagy csökönyösségét? Kétségkívül az anyja lánya, ám ez mégsem tűnik… helyesnek. Kell, hogy legyen a lányban valami más is, a másik vérből, a másik nemzetből. Muszáj lennie.

Felemelte pillantását a leütött névről. Az elsőtiszt figyelmesen csüngött a tekintetén, a hajóorvos szemlátomást nyitott szemmel aludt, a szakács pedig a falra aggatott fegyvereket bámulta megbabonázva. A lány, akit nagyjából másfél hete ejtett túszul, most bekötözött szemmel, kissé dacosan ücsörgött a szakács oldalán, bilincsbe vert kezét finoman az asztalon nyugtatva. Kifogástalan volt a modora, annak ellenére, hogy a lehető legveszélyesebb helyen tartották fogságban.

-Hol halad a hajókonvoj? – tette fel végül a kérdést Bagstock, a stratégiai térképeket böngészve. Elsőtisztje már sietett is a válasszal.

-A Keselyű van soron – tájékoztatta felettesét – előde, a Night Lady jelentette, hogy viharcsapdába keveredtek. Tudomásunk szerint az Ikarus túlélte. A Night Lady… ez volt az utolsó jelentése.

Kissé habozva megnyomott egy gombot az asztalon álló egyszerű hangfelvevőn. A hangszórójából éktelen recsegés süvöltött, ki lehetett venni belőle az eső dobolását, a távoli mennydörgés zaját, a ropogó hajótestet és a kétségbeesett ordítozást is. A hajó a végét járta, és nem volt róla kiút. Egyszerre halálfélelemmel töltött zihálás törte meg a ricsajt.

-Jelentés a Claudiának… – a férfi hangja megremegett, felnyögött egyet, talán megsebesült – viharba kerültünk, és… valami nincs rendben ezekkel a villámokkal, mintha direkt minket céloznának… Az Ikarus fölöttünk van, dél felé haladnak, ismétlem, dél felé… HORIZONT, FOGADJ BE!

A felvétel megszakadt. Csönd ereszkedett az asztal körül ülőkre, kivéve a túszt.

-Szörnyű – csóválta a fejét megjátszott szomorúsággal – igazán kár értük.

-Ezen a ponton a Night Lady feltehetően elsüllyedt – kommentálta az elsőtiszt faarccal a hallottakat, miközben kinyomta a gépezetet – a Keselyű nemrég jelentette, hogy meglátta az Ikarust, továbbra is délre tartanak, és egyelőre nem mutatták jelét, hogy meglátták volna valamelyik hajónkat is.

-Bármi szokatlan a hajójukon? – érdeklődött Bagstock, az asztalon kopogtatva. Az elsőtiszt a homlokát ráncolta.

-Még a vihar előtt elhagyta a fedélzetüket egy lángoló csónak – bökte ki végül – de ennyi, amiről tudunk jelenleg.

Bagstock biccentve megköszönte a jelentést, és újra megvakarta halott jobb szemét. Az Ikarus túlélte az égiháborút, de a Night Lady nem? Különös, intelligens villámok? Lángoló csónak? A három szokatlan jelenségből alighanem kettőt meg tudott magyarázni. Először is, a kalózhajó kudarca egyértelműen a legénységük idiotizmusára vezethető vissza, meg arra, hogy a madarászmocskoknak most az egyszer szerencséjük volt. Az égostorok hajópusztító viselkedése, dühítette, de kívül volt a hatáskörén, és nem tudott rájuk magyarázattal szolgálni. A csónak pedig egy temetési szertartást jelent – mégpedig Diana Criswellét.

Elgondolkodott, vajon Thaliát milyen mélyen érintette az az érzelmi sokk, amit odakészítettek neki. Ő maga nem kifejezetten örült annak, ami történt, és nem is ő tette közszemlére azt a holttestet, mert önszántából Bagstock, a rettenthetetlen és kegyetlen kalózkirály soha nem tenne ilyet. Mert tudta, milyen érzés látni egy szeretett személyt holtan, égbe révedő tekintetekkel, felhőfehéren és áldatlan békességgel az arcán. Senkinek, még annak az ádáz ellenséges gyereknek sem kívánta ezt az élményt. A düh, amit a holttestet elhelyező kalózokra zúdított, jogos volt, hiszen Thalia, ha dühös, ha feldúlt, ha fél, sokkalta veszélyesebb és erősebb, mint általában. És lám, halott édesanyja látványa örök időkre ebbe az állapotba sodorta őt. Bagstock némán hálát adott az égnek, hogy van neki egy lánya, aki viszonyítási alapot ad Thaliával szemben is.

-Ha feltehetek egy kérdést, uram – szólalt meg ekkor élesen a túsz. Bekötött szemével a vele szemben ülő hajóorvosra meredt, mivel nem tudta, hol ül a kalózkirály – miért üldözi ezt a hajót? Van rá különösebb oka?

-Temérdek okom van rá, kedves – felelt türelmesen Bagstock – de napokba telne mindet itt és most felsorolni. Legyen elég annyi, hogy kincset keresünk, és a térkép náluk van.

Ám úgy tűnt, az elutasító hangnem nem vált be a fiatal lánynál. Akadékoskodóan nagy levegőt vett.

