VeronicaStories

4.fejezet – Álarcok és köpönyegek

Nyugtalan éjszakában van részem. Folyamatosan hánykolódom az ágyban, a plafont bámulom, hallgatom a kazán monoton zümmögését, de még az sem tud álomba ringatni. Semmi nem képes rákényszeríteni arra, hogy behunyjam a szemem, és egyszerűen csak elaludjak. Talán nem merek, vagy nem is akarok. Azt sem mondhatom, hogy túl sok gondolat kavarog a fejemben, mert ez nem lenne igaz: egyáltalán nem gondolok semmire, a kabin kátrányszagot árasztó plafonjára is üres aggyal meredek. Nem érzem a takaróm melegét, de a hiánya sem tűnik fel, ha lerángatom magamról. A kabinban uralkodó sötétség miatt azt sem tudom megmondani, hol vagyok. Semmi hang nem jut el hozzám, egy árva horkolás-horkantás, elfojtott suttogás vagy álomittas neszezés sem. Mindennek a tetejébe, a vállamon ejtett mély seb néha békén hagy, néha meg szerintem meg akar ölni. Összeségében fél órát, ha sikerül aludnom.

Amikor görcsösen nyitva tartott szememet elkezdi szúrni a felkelő nap narancsos fénye, gépies mozdulatokkal felülök az ágyban. Lustán figyelem, ahogyan a derekam köré csavarodott takaró letekergőzik rólam és a padlón landol. A függőágy csomói nyomot hagynak a bőrömön ott, ahol feltűrtem az ingem ujját, a fejem alá gyűrt kék kabát egyik gombja pedig fájdalmasan belepréselődött az arcomba. Ráveszem magam, hogy belebújjak a bakancsomba, de amint végzek a befűzésével, nem állok fel. Csak ülök, görnyedt, szerencsétlen pózban, elfeküdt tagokkal, és úgy általánosságban kiürült aggyal meredek magam elé egészen addig, míg a környezetem körvonalaiban fel nem ismerem a kapitányi kabint. Anya lakhelyét, amíg élt. Pislogok párat, hogy megbizonyosodjak abban, amit látok.

Igen, minden egyes térkép, az összes könyv, talán a legutolsó porszemcse is ugyanott jár táncot, ahol eddig. Akárki is hozott el ide – ha jól emlékszem, az az akárki Caiden volt – nem nyúlt semmihez. Minden pontosan olyan állapotban van, amilyenben azelőtt volt. De ez mégis hogy lehet? Hiszen anya meghalt, és én akkor tudtam, hogy semmi nem lesz a régi. Akkor meg, hogy történhet, hogy ebben a kabinban megállt az idő?

Óvatos mozdulatokkal tápászkodom fel a függőágyról, a lábaim sem igazán hisznek a szememnek. Ha a kabinnak a jelenlegi lelkiállapotomat kéne tükröznie, akkor itt semmi nem rendelkezne tökéletesen biztos kontúrokkal, és semminek nem lenne kifejezett értelme. Ez a szoba, ez a szöges ellentéte a víziómnak. Csak azt nem értem, hogy lehet ez.

Tétova ujjakkal végigsimítok a gondját viselt, nagy becsben tartott világtérkép rücskös felületén. A kalózok nem nyúltak semmihez, úgy látszik. Pedig amikor újra birtokba vettük a helyet, elég sok bóklászott a fedélzeten, de a legtöbbjüket azonnal ártalmatlanná tettük. Egészen biztosan keresték itt is a térképet. Van egy olyan sejtésem, hogy a kabin érintetlenül hagyásával ugyanaz volt a céljuk, mint a holttest „itt felejtésével”: hogy felkavarjanak. A gondolatra hirtelen minden sokkal súlyosabb értelmet nyer, a szívem pedig egyszerre métereket süllyed lefelé, mígnem csendesen elterül a Pusztaság porában odalent.

Itt minden rendben van, de nem kéne annak lennie. Mert, ha úgy van, akkor az is csak egy része annak a beteg, kegyetlen játéknak, amit velem űznek. Tudják, túl kegyes lett volna egyszerűen megölni engem. Bagstock nyilvánvalóan bosszúra szomjazik az elvesztett fél szeme végett, és erre nincsen jobb módszer, mint hogy kiborítson. Elbizonytalanítson. Összetörjön. De téved, ha azt hiszi, hagyom, hogy szórakozzon velem, mint a macska az áldozatával. Nem engedem. Nem engedhetem.

Mielőtt végiggondolnám, mit teszek, felkapom az egyik gyönyörű, vaskos könyvet, és teljes erőből a falnak vágom. Drabális döndüléssel csapódik neki a deszkáknak, és puffan le a földre. De az elsőt azonnal követi a másik, majd a harmadik, ész nélkül, ok nélkül hajítom neki mindennek a köteteket. A függőágyban, a világtérkép kellős közepén landolnak. Leverem a falon lógó alaprajzokat, széttépem a szép szénrajzokat, a földnek vágom a látcsövet, megtaposom az iránytűt. Hangzavar és káosz tölti be a világomat, a kabint, romok lepik el a padlót, minden összetörik és darabokban hever körülöttem. Lekapom a falon, a szögről lógó viharlámpát, és vad üvöltéssel küldöm a többi tárgy után. Az üveg ezernyi kis csillogó fénydarabra robban szét, csörömpölés, a pusztítás hangjai a fülemben csilingelnek. Felborítom a széket, az asztalt, az írógépből kihullanak a fogaskerekek, a billentyűk elvesznek a felfordulásban. Aztán mikor nem marad egyetlen törékeny, egyetlen szilárd tárgy sem, hogy beszüntessem vele ezt a fojtogató csöndet és békességet, újra megrohamoz a zokogás, olyan elemi erővel, hogy a padlóra roskadok, a pusztításom nyomai közé. Nem érdekel, hogy az összetört üvegtárgyak összevissza vagdossák fedetlen testrészeimet.

