VeronicaStories

4. fejezet – A tükörvilágban

– Kinyithatod a szemed – szólt egy kimerült hang Elise mellől. Belle volt az, akinek minden erejét kiszívta a teleportálás. A lánynak nehezére esett teljesítenie a kérést, de megtette. A látvány ugyanaz volt, amit a tükörből látott, de most a mögötte levő dolgokat is megszemlélhette. Gyanúja beigazolódott: egy trónteremben álltak. A föld folyamatosan remegett, és Elise hangos szárnysuhogást vélt hallani odakintről. Belle is fülelt.

– A sárkány még itt van – sóhajtott fel gondterhelten – szerencse, hogy a varázslat kicserélte a ruhádat is.

Elise most először nézett végig magán: sötétkék, farmernek is beillő nadrág, fekete csizma, világosbarna gyapjúpulóver, és egy világoskék köpeny. Belle – en pedig hasonló öltözék volt, de a hátán tegez és íj csüngött, és az oldalán egy kardhüvely is látható volt.

-Kimegyek megküzdeni a sárkánnyal – mondta a szélenélő, azzal rutinos mozdulattal felajzotta íját – te maradj itt!

– Hé, várj! – futott utána a lány – azt mondtad, meg kell tanulnom megvédeni magamat. Az azt jelenti, hogy itt maradok a trónteremben, amíg te harcolsz?

– Nem, de vigyáznom kell rád.

-És mi van, ha mondjuk, beomlik a trónterem? – kérdezte – akkor meghalok. Odakint nagyobb biztonságban lennék.

-Jó, rendben – sóhajtott Belle, és kihúzta a kardját a hüvelyéből, aztán odaadta Elise – nek – de nem vállalok felelősséget, te akartad.

Elise szokatlanul kényelmesnek érezte a kardot. A legtöbb könyvében nehéznek írják le, de egész könnyű volt. Próbaképpen suhintott vele egy aprót, aztán a két lány megindult kifelé.

A sárkány hatalmas volt. Elise akaratlanul is New Yorki mértékegységekkel mérte, amiket ő talált ki. Ezek szerint a szörnyeteg széltében – hosszában három Empire State Buildingnek felelt meg, akkor a szárnyát és a farkát pedig még nem is számoltuk, amik két felhőkarcolónak felelnek meg. Belle nyílzáport engedett rá, mivel még nem tudott varázsolni, várnia kellett legalább két percet egy ekkora varázslat után. Elise tehetetlenül nézte a harcot, aztán eszébe jutott valami. Pont akkor, amikor a szélenélő egy nyila eltalálta a bestia egyik szemét. A sárkány felüvöltött, és félvakon kereste támadóját, miközben a szája belsejében narancssárga fény gyúlt…

A lángtenger majdnem telibe találta Belle – t, de ő az utolsó pillanatban felkapott egy bőrpajzsot, ami leginkább csak ütések kivédésére volt jó, de a tűz legalább nem érte el. De nem tudta egyszerre tartani a pajzsot és lőni, úgyhogy előbb letette a kerek eszközt, aztán egyenesen a sárkány másik szemébe lőtte ki következő nyilát. A megvakult állat félőrülten kereste Belle – t, és erőt gyűjtött a következő lángköpésre. De úgy tűnt, jobb taktikát választ: leereszkedett a rémült szélenélő elé, és kitátotta hatalmas pofáját, készülve a következő tűzvészcsinálásra.

Elise előugrott előző rejtekhelyéről, amikor látta, hogy Belle lerogy a földre ijedtében. A vészjósló fény újra nőtt a hatalmas száj mélyén, és azt még szélesebbre tátotta… Elise – nek tiszta látótere volt. Felkapta a kardot a markolatánál, és mintha csak egy lándzsát tartana, a legnagyobb erejével elhajította azt. A fegyver egyenesen beleröppent a sárkány szájába, aki megrémülve becsukta a száját, hogy ne kapjon több támadást. Szó szerint lenyelte a kardot, ami valószínűleg célba talált, mert a szörnynek fennakadt a szeme, aztán dőlni kezdett.

Belle feltápászkodott, és rájött, hogy letelt a két perc. Kinyújtotta a kezét, és a sárkány dőlés közben egyszerűen elporladt. A helyén ott fénylett a kardja, tökéletesen tisztán, mert a varázslat azt is lemosta. A szélenélő odafutott a remegő lányhoz, és megölelte.

-Megmentettél – mondta neki – köszönöm! Honnan tudtad, hogy ez beválik?