-Már megbocsásson, ne nézzen madárnak a legkisebb mértékben sem, uram, de tudomásom szerint a kalózok egyetlen kincs körül nem csapnak ekkora felhajtást. Ebből következtetve vagy valamilyen oknál fogva felbecsülhetetlen értékű kincsről van szó, vagy nem mondott igazat, és a konvojnak köze sincsen kincsekhez és térképekhez, sokkal inkább egy személyhez, aki a hajón tartózkodik.

Bagstock őszintén meglepődött, és örült, hogy a túsz ezt nem láthatja. Pislogott párat, míg magához tért, és amíg összeszedte magát, meg a kusza gondolatait. A lány igenis okos, veszélyesen éles eszű. Pontosan annyira, mint ő maga, vagyis muszáj vigyáznia vele. Az egészen biztos, hogy többet nem rángattatja el a megbeszélésekre, vagy ha igen, hát viaszt duggat a fülébe és lelakatoltatja a száját.

-Ehhez magának semmi köze – közölte fagyosan, mire a lány kissé megütközve összehúzta magát – ha egyetlen személyhez kötődne a küldetésünk, nem tenném kockára ennyi kalózom életét, hanem magam mennék levadászni őt. Erre mérget vehet.

-Akkor… nem is akarja megölni őt? – hebegte ekkor döbbenten a hajóorvos, mire az elsőtiszt és a szakács is elhűlt. A megrökönyödés hangjára a túsz rosszallóan ciccegni kezdett, Bagstock pedig morogva a homlokát masszírozta. Hogy ő milyen barmokkal van körülvéve!

Igazán természetes, hogy a legbizalmasabb emberei megdöbbennek, ha meg akar kímélni valakit. Ahhoz voltak szokva, hogy felettesük kérdés nélkül kioltja bárki életét, és a következmények tökéletesen hidegen hagyják őt. De ez most máshogy lesz, mert a saját moráljához kötve fogja életben hagyni a lányt. Az esküje, a csuklójára égetett bélyeg, amellyel a kalózoknak fogadott hűséget, semmi volt ehhez a hitvalláshoz képest, amely egyébként nem tartalmazta azt, hogy feltétlenül meg kell nyílnia a tisztjei előtt.

Ám most, hogy miután a doktor elszólta magát, a fiatal lány tolakodóan kíváncsi arccal nézett körbe, bár nem látott semmit, a tisztek pedig csak afféle „nos?” pillantást vetettek rá, nem volt más választása. Nagyot sóhajtott, hogy elméjében elrendezze a szavait. Az őszinte, nyílt beszéd nem tartozott az erősségei közé.

-Eszemben sincsen megölni Thalia Criswellt – kezdte lassan, hogy mindenki felfogja – túl értékes ahhoz, hogy hagyjam kárba veszni őt. Madarász neveltetést kapott, vagyis gyűlöl minket, de ez igazán könnyen megoldható, főleg a jelenlegi körülmények közt. Azon kívül, kiváló katona válna belőle, megvan benne a tehetség. És mint tudják, az arany nem rozsdásodik be, ahogyan az alma sem esik messze a fájától.

A tisztek csak úgy bámultak rá, áhítattal és vak hűséggel, mint mindig. A legkevésbé sem értették meg, mit akar mondani a felettesük, de Bagstock nem is várta el, hogy azonnal megértsék a céljait, és egyáltalán nem volt rá ideje, hogy a szájukba rágja az ő eszményeit. Nekik nem kell szó szerint tudniuk, elég, ha precízen végrehajtják a kapott parancsot és kész. Többre amúgy sem jók.

Egyedül a lány figyelt, összeszorított szájjal, piszkosszőke fürtjei a szemeit elfedő anyagon táncoltak, hófehér bőrét piros folt formájában sértette fel a bilincs. Nem lehetett több tizenhétnél. Kár érte, futott át Bagstock agyán. Pontosan tudta, hiába, hogy a lány apja egy fityinget sem fog adni váltságdíj gyanánt – tehát ha akarja, szabadon engedheti – mert a lány már most túlontúl sokat tudott ahhoz, hogy életben hagyja. Muszáj lesz megölnie őt.

Felállt a székéből, ezzel lezártnak tekintve a megbeszélést. Az emberei tisztelegtek, míg a lány csak kimérten mosolygott. Bagstock kinyitotta kabinja ajtaját, ám mielőtt kilépett volna, még visszafordult egy szóra.

-Egyébként is – mondta – soha nem ölnék gyereket.

Ezzel kilendült az ajtón, hátra sem nézve embereire, akik összeráncolt szemöldökkel néztek maguk elé, míg a rejtélyes túsz csak mosolygott. Az a higgadt, gyönyörűen tiszta arc valósággal égette Bagstock hátát, ahogyan elhagyta a helyiséget.

Elhatározta, tesz róla, hogy az a mosoly lelohadjon az arcáról.