Csak heverek a művem kellős közepén, ordítok a vakságba, amely körülvesz, a napfelkelte aranyszínébe. Ki akarom tépni magamból azt, ami ezt az elviselhetetlen fájdalmat okozza, de tudom, nincs ilyen részem. Nem tudom megállítani a kínt. A heves zokogáshullámok, a tehetetlen üvöltések következtében teljesen elveszítem, hol vagyok és mit teszek, mit tettem.

De nagyon mélyen elégtételt érzek. A kabin most tökéletesen olyan, amilyennek lennie kell.

Percekkel, vagy talán órákkal később az ordításom és a sírásom szaggatott, nyugtalan zihálássá törpül, teljesen berekedek, ez az egyetlen oka, hogy már nem kiáltom világgá a fájdalmamat. A kézfejemből, ott, ahol az üvegszilánkok megvágták, vékony kis patakban vér szivárog. Az arcizmaim kellemetlenül sajognak az eszeveszett üvöltéstől. Legszívesebben így maradnék, amíg csak tudok, a káosz közepette az értelmetlen higgadtságban, azonban az ajtó halk nyikorgással résnyire tárul.

-Jó ég – szörnyülködik a felfordulás láttán Seeker – és még rám mondják, hogy nem vagyok normális.

Nem válaszolok neki. Csak a csizmáját látom, amelyben a törött eszközök és kitépett lapok közt lavírozva eljut hozzám. Leguggol elém, a szemem elé tárul sovány arca, és kissé már ápoltabbnak tűnő sötétbarna haja. Rongyos cafatjai helyett egy selejtes madarászkabát nyomorog széles vállán, a ruhadarab kétségkívül túl kicsi neki. A tekintetéből a megszokott rendetlenségen kívül mintha aggodalom is sütne. Túl sokszor láttam már másokon ezt az érzelmet, rám irányulva. Seeker sóhajt, és felveszi a földről anya zsebóráját, aminek betörtem a számlapját. A mutató elromlott, ahogyan egészen biztosan az odabent lapuló mechanika is, és valószínűleg soha nem fog újra működni.

-Igazán szép darab. Volt – lógázza előre-hátra az órát a láncánál fogva. Aztán kérdőn megkeresi a tekintetemet – Mondja, mi célja volt azzal, hogy összetöri? Egyáltalán volt vele célja?

A legkevésbé sem fűlik a fogam ehhez a csevejhez. Elfordulok a másik oldalamra, így most a kiürített, üres könyvespolcot bámulom a férfi arca helyett.

-Hagyjon békén – motyogom összeszorított fogak között – kérem, menjen el.

-Azt nem tehetem – rázza a fejét Seeker, a hangja arról árulkodik, hogy szórakoztatja a beszélgetés – megmondom, miért. Mert a jelek szerint, ha egyedül marad, rommá ver egy helyiséget. Azt, ahol éppen tartózkodik. Na, most, képzelje el, mi lenne, ha minden kabinban otthagynám! Rövid időn belül az Ikaruson nem maradna épkézláb hely. Mindenhol törött holmik hevernének, lépni sem lehetne. Szörnyű lenne. Szerintem legalábbis. Igen, szörnyű lenne.

Miért nem megy már el? Megkértem rá, magamhoz képest udvariasan!

-Nem érdekel – morgom vissza egyre indulatosabban – egyáltalán nem érdekel. Maga csak egy zakkant fogoly!

A sértés akaratomon kívül csúszik ki a számon, de nem foglalkozom azzal, ha esetleg megsértem. Seeker egy hosszúra nyúlt pillanatra jól hallhatóan megdermed. A menthetetlen órát babrálja, kifürkészhetetlen némaságba burkolózva. Aztán egyszer csak újra megszólal, csendesen és töprengve.

-Akkor már ketten vagyunk, kiskapitány – mondja – elárulom, hogy van fogalmam arról, mi történik körülöttem. Nagyon is van fogalmam, sőt, több annál. Tudom, mikor veszítettem el a nevemet és önmagamat. Tudom, milyen képességet kaptam, hogy mindent tudok mindenkiről, és tudom, hogy cserébe ezért saját magam kifürkészhetetlen maradok saját magam számára. Mindennek a tiszta tudatában, úgy vélem, inkább vagyok zavarodott, mint „zakkant”.

Egy darabig szó nélkül emésztem, amit az imént rám zúdított. Szóval azért ismer ki egy szempillantás alatt, mert ez egy különleges képessége? Amelynek a hátulütője, hogy önmagáról gőze sincs? Te jó ég. Ez… hihetetlen. Ugyanakkor nagyon is hihető. Rengeteg eseményt azonnal megmagyaráz. De valami, ami elhangzott a beszédében, túlságosan fúrja az oldalam, annak ellenére, hogy csak egy kis apróság.