-Izé… – Elise nem akarta neki bevallani, hogy a tudását a millió – egy fantasy könyvből merítette, amit olvasott – csak eszembe jutott… valahonnan.

-Értem – bólogatott a lány – csak azért, mert nagyon ügyesen csináltad. Nem vagy olyan ügyetlen.

– Köszönöm – mosolygott Elise. Most először nézhetett végig a városkán, ami kiköpött ugyanúgy nézett ki, mint Yawnie Village. Aztán eszébe jutott az is, hogy abban a házban, amiben ők laknak a másik világban, az itt is áll? És ha igen, ki lakik benne?

– A testvéred és apád – szólalt meg Belle, mintha csak olvasna a gondolataiban – illetve most csak apád. Gyere, menjünk!

Belle egy ház felé terelte a lányt, ami a falu végén állt. Egyszerű házikó volt, de rendezettnek látszott. Elise kitalálta, hogy itt lakik a szélenélő, és azt is, hogy most meg fogja tanítani egy – két dologra. A két lány nem a házba ment be, hanem mellé, egy kis tisztásra.

– Azt láttam, hogy jól tudsz kardozni – kezdte Belle – és célozni is.

-Nem hiszem – rázta a fejét Elise – csak nagyon nagy volt a szája, mindenképpen bele tudtam volna hajítani a kardot.

-Ne szerénykedj! Nagyon jó voltál. Úgyhogy erre a képességedre koncentrálunk.

-Mármint a kardozásra, vagy a célzásra?

-A kardozásra, a célzásra, a védekezésre és a varázslásra.

A lánynak elkerekedett a szeme.

-A… mire?

-Nem kell szélenélőnek lenned ahhoz, hogy megtanuld ezt a művészetet – magyarázta Belle – és nem is kell varázslóvénákkal rendelkezned. Egyszerűen csak türelem kell hozzá, meg egy varázslásra képes edző. És szerintem neked mindkettő van. Úgyhogy kezdjük.

És meg is kezdték. Hosszú órákat töltöttek naponta egy tisztáson gyakorolva, és Elise hamar elsajátított egy – két dolgot. A szalmából készült edzőbábut minden alkalommal eltalálta egy nagy erejű ütéssel a kardjával, ami nem volt ugyanaz, mint amivel legyőzte a sárkányt: mivel Belle – nek kellett a saját fegyvere, de gyakorolniuk is kellet, megkérték Elise apját, hogy csináljon neki egyet. Az apa kimondhatatlanul örült, hogy újra láthatja a lányát, és szó nélkül elkészítette neki a kardot, ami egy teljesen egyszerű, de borotvaéles és erős fegyver volt.

-Tudom, hogy túlzás nevet adni egy kardnak, vagy akárminek – mondta Abe a lányának – de ez különleges, mert nem hittem volna, hogy egyszer a lányomnak készíthetek fegyvert. Úgyhogy túlzás, vagy nem túlzás, de adj neki nevet. Amit akarsz.

-Izé… – gondolkodott Elise – még nem tudom. Majd eldöntöm. Mindenesetre köszönöm.

Két hét telt el a gyakorlással, amikor újabb támadás érte a falut. Ezúttal nem sárkány, de egy hordányi ellenséges lovag, akik ki akarták fosztani a békés települést. És természetesen a város őrei, meg persze Belle és Elise nem nézték tétlenül. Azon éjszaka Elise épp mélyen aludt az ágyán, amikor a szélenélő felrázta. Szinte rekordidő alatt felöltöztek, de Belle még pluszban adott valamit a lánynak: egy egyszerű láncing volt, de messziről látszott, hogy sok támadásnak ellenáll.

-Tedd a ruhád alá – utasította, és a lány meg is tette. Meglepetésére egyáltalán nem volt nehéz, csakúgy, mint a kard. Az utóbbi időben rádöbbent, hogy egészen más olvasni valamit, mint átélni. Odakintről dulakodás és zűrzavar hangja szűrődött be, így a két lány nem tétovázott, kimentek a házból, és a harc sűrűjébe vetették magukat.

Elise kivédett két csapást, és adott cserébe hármat, kardja cséplőgépként járt. Belle keze szaporán járt az íja és a tegeze között, de közben figyelt a lányra is.

-Iktasd ki a gyújtogatókat – kiáltott oda neki, mire Elise bólintott, és elrohant a fáklyások felé.

