5. fejezet – A sorsok gépe
Bizton kijelenthetem: soha többet nem akarok egy kocsiban lakni huzamosabb ideig. Főleg egy olyan társasággal, mint Derek és Alyce.
Először is, Derekkel nem lehetett beszélni, mert rögtön beült a vezetőülésbe, és szó nélkül elhajtott a harctérről. Azt pedig már megtanultam, hogy ha vezetés közben hozzászólok, akkor dühös lesz, úgyhogy inkább várakoztam. Igen ám, de ősöm egészen sötétedésig csak vezetett, aztán amikor felajánlottam, hogy átveszem a kormányt, csak biccentett, és hátrament aludni.
A mellettem levő ülésre bemászott Alyce, akivel azért beszélhettem, mert nem fordult magába, mint Derek.
-Mi baja van? – kérdeztem tőle, gondolván, hogy tudja a választ.
-Csak egyedül akar lenni – felelte Alyce, miközben elgondolkodva piszkálgatta egy vörös hajtincsét – fel kell dolgoznia a történteket.
-Ennyire megviselte volna Paradoc… mármint, ami Paradoc – kal történt? – nem akartam kimondani azt, hogy „Paradoc halála”, mert azért engem is megviselt a dolog, de nem annyira, mint nagyon távoli rokonomat.
-Nem csak attól készült ki – magyarázta a lány – szerintem, így az egész évre visszamenőleg a történtek miatt. Tudod, hogy folyamatosan bujkálnia kellett, életeket kockáztatott és áldozott fel, és mindezt még csak nem is saját magáért tette.
-Hanem miattam – vontam le a következtetést, de Alyce csak mosolygott az önvádolásomon.
-Lehet, de azt hiszem, miután megismert, ezt örömmel tette. Éppen ezért ütött rajta nagyot… ez az… esemény – kereste a megfelelő szavakat, hogy elkerüljön bármilyen halállal kapcsolatos fogalmat.
Egy ideig töprengtem a hallottakon, aztán megvontam a vállamat.
-Biztos igazad van – mondtam, és visszafordítottam a figyelmemet az útra.
Másodszor, teljesen hatalmába kerített minket a magatehetetlenség érzése. Fogalmunk sem volt, merre megyünk, vagy mit akarunk tenni, csak mentünk, mi sem tudtuk, merre. A csapat fő agyának, azaz Dereknek sem volt semmi ötlete vagy terve. Vagy lehet, hogy éppen azért kerüli a társaságunkat, mert éppen egy brutálisan ütős és zseniális terven dolgozik? Ebben azért erősen kételkedtem.
Szóval céltalanul bolyongtunk, valamiért az Anomália – okozók sem támadtak ránk. Biztos azért, mert megijedtek Derek bosszújától, amit nem csodálok.
Mivel szeretett ősömhöz jobb volt nem hozzászólni, magamra vállaltam a kis csapatunk irányítását. Ami azt jelentette, hogy Alyce – al néha átnéztük a térképet (a kocsi műszerfalába van beépítve, és mindenhol megmutatja, hol vagy), és eldöntöttük, merre tovább. Ezenkívül az időjárás tükrözte nyomott hangulatunkat, magyarán, verte az eső már amúgy is ütött – kopott járgányunkat. Dereken kívül csak én vezettem, mivel Alyce még csak tizenhat éves és nem is tud vezetni.
Amikor nagyon unatkoztam, a noteszomba írogattam, úgy általánosságban az eddig történteket. Őszintén szólva, meglepődtem, hogy csak az első fejezet lett vagy nyolc oldalas. De hát, sokminden történik velem az utóbbi időben.
Körülbelül öt nap telt el úgy, hogy folyamatosan úton voltunk, mentünk egyik városból a másikba, kaját vettünk gyorséttermekben, aztán amikor elfogyott a kevéske pénzünk, még loptunk is. Az ötödik napon pedig Derek végre szóba állt velünk. És mint kiderült, tényleg egy terven gondolkodott. Most így utólag jöttem rá, hogy ezzel a saját, nem túl vidám gondolatait terelte el.
Tehát az ötödik napon, amikor éppen ő vezetett, megszólalt.
-Tamara, van egy tervem.
Először az első gondolatom az volt, hogy „beszél!”. A második pedig az, hogy „vezetés közben beszél! Önszántából! Mi van ezzel?”.
Mindegy, a két ülés közé kapaszkodtam (az anyósülésen Alyce ült), és figyeltem. Derek továbbra sem vette le a szemét az útról, ahogyan azt már megszoktam, de mégis! Beszél!
-Tehát, el kell mennünk az Anomália – okozók bunkerébe – kezdett bele, de nem folytathatta, közbeszóltam.
-Megőrültél? Dehogy megyünk! Hajszál híján jutottunk ki onnan, te meg vissza akarsz menni?