-Most leőrültezett? – kérdezek rá, visszafordulva a férfi felé.

Seeker gúnyosan felröhög.

-Ha figyelt volna, tudná, hogy nem – rak helyre rögtön, aztán még mindig vigyorogva megköszörüli a torkát – de nem ez a lényeg. Hanem hogy tudjon tisztán gondolkodni, főleg most. Hogy ne legyen olyan sajnálatra méltó, mint én.

-Nem mintha a gyászba bele lehetne tébolyodni – vetem közbe szárazon, bár a kijelentésemben én magam sem vagyok olyan biztos.

-Biztosan van rá példa – Seeker egykedvűen megvonja a vállát, és egyszerre mélyen, szokatlanul tiszta tekintettel néz bele a szemembe – csak maga ne kövesse! Megígéri, hogy nem követi?

A jövőbeli kötelességeim gondolatára azonnal összefacsarodik a gyomrom, a szívem is hevesen kezd dörömbölni a mellkasomban. Ám most az egyszer lenyugtatom magam. Még csak tizenhárom éves vagyok, a legtöbb madarász pedig legkorábban tizenkilenc évesen kap hajót, ha kap egyáltalán. De ez nem jelenti azt, hogy alkalmatlan lennék erre a tisztségre. Anya, amíg élt, erre készített fel. Bírni fogom, és ha kell, hát az elmém legsötétebb zugában kuporogva is kihúzom a legénységet a csávából.

-Megígérem – bólintok óvatosan, vigyázva, nehogy egy üvegszilánk megvágja az arcomat.

Seeker rögtön felderül. Energikus mozdulatokkal felpattan, kinyújtóztatja tagjait, aztán egy szempillantás alatt engem is felránt a földről. Amíg a kabátomat veszem fel, körbetekint a katasztrofális állapotban levő kabinban. Egy-két gallyra vágott darabot kommentál is, bár soha nem kértem erre.

-Azokért az alaprajzokért kár volt. Nem hiszem, hogy van belőlük még egy darab. Adózások, madárvadászat, ezek úgyis unalmasak voltak. Történelemkönyvek, salátává gyűrve… Ezzel az iránytűvel még kezdhetnék valamit. Meg ezzel a látcsővel is. Remek darabok.

-Úgy érti, meg tudná őket javítani? – érdeklődöm, miközben egy kézzel szerencsétlenkedve próbálom helyrepofozni a mandzsettákat. Azok az átkozott fényes gombok nem akarnak átcsúszni a réseken – mert az csodálatos lenne.

A férfi töprengve hümmög, kocogtatja a látcső pókhálórepedésekkel keresztülszelt lencséjét. Eközben én igénybe veszem a fogaimat is a szent cél érdekében. Telemegy a szám a kabát durva anyagával.

-Talán – újabb jóízű nevetés – de csak ha megígéri, hogy nem töri össze újra.

-Kábé úgy hány ígéretet kell ma még tennem magának? – fordulok felé kérdőn, mert ezt azért tudni szeretném.

-Amennyi szükséges – feleli kis gondolkodás után Seeker.

Aztán végül segít begombolni a mandzsettákat, ami így, két kézzel már lényegesen könnyebben megy.

Miután sikerül összeszednem magam, eszek egy almát és felveszem a rádiómat, Seeker nyomában kilépek a kabinból. Ám amint rálépek a folyosó deszkapadlójára, valami a fejembe hasít. Az, amit tegnap láttam. Az emlék megtorpanásra késztet.

-Hová vitték…? – nyelek egyet, de még így sem visz rá a lélek, hogy kimondjam, amit ki szeretnék. Szerencsére a férfi így is érti.

-Már nincs a fedélzeten. Az egyik kisebb raktárhelyiségbe szállítottuk – tájékoztat diszkrét hangján – ma vagy holnap szerintem elvégezhetjük a szertartást.

Bólintok, hogy megértettem, és hogy helyeslem. Anya földi maradványai biztonságban vannak, távol a tekintetektől, ahogyan kell. És hamarosan végleg elutazik az égő csónakban. Talán furcsa, de várom, hogy bekövetkezzen a szertartás, és hogy Diana Criswell elhagyhassa azt a helyet, ahol elveszítette az életét.

Az orvosi kabin előtt elhaladva elfojtott, kába fájdalomnyögések szűrődnek ki a folyosóra, mire elkövetem azt a hibát, hogy benézek a szélesre nyitott kétszárnyú ajtón. Amit megpillantok, az tökéletes mértékben lesokkol. Körben a függőágyakon félájult – vagy ténylegesen ájult – matrózok, nyílt és bevarrott sebekkel, vöröslő kötésekkel, középen pedig egy letakart ebédlőasztalon ezer sebből vérző, hamuszürke arcú férfi nyöszörög. Hussey éppen szakértő mozdulatokkal egy gigantikus méretű injekciós tűt bök a matróz karjába. A szerencsétlen artikulálatlanul felüvölt, aztán elernyed, amikor az érzéstelenítő, fogalmam sincs, miféle gyógyszer szétárad az ereiben, és azonnal elveszíti az eszméletét. A látványra felfordul a gyomrom, meg kell ragadnom az ajtófélfát, hogy ne zuhanjak el, és ne is hányjam el magam.