***

A szél vidáman csiklandoz a kabátom alatt tekergőzve, felborzolva és még inkább összekócolva a hajamat. A távolban valamerre madárraj vijjog az ezüstös, aranyfonalakkal átszőtt hajnali ködben. A kormányosi emelvény árnyékában összegyűlt huszonegy matróz hunyorogva próbálja kivenni a körvonalaimat, általános duruzsolás veszi körbe a tömeget, ahogyan egymással tárgyalják a tegnapi vihar történéseit. Feszülten állok egyik lábamról a másikra, fejben megállás nélkül a hamarosan előadott szövegemet fogalmazom át újra és újra, és bár nem mutatom, de piszkosul félek. Mellettem nincsen senki, a kormányos, Seeker és Caiden is a matrózok között pislognak fel rám. Aztán mikor Caiden épphogy megránduló szájszélekkel felmutatja hüvelykujját, nagy levegőt veszek, és csendet kérek a jelenlevőktől.

-Tegnap éjjel a viharban Bray hadnagy megfutamodott – kezdek bele kertelés nélkül a beszédembe, de kapásból nem folytathatom.

-Mi az, hogy megfutamodott? – kiáltja felém egy névtelen valaki, nem tudom beazonosítani az arcát sem, mivel kopott, lyukas cilinder borítja árnyékba.

Reméltem, hogy ez a kérdés nem bukkan fel, mert a legkevésbé sincs ínyemre visszagondolni arra, aminek fültanúja voltam. Legszívesebben most azonnal elfelejteném azt a borzalmas másodpercet, amikor Bray megkapaszkodott a mellvéd szélében, fellobbant mögötte a kabátja, aztán eltűnt a felhők közt. Ledobnám a süllyesztőbe azt a hangot, azt a roppanást, amelyet földet érésekor hallottam még működő rádióján keresztül. Az eset óta kissé félve aggatom a fülemre a szerkezetet, bár ma reggel Caiden mégis rám kényszerítette.

-Levetette magát a hajóról – mondom ki végül színtelen hangon, megmarkolva az emelvény szélén futó korlátot. Szédülni kezdek, ahogyan megcsap az emlékszél.

A tömeg felhördül, nem tudom eldönteni, hogy a meglepettségtől vagy a csalódottságtól. Esetleg a hitetlenkedéstől. Megvárom, amíg lenyugszanak – ez nem tart sokáig, elvégre várják a sztori többi részét – és folytatom a beszámolót.

-Mivel Bray hadnagy halott, nincsen kapitányunk – tisztázom a helyzetet – mint hallottátok, a múlt éjjel Mr. Winch tett egy megállapítást, pontosan mielőtt a hadnagy… tehát igen. Azt mondta, én vagyok az ő kapitánya. Ennek, ugye, ti is fültanúi voltatok? – a tömeg egy emberként bólint – Nos, ezt azért mondta, mert azelőtt pár másodperccel Bray hadnagy felképelte. Elég agresszíven.

A matrózok már nem kétséges, hogy elképedve merednek a köztük álló kormányosra, akinek ismét kifogástalan és kellően fellengzős a megjelenése, leszámítva persze azt az egészen apró kis heget a szeme alatt, meg abból a pofonból ottmaradt vörösséget az arcának megdöbbentően nagy felületén. Winch komoran összevont szemöldökkel mutogatja körbe, mit művelt vele Bray, a matrózok pedig hüledezve és egyre dühösebben szemlélik a nyomokat.

-Soha nem kedveltem azt a mocskos rikellát – morogja az egyikük.

-Gyalázat! – hallom egyre több helyről, míg végül megelégelem az össznépi utálkozást, és füttyentek egyet, hogy újra magamra vonjam a figyelmet.

-Azt kérdezem most tőletek, hogy egyetértetek-e azzal, amit Mr. Winch mondott – nyelek egyet izgalmamban – és elfogadtok-e engem kapitányotoknak?

Síri csend. Olyan mély és tökéletes némaság ereszkedik a fedélzetre, hogy a légy zümmögését is hallani lehet. A feszültség pedig egyre csak nő bennem.

Előző éjjel, miután kikeveredtünk a viharból, nem aludtam ki magam – főként, mert képtelen voltam rá -, hanem felmásztam az elülső árbócra. A főárbócot azt hiszem, örök időkre kerülni fogom addig, míg nem muszáj újra felkapaszkodnom rá. A csillagos, tiszta éjszakában bámultam a kis fényszemeket, ahogyan azok visszabámultak rám, időnként még pislogtak is egyet, és az áldott csöndben azon töprengtem, felvállaljam-e ezt a felelősséget. Huszonegy ember életére kell majd vigyáznom, minden követ meg kell mozgatnom, hogy élve hazajussanak. Valahogyan meg kell találnom Marcus Tyder kincsét és meg kell mentenem anyám örökségét, az Ikarust. Mások mindezt tizenhárom évesen lehetetlennek könyvelnék el. De én akkor, éjjel úgy gondoltam, miért is ne próbálhatnám meg? Mégis, miért lenne mindez lehetetlen? Megtanultam bánni az érzelmeimmel. Megtanultam, hogyan hajthatom akaratom alá a saját démonjaimat, a félelmet és a dühöt. Tudok bánni a hajókkal és a legénységükkel is, és nem vagyok magamra utalva soha. Úgy döntöttem, képes vagyok minderre, hiszen egész eddigi életemben erre készítettek fel. Anya is ezt akarta, és én nem fogom figyelmen kívül hagyni anyám utolsó kívánságát.