Azonban akadt egy kis probléma: nem tudta tartani a pajzsot, és közben varázsolni, mivel ahhoz továbbra is az egyik kezére van szüksége. Így lerakta a kerek fegyvert, és a kardját használta védekezésre. A másik tenyerét felemelte, és egy erős vízsugarat küldött a gyújtogatókra, akiknek a fáklyája ennek hatására kialudt, és még össze is zavarodtak. A lány látta, hogy sok ház ég. És köztük az is, amiben apja lakik.

Rémülten rohant oda, és látta, hogy az épületet körbevette a többi ellenség. Az is aggasztotta, hogy sehol nem volt Abe. Így először kiiktatta a fosztogatókat, aztán a kezéből folyamatos vízbombákat lődözve oltotta a tüzet. De már késő volt, a házból csak füstölgő romok maradtak. Túl sötét volt ahhoz, hogy bármit is lásson, így az egyik gyújtogató még izzó, és egyúttal kis fényt adó fáklyáját használta. Arrébb tolt egy – két romot, és megtalálta a szobáját, ami most értelemszerűen Stephennek adott otthont. A falak felismerhetetlenül összedőltek, de még így is ki tudta venni rajtuk a zöld festéket: ugyanazt a színt, ami az ő szobájában is van. Járkálni kezdett a helyiség maradványai között, még ép dolgokat keresett, és talált is. Egy megégett levél volt, pontosabban egy piszkozat. Felismerte testvére kézírását, mivelhogy a stílus megegyezett, mindkettő dőlt betűs, macskakaparásra emlékeztető, de annál szebb. Ujjai végigfutottak a rég megszáradt tintán. A papír egy része olvashatatlan volt, ám Elise – nek sikerült kisilabizálnia belőle értelmeset is:

(…) elég új most minden, és unalmasnak tűnik. Jó, van ez a varázsló – mizéria, ami hidd el, nagyon idegesít, mert úgy érzem, nem tudok tenni semmit, de mindegy, ha apa is belátja, hogy igenis lehet ellene tenni, akkor én is intézkedek. Amit meg az előző leveledben kérdeztél: nem, nem tudtam, hogy Elise is költözik, ez megdöbbentett, főleg, mert… (itt egy kisebb méretű kormos szélű lyuk volt)… velük megy mindenhova, akár akarják, akár nem. Így tudjuk tartani a kapcsolatot a két világ között. A lényeg az, hogy nem értem, miért nem beszélt még velem Elise. Nagyon kíváncsi vagyok rá, akkor is, ha pontosan olyan, mint én, csak lányban. Úgyhogy megkérlek egy szívességre, szerintem nem nagy dolog, biztosan kért már más is ilyet tőled, és te tudnád is teljesíteni, mert szélenélő vagy. Szóval, meg szeretném lepni a testvéremet, meg anyát. Gondolom, tudod, milyen lehangoló költözés után egy üres ház… (a tinta megégett, és hosszú szakaszon egy fekete csík jelezte a szöveget)… megtennéd, Belle? Nem tudok érte fizetni semmivel, hacsak a köszönetem nem számít annak. Üdv, Stephen.

A lány magában mosolygott, ahogy zsebre vágta a piszkozatot. Ezek szerint Stephen intézte el, hogy ne kelljen berendezkedniük az új házban. És a terv tökéletesen sikerült: meglepődtek, de örültek. És főleg ez vezetett ahhoz, hogy ráleljen a tükörre.

Még körbenézett a szobában, látott egypár régi bútort, ágyakat, de nem volt semmi érdekes az íráson kívül. Így inkább kilépett a ház romjai közül, és átvágott a füvön, mert a pincében volt az apja kovácsműhelye, és gyanította, hogy ha nem a háznál van, akkor a pincében.

Belle minden erejét összeszedve, és az őrök segítségével kikergette a fosztogatókat, aztán elindult Elise keresésére. Valahogyan gondolta, hol lehet, és ki is szúrta az immár alig pislákoló fáklyát, ami egyenesen a pince felé tartott. A lány nem tartotta ezt jó ötletnek. A ház szerkezete meggyengülhetett, és a pince pont alatta van, így beomolhat. A szélenélő futni kezdett.

Eközben a fiatal lány kinyitotta a csapóajtót, és lefutott a lépcsőn.

-Apa? – kérdezte a vaksötétben, hátha apja oda bújt el. Legnagyobb rémületére azonban egy kéz ragadta meg hátulról.

-Gyere, akármikor beomolhat a pince! – szólt Belle, ugyanis ő volt az.