Doktor Hussey jó bőrben van a nyilvánvalóan friss amputáció után. Sebtében ácsolt famankójával veréb módjára ugrándozik körbe a szobában, legjobb tudása szerint látva el a sérülteket, elhessegetve a legyeket a haldoklókról… Most, hogy a csatában meghalt az asszisztense és egyben tanítványa – aki alig három évvel volt idősebb nálam –, mindent ötször olyan gyorsan kell végeznie, hogy mindenki túlélje a keze alatt.

A hajóorvos láttán eszembe jut a tegnap szerzett vállsérülésem, ami az áthánykolódott éjszaka folyamán szerencsére már nem vérzett tovább, de attól még nyílt seb, és jó lenne gyorsan ellátni. Ahhoz azonban, hogy beszéljek az orvossal, be kell lépnem a sebesültek szenvedéseivel teli kabinba, ráadásul Hussey-nak pont rám nincs most ideje. Inkább hagyom. Ha majd végzett a brutális, hajszál híján halálos sebek kezelésével, akkor majd odaoldalgok hozzá az apró karcolással a vállamon.

Már éppen elfordítanám a fejem és továbblépnék, ám egyszerre Hussey recsegő, kemény hangja üti meg a fülemet.

-Hogy ityeg, Thalia? – vigyorog rám. Észrevette, hogy megvisel a szerencsétlenek látványa. Csak ugrat, súgom magamnak, mert egy árva hang nem akar kijönni a torkomon válasz gyanánt.

Tétován, bénán állok, Seeker sem nagyon tud mit tenni a szituációban. Hirtelen egy kéz nehezül a jobb vállamra, mely csípős dohányszagot áraszt.

-Thalia kapitány – hallom a hátam mögül Caiden rosszul titkolt, feszült hangnemét – ne feledje, ő a hajó kapitánya.

-Nem ezt hallottam a reggeli tiszti megbeszélésen, Lidgett úr – húzza el a száját kétkedve a doktor – és gyanítom, magának nincs is köze hozzá, mivel nem volt ott.

Érzem, ahogyan Caiden szorítása egyre erőteljesebbé válik, annyira, hogy a vállam is belesajdul, bár szerencsére nem a sebesült oldalán. Mi vagyok én, stresszlabda? És miről beszél Hussey? A tiszti megbeszéléseken a kapitány, az elsőtiszt és a hajóorvos mindenképpen ott vannak, többek közt. De akkor hogyhogy engem nem hívtak, nem ébresztettek fel? És akkor ki volt helyettem? A fejem azonnal zsongani kezd a milliónyi kérdéstől, ami hirtelen megrohamozza.

-Thalia Criswell ezerszer is jobb kapitány lenne, mint Bray – sziszegi indulatosan Caiden, mire a mellénye végét kezdem rángatni, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Nincs most szükségünk a veszekedésre.

Az orvos tetőtől talpig végigmér. Látta rajtam, mennyire viszolygok a sérültek látványától, és a reggeli dührohamomnak is mindenki fültanúja volt. Megértem, hogy nincs rólam jó véleménnyel, mert én sem lennék.

-Majd meglátjuk – dünnyögi végül, és sietve elbiceg az egyik szerencsétlenhez. Kezében a hatalmas rézfecskendőből, melyet bonyolult mechanikák működtetnek, borostyánsárga folyadék csöpög a padlóra.

Most, hogy már nem lát, azonnal ellépek az orvosi ajtajától, kitépve magam Caiden fogásából is. De legalább eltűnt a szemem elől ez a rengeteg szenvedés. A hátam mögött hallom a matróz csendes lépteit, és egyszerre előttem terem, hogy ne tudjak tovább menni. Mellette Seeker álldogál, kissé túlzott kíváncsisággal arcán, de én most csak a másik férfira figyelek, aki úgyszintén inkább tűnik érdeklődőnek, mint aggódónak.

-Hallottam azt a zenebonát a kapitányi kabinban – vág bele azonnal a közepébe – minden rendben?

Mégis, milyen hülye kérdés ez?

-Ó, persze – felelem borzalmasan epésen – anyámat a szemem előtt szúrták le, megsebeztek a vállamon, több vért láttam, mint bármelyik tizenhárom éves, és mindennek a tetejébe egy hangyányit sem sikerült aludnom. De ezen kívül igen, minden rendben.

Caiden rezzenéstelen arccal hallgatja a keserűségtől csöpögő öniróniámat, majd mikor látja, hogy befejeztem, nagyot sóhajt. Habozva a zsebébe nyúl, de végül mégsem gyújt rá. Jól is teszi, itt van tőlünk pár lépésre egy orvosi rendelő!

Az a tekintet, amit most vet rám, a tanítókéhoz hasonlítható a sulimban. Akkor szoktak így meredni, amikor valamiféle kihágást követek el, merthogy ez meglehetősen gyakran fordul elő. Ez a „nem tudom, mit csináljak veled” pillantás. Arról árulkodik, hogy szeretne tenni értem valamit, bármit, csak éppen fogalma sincs, hogyan kezdjen hozzá, hogyan ragadja meg a problémát. Ezért csak tapogatja. És az nem mindig végződik túl jól.

De legalább már megrezdült a szája széle, és én ezzel tökéletesen be is érem.

-Na, mi ez a tiszti megbeszéléses téma? – teszem fel végül a kérdést, mivel a két férfi még mindig nem akar megszólalni – Miért nem hívtak engem is? És mi van Bray-el?