Tehát a belső eltökéltség már megvan. Már csak a jövőbeni embereim jóváhagyására van szükségem. Egymásra néznek, a fejüket vakargatják, méregetnek engem a tekintetükkel. A pillantások kereszttüzében mintha ezer tűvel szurkálnák a testemet, úgy éget minden bíráló szem. A szívem a torkomban dobog, már ezerféleképpen elképzeltem, mi lesz, ha nemet mondanak, és mi lesz, ha igent. Csak mondjanak már valamit!

Végül Hussey megköszörüli a torkát, végigtúr pofaszakállán, és rám függeszti tekintetét.

-Ön tizenhárom éves – mér végig lassan – de már kijuttatott minket a biztos halálból, immár másodszorra. Lekergette a világ legnagyobb szemétládáját a hajóról. Megvédte egy társunkat.

Nagy levegőt vesz, egészen elvörösödik a feje, úgy üvölti recés hangján, hogy zeng az egész hajó:

-Éljen a kapitány! Éljen Thalia Criswell!

És az egész legénység karját az ég felé nyújtva ordítja a hurrázást, füttyögnek és kurjongatnak, a nevemet üvöltik a feneketlen messzeségbe, és ekkor nem habozok egy percig sem. A zsebembe nyúlok, előrántom a késemet és fellendítem a magasba. Hagyom, hogy visszaverje a hajnali új nap fényét. Hagyom, hogy tépjen a szél és velem együtt üvöltse a diadalittas kiáltásomat. Hagyom, hogy átjárjon a boldogság, olyan elemi erővel, amelyet még soha életemben nem tapasztaltam, csak most, hogy ott állok a legénységem előtt az emelvényen, felemelt fegyverrel, ordítva a győzelmet. Úgy érzem, minden lehetséges. Mindenhová el tudunk jutni, és mindent meg tudunk tenni. Szabadok vagyunk.

Megszámlálatlan idő múlva leeresztem a karomat, mire a legénység is elhallgat. Parancsba adom, hogy foltozzák be a hajón ejtett lyukakat, mire kilép elém egy férfi, égbe meredő színtelen hajjal és kormos, hanyagul magára terített madarászkabátban. Pedig, ha jól emlékszem, láttam a folyosón ma reggel, tehát nem dolgozott a kazánházban. Tisztelettudóan meghajol előttem, ami vicces látvány, tekintve, hogy legalább három fejjel magasabb nálam.

-Igazítson az öltözetén! – szólok rá, mielőtt bármit is mondhatna. A matróz sietve végigpaskol a kabátján, szürke koszfellegeket eregetve. Aztán mikor valamennyivel elfogadhatóbban néz ki, megkérdezem – mit szeretne?

-A hajó műszerésze vagyok – mutatkozik be – a nevem, mármint, a becenevem Shock.

Jobban megnézve tényleg felismerem rajta a gépészekre jellemző eszközöket és felszerelést. A haja közt elvegyülő kerek, pántos fémszemüveget. Az ujjai hegyére csavart koszos kötszer-csíkokat, és a válláról lógó rongyos bőrtáskát, amelyben nyilván több fura műszer lapul. Szóval tényleg műszerész.

-Meg tudja javítani a szétroncsolódott vezetékeket? – mutatok a kráterek szélére, ahol szomorúan lifegnek a kábelek, és a belőlük kilógó rézszálak. Shock elégedetten csettint egyet a nyelvével.

-Gyerekjáték, hölgyem – vigyorog. Csupán most veszem észre, milyen fiatal, alig lehet tizenhat.

-Akkor, lásson hozzá – intek neki, mire lelkesen eliramodik a legközelebbi lyuk felé.

A legénység többi tagjának oszolj-t intek, és a tömeg szépen lassan felbomlik. A legtöbben mennek befoltozni a villámvágta krátereket, a hajóorvos visszabiceg mankóján az orvosiba, egy csapat pedig kelletlenül visszabattyog a kazánházba lapátolni a szenet. Lesétálok a kormányosi emelvényről, átadva a terepet Mr. Winch-nek, aki barátságos mosolyt villant rám, mielőtt a kerék mögé állna. Néhányan már a magasban lógnak és kötözik a meglazult vitorlákat, megint mások a padlót suvickolják… Fura érzés végignézni a dolgozókon úgy, hogy tudom, az én parancsomra munkálkodnak. Büszkeséggel tölt el a látvány, ugyanakkor ott van bennem az egészen pici bizonytalanság, hogy biztosan jól csinálom-e. De ezt a kételyt gyorsan olyan mélyre tuszkolom, hogy ne lássam többé, és inkább odalépek Caiden és Seeker mellé.

Rögtön megállapítom, hogy csodálatosan összebarátkoztak, főként persze abból, hogy észre sem vesznek, olyannyira benne vannak egy témában. Ilyenkor Seeker nagyon is értelmesnek és „földhözragadtnak” tűnik, a szeme is nyugodtabban csillog, nem cikázik ide-oda. Gondoltam, hogy a barátságosabb közeg jót fog tenni neki, mert már most ezerszer normálisabban viselkedik, ahhoz képest, amilyennek a Leviatánon láttam. Persze még mindig fogalma sincs, kicsoda, de azt hiszem, jó úton halad, hogy rájöjjön.