-Végighallgatnál? – szólt rám, elég erélyesen ahhoz, hogy befogjam, és figyeljek – nem egy olyan bunkerbe megyünk, ahol vannak. Hanem egy olyanba, ami üzemen kívüli. Üres.
-Tudomásom szerint olyan nincs – feleltem.
-De van – csatlakozott be a beszélgetésbe Alyce – azt hiszem, még a huszonegyedik században építették az Anomália – okozók és… – itt elhallgatott, ahogyan rájött, mire akar kilyukadni Derek.
-Az most egy koszos, elhagyatott hely – bólintott Derek – de az időgépek még megvannak. Oda kell mennünk.
-Miért, vissza akarsz menni a huszonegyedik századba? – kérdeztem, de ősöm a fejét rázta.
-Van ott egy gép, amivel megnézhetik egy adott ember teljes életét, születésétől a haláláig. Alyce – fordult a lányhoz – te biztosan tudod, miről beszélek.
Alyce bólintott, egy pillanatra pedig a mosolya is kissé elhalványult. Valószínűleg rossz emlékek kötik ahhoz a géphez. Például vérvételek és vallatások sorozata…
-Szóval, ha jól értem… el akarsz menni egy elhagyatott bunkerbe, ehhez a géphez, és… – próbáltam összegezni a hallottakat.
-Megnézem, hogy mivel lettél híres, és megsemmisítjük azt a valamit. Így nem is ártasz azoknak a szemeteknek – az Anomália – okozókat értette ez alatt – és így ők is békén hagynak minket.
Átgondoltam a tervet, megvizsgáltam minden oldalról, csűrtem – csavartam, de nem találtam rajta kivetnivalót. Még csak nem is tűnt annyira veszélyesnek. Ráadásul, ha ettől Derek jobban érzi magát, ám legyen.
-Benne vagyok – mondtam végül.
-Ahogy én is – csatlakozott Alyce. Derek elmosolyodott, amitől komolyan én is boldogabb lettem. Egyszerűen csak jó látni egy amúgy szomorú embert mosolyogni.
-Akkor vágjunk bele – csapta össze a tenyerét, és rögtön a térkép fölé hajolt, miközben félreállította a kocsit.
-Tehát, mit írjunk be? – kérdeztem, mert egyébként nem tudtam, mi a bunker pontos címe. Ha van egyáltalán címe.
-Azt, hogy „Elhagyatott Bunker” – felelte Alyce, mire mindannyian felnevettünk.
Az ötnapos nyomott hangulat után megváltás volt ez az oldott, minden gondtól mentes beszélgetés. Ahogy elnéztem Dereket és Alyce – t, nagyon egy hullámhosszon vannak. Kivéve persze, hogy az egyik optimista, a másik meg pesszimista. Én meg, a realista, tartom a frontot.
A felkészülés végre örömtelien zajlott, boldogan gyűjtögettük össze a szükséges felszereléseket, az autóút pedig érezhetően gyorsabban telt, mint előzőleg. Persze nem arról van szó, hogy elfelejtettük Paradocot, de azt hiszem, egyetlen szerettünk sem akarja, hogy szomorúak legyünk. Még akkor sem, amikor meghalnak.
Az elhagyatott bunkerhez közeledve egyre feszültebbé váltunk. Egyszerűen csak túlságosan kihalt és ápolatlannak tűnt a környéke. Amikor kiszálltunk a kocsiból, úgy éreztük, minden lábdobogásunk, minden ajtóbecsapásunk olyan, mintha ágyút sütnének el mellettünk. Emiatt pedig próbáltunk nagyon csendesen haladni a bejárat felé.
Az ajtó (ugyanolyan nehéz, kétszárnyú vasszörnyeteg, mint a működő bunker bejáratán) tárva – nyitva állt, félig kifordulva a helyéről. Ahogyan megnéztem a zárat, belülről elég durván nyitották ki. Derek észrevette a vizsgálódásomat, és egy futó pillantást vetett az ajtó kaotikus állapotára.
-Az én voltam, amikor megérkeztem – mondta, úgyhogy nem is firtattam tovább az ajtótémát, hanem követtem két társamat.
A bunker belseje nagyjából ugyanolyan volt, mint az a bunker, ahonnan elszöktünk. Leszámítva, hogy ez itt több évszázadot is átvészelt, és azalatt nagyon leamortizálódott. A falakon rétegesen por és kosz, a padlóból moha és gaz nőtt ki. Sok helyen indák lógtak a plafonról, és az egész épületben áporodott szag terjengett. Nem csak hogy kísérteties és vészjósló hely volt, de elképzeltem normális állapotában, és kirázott a hideg a túlságosan friss emlékektől. Persze tudtam, felesleges nekem borzonganom, velem nem csináltak semmi szörnyűséget, de hallottam egyet, s mást. És sajnos vizuális típus vagyok.