-Először talán menjünk fel a fedélzetre – indítványozza a válaszadás helyett Caiden, és erre természetesen nem mondhatok nemet, így követem őt (Seeker menet közben leszakad valahol) fel a lépcsőn.

Túl élénken él még bennem, hogy amikor utoljára jöttem ugyanitt fel, szemtanúja voltam anyám halálának. Minden szőrszálam égnek áll a borzongástól, ami váratlanul végigfut rajtam az emlék hatására. Képtelen vagyok afelé nézni, ahol múltkor anya élettelen teste hevert, ezért csak, mint a szemellenzős ló, ballagok a letaposott élű bakancs nyomában a mellvéd széléhez, miközben a kellemesen hűvös szellő a tincseimmel játszadozik. Rátámaszkodom a lapos, szálkákkal teli világos deszkára, és a gyönyörű aranyszegélyes, tajtékszín felhőkbe bámulok, minden létező erőmmel próbálva kitörölni emlékezetemből a képsorokat. Bár tudom, úgysem fog sikerülni. Megrázom a fejem, hogy a súlyos gondolatok helyre rázódjanak, és figyelmesen Caidenre nézek, aki mellettem támasztja a mellvédet.

-Szóval? – sürgetem a tisztes kérdést. A matróz megköszörüli a torkát, és tétován belekezd.

-Szóval, mint tudod, anyádnak volt egy elsőtisztje – eleveníti fel bennem.

-Igen, Elias Bray hadnagy – vágom rá bólogatva a pasas nevét – anya ki nem állhatta. Azt mondta, a Tanács rendelte őt mellé, hogy… felügyeljen rá. Azt nem említette, miért.

Volt szerencsém a hadnagyhoz már régebben is, mert ilyen-olyan ügyekben néha ellátogatott a házunkhoz. Mindig, amikor megjött, elbújtam a szobám ajtaja mögé, és onnan hallgattam a hideg csevegéseket. Anya kivétel nélkül minden emberét megkínálta sütivel, kenyérrel vagy sörrel, ha meglátogatták őt. De Bray-t soha az életben nem részesítette egy árva morzsában sem. Egészen biztos vagyok benne, hogy a legénység sem igazán zárta őt a szívébe. Én legalábbis ki nem állhatom, és ennek megvan a maga oka.

-Pontosan – helyesel Caiden – És van egy törvénye a Tanácsnak, miszerint, ha a kapitány már nem képes tovább irányítani a hajót, mert mondjuk meghal, akkor az elsőtiszt lép a helyére. És hát, nagyon úgy tűnik, hogy most Bray hadnagy lesz a kapitány.

Tehát ezért nem hívtak a megbeszélésre. Mert volt helyettem már valaki más.

A torkomat elkezdi kaparni valami, és nem a köhögés, bár ugyanolyan ingerlően hat rám. A homlokomat ráncolva fordulok az ég felé, de a kékség sem ad választ a hirtelen támadt kínzó érzésre. Igazságtalanság, ez a szó kering az agyamban.

-Anya nekem adta a tisztséget, mielőtt meghalt – hánytorgatom fel csendesen, de azonnal tudom, milyen gyerekesen hangzik, amint kimondom.

-Nem akarlak megbántani – rázza a fejét Caiden, csöppnyi szórakozottsággal a hangjában – de nem valószínű, hogy ezért Bray át fogja engedni neked a tisztséget.

-De te támogatsz majd, ugye? – fordulok hirtelen felé. Szeretném, ha mellettem lenne. Akkor is, ha ő nem. Egyszerűen csak… szükségem van rá, mint egy védelmezőre, mint anyára egykor.

A tornyokba rendeződő, szürreális városkát felépítő rézsútos felhőket fürkészi, még csak lopva sem tekint felém, bár rögtön tudom, nem azért, mert kerüli a pillantásom. Csak gondolkodik, mit válaszoljon talán túlságosan rizikós kérdésemre, míg én keresztbe tett ujjakkal drukkolok a lehető legjobb válaszért.

-Hát persze – biccent végül. Bennem pedig felrobban valami, de olyan elemi erővel, mintha a kazán mondana agresszív csődöt.

Tulajdonképpen fogalmam sincs, miért pörgök ennyire az ítéleten. Más lesz a kapitány, és nem én. Ez teljesen logikus, hiszen még tizennégy sem vagyok, a földből is alig látszom ki, ráadásul a ma reggeli vonyításom és pusztításom sokakban nyilvánvalóvá tette, hogy érzelmileg is aligha állok készen a tisztség betöltésére. Nemhogy fizikailag, vagy tapasztalatban. És talán, végtére is, jobb ez így. Szükségem van egy kis időre, hogy valamilyen úton-módon kezeljem ezt az űrt a lelkemben, máskülönben képtelen vagyok bármit is tenni. Össze kell szednem magam, mielőtt belevághatnánk a kincsvadászatba, ahol talán még mindig szerepet vállalhatok. Apropó, kincsvadászat…

-Bray folytatni akarja a kincs keresését, ugye? – reménykedve teszem a szívemre a kezem. Mert, ha nem, akkor most rögtön rátöröm az ajtót, hogy jobb belátásra bírjam.

-Természetesen – Caiden beszéd közben a közelben kártyázó matrózokat bámulja. Nyilvánvalóan szeretne már beszállni – a kincs az Ikarus egyetlen esélye, hogy ne szedjék szét.