-Tehát négy körzet van – ismételi óvatosan Seeker – és mi a déliben vagyunk. A Viharosban.

-Igen – bólogat elégedett arccal Caiden.

-És ez a legszegényebb, és konzervgyártással meg szénbányászattal foglalkozik…

-Nem, az az Iparos, innen északkeletre.

-Akkor mi van a Viharosban? – Seeker zavartan széttárja a karját, értelmetlenség ül ki arcára. Beszélgetőtársa habozva ráncolja a homlokát, amit nem igazán tudok hová tenni. Úgy hittem, Caiden tökéletesen tisztában van a világnak minden zugával, még a legsötétebbekkel is.

-Kalózok, kincsek és pénz – mormogja végül, és sietve elfordul a férfitól, szembetalálva magát velem. Rögtön kisimul az előző pillanatban még vadul fodrozódó homloka – Ó. Gratulálok a beszédedhez, remek volt!

Én nem nevezném beszédnek, mert meglehetősen esetlen és rövid volt, de azért udvariasan megköszönöm a dicséretét. Az az éles váltás, amikor szóba jöttek a kalózok. Olyan… különös. De aztán Seeker is felénk fordul, még mindig dilemmában.

-De mi mit keresünk a Viharosban, ha tele van kalózokkal? – kérdezi, tőlem várva választ.

-A kincset és a pénzt – vágom rá magabiztosan, magabiztosabban, mint az előbb Caiden.

Pontosan. Most, hogy lecsillapodtak a hullámok a hajón, nagyon is ideje a kincs megtalálására koncentrálnom. Megpróbálom végiggondolni, hol kezdhetném a keresést. A térkép a kapitányi kabinban van, még a vihar utáni éjjelen kiloptam Bray felszerelése közül. Mr. Winch segítségével könnyen ki tudok majd igazodni rajta, még úgy is, hogy nincs rajta semmiféle szöveg, elvégre Winch képzett kormányos és navigátor is. De az az aláírás, Marcus Tyder… nagyon piszkálja a kíváncsiságomat, hogy vajon miért akarta ez a valaki odabiggyeszteni a nevét a kincséhez vezető térképre, és hogy ezt mi a fityfenének tette írásrejtő tintával? Többet kell tudnom Marcus Tyderről. Bármi, ami közelebb visz minket a kincshez, megéri az erőfeszítést. De hogy tudok meg róla egyáltalán valamit? Hiszen ő kalóz volt. Csak egy másik kalóz ismerheti őt egy kicsivel is behatóbban…

És ekkor beugrik. A fogoly, akit a Leviatánról menekülve szedtünk össze. Akit én ütöttem le. Izgalom lesz úrrá rajtam, megremeg a térdem, úgy ugrok fel, és már rohanok is lefelé.

-Hé! Mi a fene? – méltatlankodik mögöttem Seeker, és rájövök, hogy bár okos, nem a legjobb a reakcióideje.

A folyosón felhangzanak a diszkrét, hangtalan léptek, a vállam fölött hátranézve megpillantom Caident, ahogyan utánam siet. Nyilván elege van abból, hogy kérdés nélkül lelépek mellőle, és most elhatározta, hogy követ. Kissé lassítok a tempómon, mert azért azt nem akarom, hogy loholjon utánam, mint valami kutya.

-Már megint mit tervezel? – kérdezősködik kissé felháborodva. Az arca erősen kipirosodott a futástól, és ugyanannyira zihál is. Úgy kell neki, minek szív annyit.

-Kihallgatok egy kalózt – avatom bele a terveimbe, miközben egyre mélyebbre ereszkedünk a hajón – ha jól tudom, a raktárnál tartják fogva. Tudhat valamit Marcus Tyderről, és remélhetőleg a kincsről is.

-Állj már meg! – rántja meg egyszerre a karomat, pont a raktárhelyiség bejárata előtt. Türelmetlenül belebámulok aranybarna szemeibe, melyek halvány, de annál erősebb aggodalomtól sütnek – biztos vagy ebben? Az a kalóz veszélyes és vérszomjas.

-Minden kalóz egyforma – vonom meg a vállam – ugyanazok a gyenge pontok, ugyanazok az erősségek, nem igaz?

Caiden felsóhajt. Idegesíti a csökönyösségem, de engem meg az idegesít, hogy folyton megkérdőjelez.

-Csak hadd menjek én is – motyogja, óvatosan a szemembe nézve. Olyan, akár egy szomorú kiskutya, és persze nem tudok nemet mondani neki. Néha elfelejtem, hogy már a felettese vagyok, így akármikor megtilthatok tőle bármit. Ha úgy tartja kedvem, még a cigitől is eltilthatom, de ez már-már kegyetlenség lenne a részemről.

-Rendben – intek beleegyezően, és magam elé engedem – akkor te menj be először!