-Meg kell keresnem! – ráncigálta a kezét Elise, hátha ki tud szabadulni a szélenélő erős szorításából. Aki erre sóhajtott egyet, és varázsolt egy nagyobb fénygömböt, ami felemelkedett a levegőbe, és a kis helység plafonján megállt. Bevilágította az egész pincét. És a lány már látta is a sarokban ülő apját, aki ijedten nézett rájuk.

-Elise, jól vagy? Elmentek már? – állt fel, és megölelte lányát – hozzám is bejöttek, elvittek egy csomó fegyvert és eszközt… Azt mondták, ha védekezni próbálok, felégetik a házamat. Én védekeztem… nem akarom tudni, hogyan néz ki most.

-Nyugalom, elkergettük őket – mosolygott Belle kedvesen – a házat pedig újjáépítjük. Varázslat – nevetett egyet, és elkezdte kedvenc játékát, a „befagyasztom a tüzet” szórakozást.

-Nem hiszem, hogy az megoldaná – rázta a fejét szomorúan Abe – Astebin megparancsolta, hogy mostantól csak ő varázsolhat, senki más.

Belle döbbenetében elejtette a jégkockát, aminek a belsejében egy apró gyertyaláng pislákolt, de rögtön semmivé vált, amint földet ért.

-Szóval, azzal, hogy mi most megállítottuk a tűzvészt a képességünkkel, bűncselekményt követtünk el? – értetlenkedett Elise – mi ez már? És soha többet nem is használhatjuk?

-Nem azt mondtam, hogy soha – felelte az apa – de ez van. Igazságtalanság, de el kell fogadni.

-Dehogy kell – hőbörgött a lánya – mozduljon már ki ez a város a komfortzónájából! Igenis harcolnunk kell ellene!

-Te jobban szereted a harcot, mint a békét? – kérdezte Abe hitetlenkedve – azt hittem, te egy szelíd, kedves lány vagy, Elise.

-Igen, az vagyok, de azért ez már túlzás! És emiatt meg hajlandó lennék harcolni. Megyek, elmondom Steve – nek, mi történt – és már indult a lépcső felé, de a szélenélő megfogta a köpenyét, és visszafordította apja felé.

-Mindenki nyugodjon le! – szólt – Elise – nek igaza van, ez már több a soknál, és én is kiveszem a részem a panaszkodásból, mert elég lagymatag a védőrendszer. Szinte hetente támadnak meg minket, még a fal építését is abbahagyták, mert nem kaptak a munkáért pénzt. Abe, mi lenne jobb? Nehéz munka, de jobb élet utána, vagy semmi munka, de szabályokkal teli élet utána? Amúgy, ez költői kérdés volt. Elise – fordult a lány felé – menj a trónszobába, és ha beszéltél a testvéreddel, hozd is el a tükröt ide, a pincébe! Könnyebb lesz úgy beszélni Stephennel.

Elise elrohant a trónszobába, ahol nem volt egyedül: egy magas és erős, de őszülő, vörös köpenyes férfi járkált fel – alá a szobában, kezében hosszú fabot. A lány rögtön rájött, hogy ő Astebin, a varázsló, és hirtelen nehezen leküzdhető vágyat érzett aziránt, hogy megtámadja, és ösztönösen elő is húzta fegyverét. De a férfi valószínűleg átlátott a gondolatán, mert meglengette botját, mire a kard egy erős szélfuvallattal együtt kirepült Elise kezéből, és a varázsló kezébe siklott.

-Gondolom, jöttél beszélgetni a tükörtestvéreddel – mondta felháborítóan mézesmázos, behízelgő, de egyúttal hátborzongatóan jeges hangon – csak tessék. Aztán akár mehetsz is a fogdába, mert varázsoltál, amikor határozottan kiadtam a parancsot, hogy ezt csakis én tehetem, és tudtommal az „én” nem az Elise Martin, vagy a Belle Pittman megfelelője.

-Igen, azért jöttem – bólogatott a lány – és aztán el szeretném vinni a tükröt az apám házának pincéjébe. És nem megyünk a fogdába!

-Itt én parancsolok! – csattant fel Astebin – és én azt mondom, hogy a tükör itt marad! Amúgy sincs ott senki. A bátyád valószínűleg épp barátkozik azzal a modern technikákkal, ami a ti világotokban van.

-Kérem! – könyörgött Elise – szívesen megyek akárhova raboskodni, de előtte még hadd beszéljek Stephennel! Négyszemközt! És egyáltalán nem érdekel, hogy nincs ott. Hallani fog, amikor kiáltok. Egyébként pedig kérem vissza a kardomat!