Végtére is, lehet, hogy megkedvelem ezt a Bray hadnagyot. De csak mert életben tart minket, meg a hajónkat is.

Eszembe jut Marcus Tyder, akinek a szignóját tegnap este találtam meg a térképen. Fogalmam sincs, mennyi rá az esély, hogy Caiden hallott már róla, de meg kell próbálnom. Ha csak egy milliméterrel is közelebb kerülünk a kincshez, már ötvenszer annyira megéri.

-Ismersz egy Marcus Tyder nevű… akárkit? – kérdezek rá rögtön, mire a matróz kissé értetlenül néz rám. Túl élesen váltottam témát.

-Kicsodát? – kérdez vissza. Előhúzom a térképet (ekkor jövök rá, hogy ezzel aludtam), és megmutatom neki az elrejtett aláírást a rongyos papíron. Caiden csak hümmög a nevet olvasva – Nem, nem ugrik be. Talán kalóz volt, abból következtetve, hogy egy kincses térképen tűnt fel.

-Gondolod, hogy ő írta? És hogy talán övé is a kincs? – izgalom lesz úrrá rajtam, ahogyan fejben összekötöm az információmorzsákat.

-Megvan rá az esély – töpreng Caiden. Aztán a kezemben tartott térképre bök – mindenesetre ezt el kell vinned a hadnagynak, mert különben fogalma sem lesz, hol járunk.

Kelletlenül bólintok, jelezve, hogy megértettem a kapott parancsot. Zsebre vágom az értékes rongyot, és újra a matrózra emelem a pillantásom, hátha még szeretne valamit. Úgy értem, én szeretnék.

-És… – tétovázok, ujjammal köröket karcolva a mellvéd deszkájába – Mondd, mit fogok így csinálni? Amíg Bray vidáman vezeti a hajót, addig én…?

-Nyughatatlan természet vagy te, hallod-e – sóhajt az ég felé Caiden, mire egy röpke pillantásra elmosolyodom – nos, ha szeretnéd, taníthatlak harcolni, vívni és hasonlók. Amilyen ügyetlenül fogtad azt a rozsdás bökőt, szerintem rád is férne.

Alig akarok hinni a füleimnek. Hónapok, nem is, évek óta ott kuntorgok a nyomában, hátha észrevesz és felkarol. És most végre megtörténik! Pont, amikor a leginkább szükségem van erre, hogy eltereljem a gondolataimat! Megjegyzem, hogy a férfinak nagyon jó az időzítése. És még annál is jobb tanár! Juhú! Szorosan a karjaimba zárom, akárcsak tegnap a celláknál. Most is ugyanolyan jól esik biztonságban lenni a mellénye durva redői közt, mint akkor, sőt, még talán jobban.

-Köszönöm! – motyogom, mert nincs elég helyem, hogy rendesen kinyithassam a számat.

Pontosan tudom, hogy Caidennek fogalma sincs, mennyit jelent ez nekem. És nem is akarom, hogy tudja. Mostantól nem engedem, hogy bárki is lássa, mennyire kikészültem anya halálától. Azt akarom, hogy az emberek erősnek gondoljanak – erősebbnek, mint amilyen valójában vagyok.

-Igazán nincs mit – dünnyögi a matróz, és lassan kibontakozik az ölelésemből, ami könnyű művelet, mert nem érem körbe rövid karjaimmal – megyek kártyázni. Van kedved jönni?

Kártyázás…? Anya mindig óva intett a szerencsejátékoktól, legalábbis azoktól, amik pénzre mennek. Ennek ellenére ő rendszeresen lejárt a kikötőkbe esténként egy parti erejére, amikor azt hitte, nem látom. A lopakodás nem volt az erőssége, és különösen zajosan jött visszafelé, nem volt nehéz felébrednem és látnom, ahogyan kioson. Hogy hová ment, nem volt számomra kétséges, mert mint mondtam, zajosan érkezett haza.

Azon gondolkodom, hogy ha ő megtette, én miért ne tehetném meg?

-Aha – vonom meg a vállamat, aztán eszembe jut a hülye térkép a zsebemben – csak még elviszem ezt Bray-nek.

-Megvárunk – int Caiden, sietve a társaihoz, így a szavai már csak a rádión keresztül jutnak el hozzám, ami egyébként mostanra már megjavult, újra minden átkozódást tökéletesen hallok vele.

Lerobogok a lépcsőn, ám a folyosókon megtorpanva belém hasít a felismerés, akár a villám, hogy fogalmam sincs, hol lehet Bray. A kapitányi kabinban feltehetően még mindig tornádó utáni állapot van – haha, úgy értem, hoppá -, a közös lakrész túl közönséges hely lenne egy ilyen pojácának, a kazánban pedig ugyanezért ezer százalék, hogy nem tartózkodik. Egyedül az ebédlő maradt. Talán ott tartották a megbeszélést is, amire nem hívtak el. Nagy levegőt veszek, és a lehető leglassabb léptekkel (konkrétan úgy, mint egy csiga) megindulok az étkezde felé.