A matróz engedelmesen kitárja a rézkerettel erősített faajtót, és belép a raktárhelyiségbe. Egy nagyobb, félhomályba borult kabin, tele faládákkal, melyeket most a fal mellé toltak. A falakon körben rézszínű fűtőcsövek futnak végig, ezek egyikéhez van odakötözve egy hatékony csomóval a kalóz, de úgy, hogy a bal keze folyton a levegőben lóg. A sötét karikák a szeme alatt arról árulkodnak, hogy nem igazán tudott pihenni ebben a testhelyzetben. Vörös kabátja gyűrötten és véresen borítja be fáradt testét, a fogoly előtt a földön félig üres vizestál és mocskos tányér.

Amikor Caiden belép, arra számítok, hogy a kalóz összehúzza magát félelmében. Ehelyett olyan megvetően méri végig a matrózomat, hogy az egyenesen felháborító, egyúttal tökéletesen érthetetlen. Kilépek Caiden takarásából, megmutatva, ketten vagyunk, de ez úgy tűnik, hidegen hagyja a foglyot. A tekintete Caidenre van gyógyulva.

-Nocsak – morogja alig érthetően – egy régi ismerős. Azért örülök, hogy a mocskok kabátját nem viseled.

Megütközve bámulok a fogolyra. A tekintetét keresem, de a szembogara nem arról árulkodik, hogy zagyvaságokat beszél. Tökéletesen tudatánál van. De akkor mi a fenét hord itt össze?

-Miről beszél? – súgom Caidennek, ám ő nem válaszol. Helyette egy leheletnyivel közelebb lép a kalózhoz. Nem látom az arcát, de hallom, ahogyan a levegőt kapkodja. Látom, hogy jobb kezét a mellényében nyugtatja, tudom, mit markol meg. De még nem húzza elő.

-Fogd be – sziszegi, a hangjára feláll a tarkómon a szőr. Még soha nem hallottam ilyen dühösnek – nem ismerjük egymást. Nincs közöd hozzám.

Erre a kalóz reszelősen, fület sértően felröhög.

-Beszéld csak be magadnak – gúnyolódik, a szavai marását én is érzem, pedig nem engem érnek – Tanítsad csak tovább a mocskok gyerekeit! De mi emlékezni fogunk rád, és teszünk róla, hogy te is emlékezz ránk… – ekkor felemeli a tekintetét, mely most tiszta, mint a víz, és egyenesen Caidenre függeszti azt – Faux.

Fém villan a levegőben, penge hasít végig a csöndön, és a kalóz hátborzongatóan felüvölt. Mindez alig egy szempillantás alatt történik, és az addigi feszült légkör halálossá válik. A férfi ordítva markolássza a kezét, próbálom meglátni, mi történt vele, de mikor ez sikerül, kishíján kipakolom a reggelimet. A fogolynak ugyanis három ujja hiányzik, mindhárom helyéből ömlik a vér! Caiden zihálva leengedi a szablyát az oldala mellé, szabályos kéztartással, ahogyan kell. A pengéről valami vörös lé csöpög nehézkesen a padlóra…

A jelenet teljesen lefagyasztja a gondolataimat. Hogyan történhetett ez? Én egy békés kihallgatást szerettem volna, nem egy vérszagtól terhes kínzókamrát! Hogy fordult az egész ebbe a horrorisztikus látványba, a nyöszörgő fogoly vérző kezébe és az indulattól fűtött matrózba? Össze kell szednem magamat. Muszáj folytatnom a kihallgatást, addig nem fogok innen kimenni, amíg meg nem tudok Marcus Tyderről legalább egy információt a nevén kívül.

Kissé habozva megkerülöm Caident, és lehajolok a kalóz mellé. Kötszert veszek elő a zsebemből – Hussey adta, ha a vállsebem újra vérezni kezdene, mert még nem gyógyult be teljesen -, és remegő ujjakkal a csonkok köré tekerem. Nem azért dolgozok ilyen gyorsan és kapkodva, mert szeretnék segíteni rajta. Hanem mert túl akarok lenni ezen az egészen. Miközben ezzel vagyok elfoglalva, a matrózom mozdulatlanul áll a kabin közepén, bár a zihálása mostanra ingerült fújtatássá silányul. Megpróbálom elfelejteni a képet, ahogyan levágja a kalóz ujjait, de egyszerűen nem megy.

Mikor úgy-ahogy sikerül felraknom a kötéseket, amelyek egyébként azonnal átvéreznek, a kalóz rám emeli pillantását. Megbánást látok kék szemeiben.

-Köszönöm – suttogja, de én nem fogadom a háláját. Csak azért láttam el a sebesülését, mert nem akarom, hogy elájuljon itt nekem, mielőtt bármit is kiszedhetnék belőle.

Hideg, kifejezéstelen maszkot öltök, és elengedem a karját.

-Marcus Tyder – köpöm a képébe a nevet – mond magának valamit ez a név?

-Hogyne mondana – erőtlen mosoly terül szét az arcán, ahogyan visszaemlékszik a rejtélyes férfira.

-Ossza meg velem, amit tud – utasítom őt kertelés nélkül.

De a kalóz várakozóan felvonja a szemöldökét.

-Cserébe pedig mit kapok? – érdeklődik – a szabadságomat, talán? Az életemet?

Azt akarom neki mondani, hogy mind a kettőt megkapja, ha engedelmeskedik. Nem akarom megölni, főleg nem azután, amit Caiden tett vele. De tudom, egyiket sem mondhatom. Keménynek kell tűnnöm, megtörhetetlennek. Hogy féljen, és az igazat mondja. A szám keserű ízzel telik meg, gyorsan lenyelem, mielőtt beszélni kezdenék.

