7. Fejezet – Nincs változás
Mindketten utcai ruhákban voltak. Dereken nem látszott egy vágás vagy zúzódás sem, egészségesnek, sőt, nyugodtnak tűnt. A nyugodtat úgy értem, hogy nem tűnt úgy, mint akit mindjárt szétvet az ideg. Csak koncentrálása közben keletkezett ráncai voltak az arcán.
Alyce haja ápoltabb volt, ő maga pedig szemlátomást fikarcnyit sem változott azóta, hogy utoljára láttam. De akkor mégis mit keresnek itt egy rendőrkülönítménnyel?
-Tamara! – kiáltotta Derek, amikor megtalált a felfordulásban. Egyszerű dolga volt: magányosan ültem a széken, mert a hóhéromat Alyce már régen lelőtte.
Leguggolt elém, és mélyen a szemembe nézett, közben hátrakiáltott Alycenak, hogy fedezzen minket.
-Jól vagy? – kérdezte aggódva.
-Mégis hogy a búbánatba’ kerültetek ide? – bukott ki belőlem a meglehetősen udvariatlan kérdés.
-Majd később elmagyarázom, csak jussunk ki innen! – azzal odadobott nekem egy pisztolyt, és intett, hogy kövessem. A rendőrök közben annyi Anomália – okozót tartóztattak le és kábítottak el, hogy meg sem tudtam számolni.
A lábaim furcsamód azonnal engedelmeskedtek, pedig azt hittem, az egész testem lefagyott a hirtelen jött eseményektől. Rohanás közben leszedtem néhány Anomália – okozót, akik nekem akartak rontani, és legközelebb csak a bunker ajtaja előtt álltunk meg, akkor is csak azért, hogy Alyce elcsevegjen a portással.
-Engedjen ki minket! – követelte a férfitól, aki nem ijedt meg a rászegezett fegyvertől. Előkapta ugyanis a sajátját, és feltett szándéka volt lelőni Alyce – t, ha ő nem teszi meg előbb. De megtette, majd szempillantás alatt kinyitotta a kétszárnyú ajtót a portáspultba épített gombbal, és szabadok voltunk.
Egy pillanatig hagytam, hadd simogassa az arcomat a hűvös szellő, ami felüdülésként hatott a bunkerbéli fülledt levegő után. Aztán Derek felé fordultam.
-Most már elmondhatod, mi ez az egész – engedélyeztem neki, mire ő bólintott, és együtt sietősen elindultunk lefelé a hegyről.
-Két év telt el azóta, hogy meghaltál – kezdte, mindenféle szentimentális „örülök, hogy látlak” nélkül, és ezért hálás voltam neki – amikor Alyce kitalálta, hogy menjünk vissza, és mentsünk meg. Azonban ketten túl kevesen lettünk volna, így a noteszedet használtuk, ami nálunk van most is – azzal elővette az említett füzetemet. Réginek tűnt, a lapjai már kezdtek sárgulni, nem voltak olyan fényesek, mint amikor utoljára írtam bele.
-Szóval visszamentünk az időbe, és informáltuk a rendőrséget az Anomália – okozók tevékenységeiről – vette át a szót Alyce.
-Olyan sok ideje működik ez a dolog, és még mindig nem kapták el őket? – csodálkoztam, de a lány a fejét rázta.
-A vezetőjét keresik ennek az egész kócerájnak – bökött a háta mögé – és szerencsénk volt, mert Derek kivégzését a legfőbb bunkerükben akarták elvégezni. Így ott volt az Anomália – okozók vezetője is, az összes fontos iratával. Úgy becsülöm, mostanában fogják el.
Csendesen emésztettem az információrohamot. Leegyszerűsítve, Alyce és Derek szembeszálltak a kijelölt végzetemmel, azzal, hogy megmentettek. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy már rég halottnak kellene lennem. Azaz hogy… a nap épp hogy csak teljes egészében előbújt a hegyek közül. Késő reggel lehet…
-Hány óra van? – kérdeztem meg azonnal Dereket. Az én digitális órámat is megnézhettem volna, de jelen pillanatban túlságosan le voltam sokkolva ahhoz, hogy mozgassam egyáltalán valamimet.
Ősöm rápillantott ütött – kopott órájának számlapjára.
-Tíz óra húsz perc – felelte kissé meglepve – de miért kérdezed?
- 09. 16. 10:21 halál
A felismerés és a jeges félelem egyszerre jelent meg bennem, minek következtében valami nyögésfélét adhattam ki. A gondolatok úgy cikáztak az agyamban, mint a versenyautók. Nem szálltak szembe a végzetemmel. Ez a végzetem. A kivégzés jóval 10:21 előtt volt. Itt fogok meghalni. De hogyan?
-Üldözőbe vettek minket! – kiabálta Alyce.
A környezetemet azért még érzékeltem, ami azt jelenti, hogy még nem haltam meg. A bunker ajtaján tucatnyi Anomália – okozó rontott ki. Valamennyinél fegyver volt.
-Fussatok! Meneküljetek! – szóltam rá társaimra, de azok meredten nézték a feléjük tartó tömeget. A szemem sarkából Dereket figyeltem. Folyamatosan hátrált, miközben lőtt, egy mozdulattal pedig berántotta maga mögé Alyce – t.
Egy röpke pillanatig rám nézett, én pedig őrá. Arcán az értetlenséget és a bosszúságot felváltotta a felismerés.
-Tíz óra huszonegy perc – tájékoztatott, szinte suttogva. Alig vettem ki a szavait a fegyverropogásban. Ezek szerint megértette a gondolatmenetemet. Hát persze, hiszen mindketten művészlelkek vagyunk.
Nem mozdultam a helyemről. A gép végig tudta. De nem írt arról, hogy Dereknek adom ki magam, aztán ő végül megment, és úgy halok meg. Vagy lehet, hogy leírta? Tegnap este nem böngésztem át eléggé a listát. Ott volt az, csak figyelmetlen voltam.
Derek komolysága és határozottsága. Alyce beletörődése és optimizmusa. Paradoc bátorsága és önfeláldozása. Az én ragaszkodásom és szeretetem. Ezek az erőforrások tartották bennem a lelket, amikor az egyik Anomália – okozó felfedezett magának. Ő lesz az, gondoltam, amint megpillantottam az arcát. Felemelte fegyverét, egyenesen a fejemre célzott. Belenéztem a hideg szempárba, ismeretlen gyilkosom arcába. Igyekeztem nem észre venni, hogy meghúzza a ravaszt.