A többihez képest ez egy tágasabb terem, egybenyitva a konyhával, ahol a szakácsunk – akinek stílusosan Cook a neve – éppen a reggeli mosogatnivaló-termeléssel küszködik. Magában az ebédlőben három hosszú asztal kapott helyet, olyasfajta, aminek az ülőrésze csatlakozik az asztallaphoz is. Anya, ha jól emlékszem, sörpadoknak hívta őket. Akkor legyen sörpad, nekem mindegy. Az egyik ilyen végén ül Bray hadnagy, egy hivatalos iraton dolgozik, az egész terem visszhangzik az írógép sebes kattogásától, a monoton dallam álmosító és valósággal agyzsibbasztó hatású is. Diszkréten megköszörülöm a torkom, mire Bray kérdőn rám emeli pillantását. Amikor felismer – nem hiszem el, hogy ehhez két másodpercre volt szüksége – érdeklődve felcsillan mélybarna szeme.

-Jó reggelt, Thalia – üdvözöl lesajnáló műmosollyal, mire eszembe jut, miért utálom a hadnagyot: mert kisgyereknek tart. Nem gyereknek, mert az vagyok, tehát annak nem tarthat, de kisgyereknek, apró porbafingónak igen. És ő meg is teszi ezt – egész idáig aludtál?

-Uram – morgom, eleresztve a fülem mellett a kérdést. Rövid karmozdulattal előhúzom a térképet a zsebemből, és az asztalra dobom – a kincses térkép. Ha elfelejtené, merre kell menni.

-Mégis, miért vagy ilyen mufurc? – továbbra is úgy mosolyog, mintha a füle húzná a száját – Ó, hát persze. Nagyon-nagyon sajnálom, ami történt anyukáddal. Őszinte részvétem.

Faszkalap. Éppen már kezdtem jó hátra tuszkolni az érzést, hogy elfelejtsem, erre neki csak fel kellett hoznia, betegesen nagy adag sajnálkozással a hangjában. Muszáj volt neki. Nem bírta ki, pedig látta rajtam, hogy viszolygok minden sajnálom-, meg részvétem-től! Főleg… kivételesen tőle, aki a legkevésbé sem sajnálja a történteket!

Nem tudom megakadályozni. Megremeg az ajkam, mire elszántan összepréselem. Fájdalmasan elszorul a torkom, mire ingerülten végigszántok rajta a tenyeremmel. Ökölbe szorul a kezem, ám ez ellen már nem tudok tenni semmit. És valahol mélyen nem is akarok.

Megindulok a hadnagy felé, és váratlanul teljes lendülettel rávágok az asztallapra. Döndülés rázza meg az ebédlőt, az írógép ugrik egyet és lenyomódik rajta az „a” betű. A papírok mellett álló, vízzel teli pohár ide-oda dülöngél, míg végül megadja magát a gravitációnak, és hajszálra pontosan a kész iratokra zúdítja tartalmát. A papírok azonnal eláznak, szerencsére a kincses térkép megússza a csapást, mert Bray az előbb felvette az asztalról. A hadnagy dermedten, O-alakúra nyílt szájjal bámul rám, és mintha kissé remegne is. Csak az edények loccsanását és ingerült zilálásomat hallani a teremben.

-Mi a… – hebegi falfehéren.

-Ne mondja, hogy sajnálja! – kiabálom vörös arccal a képébe – Tudom, hogy örül neki, szóval ne játssza meg nekem, hogy nem!

Még mindig csak nyüszögni tud, mint a nyúl, úgyhogy hátat fordítok neki, és eltrappolok az ajtóhoz. Látom, hogy a szakács is kinéz, mi ez a lárma.

-És jól jegyezze meg, hogy elmúltam ötéves! – förmedek rá utólag a hadnagyra. Ekkor pislog először, amióta rácsaptam az asztalra. Elnézést, sörpadra.

Nem várom meg, hogy utánam jöjjön fejmosást tartani. Feltépem az ebédlő ajtaját, és végigviharzok a folyosón. Kezd elpárologni a dühöm, könnyek formájában. Rohanás közben törölgetem a szememet, nem állok meg a felhőkért sem. Fáj, hogy nem sikerült elrejtenem a rendetlenségemet. De máskor sikerülni fog, ígérem, hogy sikerülni fog. Muszáj lesz, különben nekem végem. Csak hát Bray viselkedése dühítő. Így, egyenesen kimondva az. Tisztában vagyok vele, mennyire tetszik neki, hogy most ő a vezető, és nehéz türtőztetnem magamat, amikor az én szerepemben tetszeleg. Anya szerepében, amit nekem szánt, és még véletlenül sem neki. A dühömet a tehetetlenség szüli, és pont ezért olyan szörnyű nehéz ellenállni neki. De menni fog. Hiszen épp azt próbálom elhitetni magammal és másokkal is, hogy erős vagyok, és mi az erősség, ha nem az, hogy elfojtom a dühömet?

A fedélzetre visszarobogva odalépek a három matrózhoz és Caidenhez, akik a kártyákkal várnak. Leülök közéjük törökülésben a földre, és mielőtt bárki mondhatna bármit, elkezdem vizsgálgatni a kártyákat, bár gőzöm sincs, melyik mit jelent.

-Minden rendben? – próbálkozik óvatosan Caiden, mire felé kapom a fejem. És észreveszem a fülén lógó rádiót, ami nyilvánvalóan közös csatornán van…

A fenébe. Az itt ülők – sőt, az egész legénység – kristálytisztán hallhatta, mi folyik az ebédlőben. Ha nem is kísérte kép, azért nem kell hozzá nagy ész meg képzelőerő, hogy az ember összerakja, mi is ment ott le. Így történhet, hogy Caiden ennyire furcsán pillant rám.