-Csak azt tudom, mit kap akkor, ha nem teszi, amit mondok – válaszolom színtelenül – és azok között sem az élete, sem a szabadsága nem szerepel. Remélem, világos voltam.

A kalóz bódultan vigyorog, lehunyja és lassan kinyitja szemét. Abból, ahogyan bámul, világosan látszik, hány perc múlva fog elájulni a fájdalomtól vagy a vérveszteségtől, vagy… bármitől. Sietnem kell a kikérdezésével.

-Akár a nap – megpróbál felülni, de ehhez túlságosan le van gyengülve – szóval, Marcus Tyder. A legnagyobb gazember, akit a hátán hordott a föld. A legvéresebb, legőrültebb személy, aki valaha vörös kabátot hordott.

-Mondjon el róla mindent! – parancsolom neki másodszorra, mire ő bólint. Amennyire tud, kényelmesen elhelyezkedik, és belevág a mesélésbe.

-Legalább egy évtizeddel ezelőtt történt, hogy a kalózkirály meghalt – kezdi – az új vezető kiléte kérdéses volt, hát viszály támadt a nevesebb kalózcsaládok között. Választásokkal kellett eldöntenünk, hogy a jelentkezők közül ki lesz a következő kalózkirály.

A Tyder család két fiatalja, Susanna és Marcus mindketten pályáztak a posztra. Susanna volt az értelmesebb, a vonzóbb, a szavak puszta erejét használta, soha nem látott reformokat képzelt el. Újításokat, új irányvonalakat hozott volna. De a saját öccse megakadályozta őt ebben.

-Milyen volt Marcus? – sürgetem kissé türelmetlenül. A lényeget akarom hallani. Információ kell nekem, nem történelem.

A férfi lesajnáló mosolyt küld felém, mire azonnal megbánom, hogy lekezeltem a sebeit. De az ezután következő élménybeszámolója a végletekig letaglóz és megfagyasztja hangszálaimat is.

-Rémisztő – suttogja az arcomba – Huszonnyolc volt akkor, megnyerő külsejű, de borzasztóan nyegle. A pletykák folyamatosan körülötte keringtek a városban, ahol élt: véres gyilkosságok, kétes házasságok… Gyakran megesett, hogy elszökött a szülei házából, ki a nagyvilágba, ahol ki tudja, miket művelt. Ügyes és eszes volt, de mindemellett őrült is.

-Veszélyes kombináció – dünnyögi mögöttem Caiden. Eddig azt hittem, diszkréten távozott a kabinból, de ezek szerint mégsem.

-Ahogy mondod, Faux – biccent felé a kalóz. Mi ez a becenév? Milyen nyelven van? Mindegy, most nem ez a lényeg. Caiden sem indul meg a név hallatára, ahogyan az előbb, és ez szemlátomást megnyugtatja a foglyot – szóval, mint azt könnyen ki lehet találni, Marcus nagyon rossz esélyekkel szerepelt a választásokon. A szavakhoz egyáltalán nem értett, nem tudta kifejezni magát. Nem az a típusú ember, és ezt ő nagyon is jól tudta. Így hát a kevésbé dicsőséges módszerhez folyamodott.

Félelmetesen jól kigondolt mindent. Fényes nappal, a legnagyobb tömegekben ölte meg az ellenfeleit, akik túl nagy előnyhöz jutottak. Úgy végzett velük, hogy mindenki lássa, ki tette. És mikor utolsónak a saját nővérét, Susannát döfte le, már féltünk tőle. Szégyenletes kimondani, de így volt. Rettegtünk ettől a gyilkostól, és sokan kezdték őt támogatni, nehogy elérje őket is a haragja. Az egész Vörös-sziget ismerte a nevét és tartott tőle, kivéve egy embert.

Könnyű kitalálni, ki volt ez az oroszlánszívű illető.

-Roderick Bagstock, ugye? – kérdezem. A fejemben a kis darabkák kezdenek összeállni, mint mikor egy széttört csészét forraszt újból össze az ember.

-Eszes lány maga – bosszúsan felmordulok a dicséretre – Bagstock nagyon jó képességű harcos. Tulajdonképpen egy szinten volt Marcussal. Tudtuk, hogy tervezi megölni az őrültet. Azonban ezt az őrült maga is tudta, és azonnal intézkedésbe fogott.

Na, most, a legenda úgy szól, hogy az összes vagyonát, az örökségét és a feljegyzéseit felpakolta egy hajóra, a Promethei-re, és az egészet elrejtette valahol. Nem sokkal ezután Bagstock megölte, és hősies tettéért ő lett az új kalózkirály. Azt mondják, a Promethei még mindig ott lebeg egy elhagyatott kikötőben, a Viharos körzetben, de még senki nem bukkant rá, és ennyi idő után már kétséges, hogy valaha is megtalálják.

-Ennyi a történet? – kérdezek vissza kapásból, mikor a fogoly elhallgat.