-Szó sem lehet róla! – válaszolt a varázsló, és egy mozdulattal kettétörte a fegyvert – ha már felajánlottad magad rabságba, akkor oda is mész, de fegyvertelenül! Viszont, hogy megmutassam, milyen kegyes vagyok az alattvalóimhoz, megengedem, hogy beszéljen a testvérével, négyszemközt – felemelte a kezét, mire a hatalmas, nehéz faajtók nagy robajjal becsapódtak, és egy hangos kattanást is hallani lehetett: a trónterem kapui kulcsok nélkül is bezártak. Dolga végezte után a varázsló kisomfordált a trónszékek melletti ajtón.

Elise odaállt a tükör elé, és belekiáltott:

-Hahó! Van ott valaki? Stephen? Zoe? Anya?

Nem kellett sokat várnia, Steve ugrott elé, kék pulóverben, sötétkék farmerban és tornacipőben.

-De jó, hogy látlak! – kiáltott boldogan, és üdvözölte testvérét az üvegen keresztül – vannak híreim. Zoe épp fent van, lehívjam?

-Persze – mosolygott a lány, mire a fiú eltűnt szem elől, majd pár perc múlva megérkezett Zoe – val. Elise barátnője nem változott sokat, épp csak szerelmetesen nézett Stephenre, és elpirult, akárhányszor szólt hozzá, hozzáért, vagy akár ránézett.

-Hű, mi van rajtad? – ámult el a lány barátnője lovagi öltözékén, és Elise csak most vette észre, hogy láncinge alja kilógott a ruhája alól, világoskék köpenye tépetten, kormosan lógott a földre, a kézfején és az arcán is kisebb sebek és horzsolások éktelenkedtek. Illetve, most, hogy először vette szemügyre magát, rájött, hogy megerősödött a sok gyakorlástól.

-Csak… megtámadták a falut – motyogta zavartan – de nem ez a lényeg. A varázsló megtiltotta, hogy bárki varázsoljon, de mi nem tudtuk Belle – el, és így most mindketten bűnösek vagyunk. Be fognak minket zárni, de közben meg…

-Tudsz varázsolni? – ámult el Stephen.

-Igen, Belle megtanított. Szóval, Astebin eltörte a kardomat, védtelen vagyok, és felajánlottam magamat rabnak Belle helyett. Stephen – fordult testvére felé – ezért mennyi idő jár?

-Nem tudom – rázta a fejét a fiú – nem voltam még fogdában. De ne aggódj, ki fogunk szabadítani.

-Vagy ha nem mi, Belle, vagy apád – gondolkodott Zoe.

-Mi fogjuk kimenteni, és kész – válaszolta Stephen – figyelj, elmentünk a polgármesterhez, mert ha ez két párhuzamos világ, akkor kell, hogy legyen valami összefüggés a kettő között. De ez a polgármester a legkedvesebb ember a világon. Úgyhogy ezek szerint nincs.

-A párhuzamos világban lehetnek kisebb ellentétek – magyarázta Elise – így összefügghet a két ember. Mit mondott nektek?

-Semmi érdekeset – legyintett a fiú – olyanokat, hogy örül, hogy lát minket, meg hogy érezzem jól magam a városban. Ja, és megkérdezte, hogy miért nézem annyira a számítógépeket. De most az a lényeg, hogy kimentsünk téged. Belle – el tudunk beszélni, mert tükör nélkül is átmehet egyedül a másik világba. Nehéz, de tedd, amit mondanak. És ne aggódj, kimentünk! – megnyugtatóan rámosolygott testvérére, és rátette a kezét az üvegre.

Elise is odarakta a két tenyerét, és újra érezni vélte Stephen kezének melegét és puhaságát, ami nyugalommal és magabiztossággal töltötte fel. Sokáig álltak igy, és nem szóltak egy szót sem, csak nézték egymást, megszámlálták a szeplőket, megnézték a pisze orr hegyét, és elmerültek a kék szemekben, és mindketten bíztak abban, hogy ezt az arcot élőben is látják majd, nem egy tükrön keresztül. A lány hirtelen az ajtó kicsapódására riadt fel, Stephen és Zoe gyorsan eliszkoltak a tükör elől, hogy ne vegyék őket észre. Az ajtón két fegyveres őr masírozott ki, összekötözték Elise csuklóját, és elvezették a fogdába.