-Aha – motyogom, és megmutatom neki a kezemben tartott kártyát – ez melyik is?

-A treff hetes – vágja rá gyorsan, de aztán rögtön témát vált – ott az ebédlőben mi…

-Nem érdekes – rázom a fejem. Ki akarom rázni belőle az emlékeket – akkor, megtanítasz kártyázni?

A férfi még egy pillanatig homlokráncolva mered felváltva hol rám, hol a kártyámra. Végül vállat von, és felemeli az egyik kis lapot, magyarázva a nevét és a jelentését. Azt kívánom, bárcsak az életem is olyan könnyű lenne, mint ez a kis játék, amit meglepően hamar elsajátítok.

***

Az őr ismét lökött rajta egyet előre, mire nem bírta visszatartani a könnyeit. Annyira elege volt belőle, hogy mindenki taszigálja ide-oda! És még ezt a szörnyen szoros kötelet is a csuklója köré csavarták, ami garantáltan nyomot fog hagyni hamvas bőrén!

Átkozta azt a napot, amikor elment kirándulni a barátnőjével. Nem elég, hogy Eliza nem konyít semmit a botanikához, vagyis értelmetlen volt magával hurcolnia őt, de még földes is lett a szoknyája, ráadásul elrabolták őt! Mindennek a tetejébe a kalózok voltak azok, és természetesen Eliza sikítva rohant el onnan. Talán hívott segítséget, talán nem. Érezte, ezt már nem lesz lehetősége megtudni.

Most egy új hajóra vitték őket, rabokat, a Leviatán nevű borzalomról egy másik, Claudia nevű borzalomra. Gyűlölte a léghajók áporodott szagú kis kabinjait, a kazánból áradó dögmeleget, a matrózok trágár beszédét… Mindegyik egyforma – mármint a léghajók meg a matrózok is – büdösek, hangosak és veszélyesek! Hogy a faragatlan kalózkirályról már ne is beszéljünk, aki abban a „megtiszteltetésben” részesítette őt, hogy a személyes hajóján, a Claudián utazhat. Persze ez őt hidegen hagyta. Főként, mert abból a személyes léghajóból csak azt a szűk kis cellát látta, ahol elszállásolták, és ahová a megtermett kalóz-őr vonszolta.

Leoldozták csuklójáról a kötelet – szörnyű, nyomot hagyott, örökre megmarad! -, és egy utolsót taszított rajta, mire ő bezuhant a cellába, egyenesen a szalmával megtömött kis matracra. A masszív fémrács éktelen csörömpöléssel, nyikorgással és zörgéssel rázárult, közvetlenül utána pedig már hallotta is a nehéz kulcs visítását a lyukban. Bezzeg odahaza Merrymaid-ben, a Legmagasabb körzet előkelő negyedében ez az egész procedúra nulla zajjal járt volna!

Duzzogva összefonta maga előtt a karját. A Leviatánon volt egy kitörés. Hallotta a zsivajt és a harckészültséget. Vért is látott, ami a vártnál sokkal, de sokkal ijesztőbb volt. Ám akármennyire is nyújtózkodott, integetett, a nagyobb csapat madarász nem vette volna őt észre az égért sem. Pedig volt velük egy kedves kislány is, bár ránézésre egyáltalán nem tűnt kedvesnek, már csak azért sem, mert vér borította a tenyerét és a kezében tartott rugós kést is. Mindegy is, hisz nem valószínű, hogy még találkoznak. Az apja nem fogja megadni érte a váltságdíjat, ebben ezerszázalékosan biztos volt, és ha nem adja meg, akkor neki kampec. Ó, mi mást is kívánhatna a Nap havában ezen a csodás délelőttön, mint egy átkozott kalandot? Maradt volna otthon, a kényelmes szobájában, és akkor most nem kellene ezen a göröngyös micsodán mocorognia. Képtelen volt elaludni!

Puffanást hallott, mire nagy kegyesen kinyitotta szemét, ám mikor meglátta, mit kapott, először alig bírt hinni a szemének: az erőszakos kalóz-őr odadobta neki a kabátját!

-Hideg az éjszaka – mondta, nem nézve rá – takarózzon be vele!

Ezzel pedig eltűnt a szeme elől.

Óvatos mozdulatokkal megragadta a vörös, aranyszegélyekkel végigfuttatott kabátot. Büdös volt, de ez már szinte meg sem lepte. Ám akár bűzölög, akár nem, ő ezt fel nem venné, ebben eltökélt álláspontot foglalt. Ahogyan abban is, hogy az éjszaka borzasztóan hűvös lesz, és neki csak egy fehér, gyöngyös kis nyári ruhája volt…

Behunyt szemmel, szüntelenül morgolódva belebújt a kabátba. Az összeizzadt anyag érintésétől libabőrözött a karja, de ezzel együtt szinte azonnal átmelegedett benne. A kabát leért egészen a térdéig, az ujja elfedte a kezét is. Jólesően megborzongott, és visszamászott a matrac tetejére. Vannak még jó emberek, gondolta csöndesen mosolyogva.

De ez a tény nem változtatott a kaland morálján, úgy összeségében. Gyűlölte!