-Ennyi biza. De kérdezze meg Faux-t, talán ő is rejteget még valamit a poshadt agyában – egy utolsó gúnyos mosolyt villant Caiden irányába, aztán lecsukódik a szemhéja. Nyugalom szállja meg az arcát, és rájövök, hogy elaludt. Én pedig nyomban és töprengve a sarkamra ülök.

Az elmondottak alapján Marcus Tyder egy pszichopata. Egy őrült zseni, aki képes volt olyan logikával felépíteni egy tervet, hogy mindenkit az ujja köré csavart, talán még hatékonyabban is, mint a nővére a szavakkal. Terrorban tartotta az egész Vörös-szigetet – a kalózok fő szigetét a Viharos körzetben -, és ha csak egy kis ideig is tudta fenntartani ezt az állapotot, ez akkor is hihetetlen eredmény.

De mi ütött belém? Miért dicsérek egy őrültet?

Annyi embert megölt. Köztük a saját nővérét is, hidegvérrel döfte belé a hideg fémet. Egy családtag megölésére pedig soha nincs ok. Mert ez egy olyan szörnyű és beteg tett, amelyre nem létezik sem magyarázat, sem bocsánat. Nem kéne ódákat zengenem erről az emberről, a legkevésbé sem helyes csodálni a tetteit.

Elhatározom, hogy gyűlölni fogom Marcus Tydert. Meg fogom találni a hagyatékát, meg fogom szerezni a legénységemnek. Elégetem az átkozott terveit, hamuvá változtatom mindet, hogy ne legyen többé nyoma ennek az elborult elmének a világban. Tudom, nagyon mélyen érzem, hogy ez a helyes.

-Gyere – súly nehezedik a vállamra, és halk, szelíd suttogás hatol a fülembe. Kelletlenül feltápászkodom az alvó fogoly mellől, de nem nézek Caidenre.

Hagyom, hogy mögöttem lépjen ki az ajtón, és azután sem várom meg, inkább egyedül indulok meg felfelé. Egészen addig, míg elém nem lép, a kardvívó pontosságával, elzárva az utamat. Utálom, amikor ezt csinálja, mert ilyenkor muszáj a szemébe néznem. Dacos tekintetemet belefúrom az övébe, amelyből sugárzik a mély szomorúság.

-Mit jelent a Faux? – csak ennyit kérdezek tőle.

Az biztos, hogy nem makani, vagyis a közös nyelv egyik szava, egész egyszerűen azért nem, mert különben ismertem volna a jelentését. Szleng lenne, idegen szó, vagy alapjában másfajta nyelv? A makanin kívül még a galduaz az elterjedt, de azt csak tudósok és orvosok használják, értelemszerűen tudósos és orvosos micsodákhoz, úgyhogy nem valószínű, hogy Caiden – vagy akár az a kalózfogoly – ismerné olyannyira behatóan, hogy beceneveket kreáljon belőle.

Caiden felsóhajt, leengedi a vállát és végigtúr a haján. Tudom, hogy ez egy titok, már abból rájöttem, ahogyan a kalóz szavaira reagált, mikor az kimondta ezt a becenevet.

-Hamis – böki ki végül – galduaz nyelven van. Kitalálhatod, miért kaptam a kalózoktól ezt a nevet. És… sajnálom, hogy azt ott látnod kellett.

-Semmi gond – rázom a fejemet, ezzel lehetőséget adva magamnak arra is, hogy a bakancsom orrát bámuljam – nem rázott meg annyira. Már sok ilyet láttam – kényszeredett nevetést préselek ki magamból, és Caiden ugyanúgy viszonozza.

Miután a rövid kacaj elhal, olyan gyorsan elhúzunk egymás mellett, hogy a könyökünk is összeér egy pillanatra, és elsuhan az orrom előtt az intenzív dohányszag. A vállam fölött hátrafordulva látom, hogy nyomban rágyújtott, amint eltűntem a szeme elől. Nem tilthatom meg neki ezt a rossz szokást. Vannak emberek, akiknek ez ugyanannyit segít, mint amennyit árt. És tudom, hogy Caiden ezek közé tartozik.

Borzasztóan fiatal vagyok, de már tudom, mit jelent titkot tartani. Ahogyan azt is, hogyan kell megfejteni egyet. Tudom, milyen szemmel kell figyelni az apró, mások számára láthatatlan részleteket. Példának okáért, hogy soha nem hord madarászkabátot. Hamis. Vagy hogy a kalózok ismerik, sőt, beceneve is van tőlük. Hamis. Vagy akár az, hogy állandóan tartózkodó és mogorva, mert el akar rejteni valamit. Hamis. Eszembe jutnak a kardvívó leckék, a mozdulatai, a suhintás íve. A lépéseit gondolatban összehasonlítom a Leviatánon látott őrökével, és mikor megvagyok, ott, a folyosó közepén leblokkolok. Földbe gyökerezik a lábam, csak egy alapos újraindítás után vagyok képes továbbmenni a kabinom irányába. Hihetetlen…

Caiden „Faux” Lidgett valaha kalóz volt. Akárcsak Bagstock. Akárcsak Marcus Tyder.

Sóhajtva lépek be az atomtámadás utáni állapotban levő kabinomba, és csak arra tudok gondolni, hogy ő legalább kilépett a vöröskabátosok közül. És hogy titkolózott előttem.