-Erre! – szólt Alyce, és előrement, majd bekanyarodott egy folyosón. Derek nem mondott semmit, tehát úgy gondoltam, ez a helyes irány.
És, mint kiderült, jól gondoltam. A folyosó egy kicsi szobába vezetett, a falak mentén, asztalokon néhány orvosi felszerelés. Egy az egyben olyan volt, mint az a rendelő, ahova Derek becipelt. Középen pedig egy furcsa gépezet, ami egy nyugágyból, egy vezetékből és egy érdekes gépből állt. A külseje nem volt éppen bizalomgerjesztő, úgyhogy azonnal rájöttem, hogy ez lesz az.
Derek odalépett a géphez, és rákötötte a vezetéket. Közben intett nekem, hogy feküdjek le a nyugágyba. Engedelmeskedtem, és bár kényelmes volt, azért féltem, mert ki ne félne, amikor az ember teljes életét készülik megnézni születésétől a haláláig? A dolog nagyon emlékeztetett arra, amikor oltást kaptunk a suliban. Egy ideig elfilóztam azon, hogy miért nem találtak ki valami kevésbé fájdalmas módszert az oltásra három évszázad alatt, de nem találtam választ.
A következő pillanatban erős szúrást éreztem a könyökhajlatomban. Felnéztem, és Alyce – t pillantottam meg, ahogyan fölém hajol, és a vezeték végét tartja a kezében. Persze, gondoltam, hogy az egész vérvétellel történik. Elképzeltem, milyen lenne, ha minden egyes nap túlesnék egy ilyen vizsgálaton, mint Alyce. Nem túl szívderítő gondolatok.
Egy ideig nem történt semmi. Alyce és Derek a gépen pötyögtek és csupa olyan dologról beszéltek, amihez én nem értek, úgyhogy addig a repedezett, koszos plafont bámultam és igyekeztem nem gondolni a fájdalomra az alkaromban. Aztán Derek döbbenten felkiáltott, ami kizökkentett a gondolkodásomból.
-Mi történt? – kérdeztem, és fel akartam ülni, de Alyce visszanyomott. Találkozott a tekintetünk, és megriasztott, hogy az amúgy vidám arca most gondterhelt és komoly volt. Rögtön tudtam, hogy baj van.
-Izé… semmi – felelte Derek, miközben összevissza pötyögött a gépen – csak… na, mindegy…
Felpattantam, félrelöktem Alyce kezét, és mielőtt még bármit is szólhatott volna, Derek mögött termettem, és próbáltam meglátni valamit az eredményből, ősöm ugyanis a testével eltakarta előlem a képernyőt.
-Ne szórakozz már, látnom kell! – kiáltottam rá, azonban ő nem mozdult a helyéről.
-Tamara, sajnálom, de nem láthatod meg az életed elkövetkező eseményeit – mondta Alyce olyan higgadtan, amennyire csak lehetett.
-Miért? – tártam szét a karomat – az csak jobb, mert akkor tudom, mi fog történni, és akkor majd… – de ahogy kimondtam, rögtön meg is kaptam rá a választ – akkor majd más fog történni – fejeztem be halkan.
-Pontosan – bólintott Alyce, és a biztonság kedvéért (ha esetleg megint leskelődni próbálnék) odaállt Derek mellé, ezzel teljesen eltakarva a képernyőt – ha megtudod, mi fog történni, akkor már figyelni fogsz rá, és ezzel megváltoztatod a jövődet.
Nehéz volt, de megállapodtunk, hogy csak a számunkra fontos eseményeket árulják el és nagyon óvatosak lesznek. Így megtudtam, hogy egy novellámmal leszek híres.
-Melyikkel? – kérdeztem, merthogy több is volt otthon. Gyakorlások, regénykezdeményezések, egyebek.
-Az a baj, hogy ezt nem írja – tárta szét a karját Derek – annyira nagyon nem részletezi az életedet.
-De az rosszabb, hogy nem ír olyasmit, hogy megsemmisítettük volna – vette át a szót Alyce – ami azt jelenti, hogy meg sem fog történni.
-Attól még megsemmisíthetjük – érveltem – elvégre nem egy gép írja meg, mi a sorsunk. Hozzáadhatunk valamit, nem?
-Nem a gép írja meg, a gép csak leírja a sorsunkat, ha akarjuk. És igen, hozzáadhatunk dolgokat, de nem minden esetben – Alyce egy kicsit töprengeni látszott, oldalra tekintgetett, Derekre, mintha azt kérdezné, mondhatja – e amit mondani készül – a te esetedben például… nem kifejezetten.
-Miért? Mi fog történni? – értetlenkedtem. Erre mindketten lesápadtak, nekem meg kezdett elegem lenni abból, hogy ők okosok, én meg nem vagyok az.
-Az azokhoz az eseményekhez tartozik, amiket nem mondhatunk el – bökte ki végül Derek, de persze nem értem be ennyivel.
-Szerintem meg jogom van tudni, mi fog történni velem – feleltem, talán egy kicsit ingerültebben, mint szerettem volna – úgyhogy légy szíves!
-Nem – jelentette ki Alyce, és határozott volt, amitől annyira ledöbbentem, hogy el is hallgattam – nem hiszem, hogy meg akarod változtatni a jövődet. Tudod, mit mondtam. Akkor csak rosszabb lesz, mint eredetileg…
Talán még folytatta, de nem figyeltem rá. Már rég azon gondolkodtam, milyen lesz, amikor a tiltás ellenére odalopakodok a géphez és megnézem, mi lesz velem. Azt is kitaláltam, mit fogok mondani, amikor rajtakapnak, hogy igazából ők a hibásak, mert nem mondták el nekem, amit tudnom kell, ezzel megbirizgálták a képzelőerőmet, ami nem hagyott nyugodni, és így nem volt más választásom, mint megnézni az eredményt. Tökéletes.
Szóval Alyce kioktatásával a vitánk véget is ért. Derek azt javasolta, menjünk aludni, és – nahát, nahát – beleegyeztem abba, hogy elsőként őrködjek. Tulajdonképpen nem ajánlották fel a lehetőséget, de amikor jelentkeztem, rögtön elfogadták, mert mindketten fáradtak voltak. Szóval ők beleburkolóztak a hálózsákjukba, és amíg elaludtak, addig engedelmesen üldögéltem a földön, magamra terítve Derek bőrkabátját, merthogy nagyon hideg volt a bunkerben. Az üzembe helyezettekben biztosan van fűtés, de ez legalább háromszáz éves, úgyhogy nem csodálkoztam, hogy nincs.
Alyce és Derek pillanatok alatt elaludtak, ami azt jelentette, hogy felállhatok. Jobban összehúztam magamon a kabátot, és lábujjhegyen odaosontam a rendelőhöz (a folyosó egyik sarkában vertük fel a táborunkat) és benyitottam. Rögtön átkoztam magam, amiért nem hoztam valami világító eszközt. Egyedül a digitális órám számlapja lehetett volna fényforrás, de azzal annyit sem láttam, mint előtte. Így tehát tapogatózva tettem meg az utat a számítógépig, és olyan ügyes voltam, hogy belevertem az oldalamat az asztal oldalába. Gyorsan a számra tapasztottam a kezemet, hogy fel ne jajduljak, és halkan leültem az asztal előtti székre.
Szerencsémre Derek elmentette az adataimat, mert semmi kedvünk nem volt másnap megismételni az egész fájdalmas műveletet. Gyorsan, az izgalomtól remegő kézzel és szívvel mentem a mappába és nyitottam meg a fájlt. Egy pillanatra behunytam a szememet, végigfutott az agyamon, hogy most látni fogok mindent, ami vár rám az életben. Talán lesznek gyerekeim. Talán nyerek a lottón. És most minden „talán” helyett biztos leszek az életemben…
Kinyitottam a szememet. Egy hatalmas listát pillantottam meg, kezdve a születésemmel. Gyorsan átfutottam a gyerekkoromat, semmi újat nem találtam benne, a kamaszkoromon is egy perc alatt túl voltam, és eljutottam a felnőttkorig. Elértem a mostani eseményeket…
- 09. 15. 23:07 fent nevezett személy ezen listát olvassa
- 09. 15. 23:07 fent nevezett személy megdöbben
Micsoda? Ez a gép… tudta, hogy olvasni fogom a listát… de ezt Derek is olvasta, vagyis tudja, hogy így lesz… Tovább böngésztem, szerencsére nem írt olyat, hogy Derek hirtelen megjelenik az ajtóban vagy ilyesmi.
Annyira izgatott voltam, hogy eszembe sem jutott megnézni, mi fog történni velünk, hármunkkal a kalandunk további részén. Nem a jelenre voltam kíváncsi, hanem a jövőre. Csakhogy a lista egy ponton…
- 09. 16. 10:21 halál
Vége. Megszakadt. Nem írt semmit ezután. Nem írja, mitől halok meg, de tulajdonképpen ennek örülök. Falfehéren, céltalanul meredek a monitorra, csak ez az időpont és a szó lebeg a szemem előtt…
Odakintről furcsa hangok szűrődnek be, de nem teljesen jutnak el a tudatomig. Lövések zaja, kiabálások. Tudom, hogy már hallottam ezeket, amikor elkaptak. Most is mintha valaki berontana az ajtón, felkapna és elhurcolna. Hogy nekem mennyire elegem van abból, hogy mindig hurcolgatnak…