4. Fejezet – Szökési terv
Hideg kőpadlón ébredtem. Az első dolog, amit megláttam, az a szürke plafon volt, és legelőször azt éreztem, hogy iszonyatosan fáj a vállam, de már nem szédülök.
Azért elővigyázatosságból lassan fordítottam el a fejemet. Balra: egy falon függő ágy, szürke fal. Jobbra: ugyanaz a szürke fal, közvetlenül mellettem pedig egy pohár víz, aminek látványa kicsit felélesztett. A szám ugyanis smirgliszerű volt a szárazságtól.
Óvatosan felültem, figyeltem, nehogy rátámaszkodjak a jobb karomra, ahol a seb volt. Vigyázva kitapogattam a ruhám alatt a vágást: hatalmas, szakértő kezek alkotta kötés pompázott rajta. Ahogyan előre néztem, megláttam a rácsokat, és elkezdtem pánikolni.
Eddig is sejtettem, hol vagyok, de most, hogy ez beigazolódott, sokkal ijesztőbb és kétségbe ejtőbb lett a helyzetem. Már is ezernyi kérdés tolongott az agyamban. Pontosan hol vagyok, kik hoztak ide, hogy kerültem ide és hol van Derek? Ahogyan eszembe jutott az ősöm, egy kicsit megnyugodtam. Biztosan él még, különben nem léteznék. És hogyha életben van, akkor valószínűleg már úton van értem, akárhol is legyek jelenleg.
- Üdv! – szólalt meg egy hang, de fókuszálatlan szemeimnek hála, először nem láttam, ki beszél – már jobban vagy?
Pislogtam párat, és megláttam a szemközti cellát, ami nem volt üres. A rácsokba egy fiatal, tizenhatévesforma lány kapaszkodott, nagy, barna szemeivel kíváncsian nézett rám. Hosszú, vörös haja lenőtt és kócos volt, amiről arra következtettem, hogy már régóta van itt. Fehér, kórházi hálóingnek tűnő ruhát viselt, a felkarján hevenyészett kötés díszelgett.
-Öhm… jól – feleltem egy kis idő múlva, amíg összeszedtem a gondolataimat. Utána nagyot kortyoltam a vízből, hogy beszélni is tudjak – hol vagyunk?
-Az Anomália – okozók egyik bázisán – válaszolta a lány, meglepően higgadt hangon. Mintha ez az egész teljesen hidegen hagyná.
-Hogyan kerültem ide? – kérdeztem, mert addig emlékeztem csak a dolgokra, hogy a fák közül kirontanak ezek az állatok.
-Bevonszoltak a celládba – tájékoztatott Ő, miközben a ruhájával babrált – fura, még vérvizsgálatot sem végeztek rajtad.
- Igen, mert már eleve véreztem – feleltem szárazon, aztán valami felkeltette a figyelmemet – vérvizsgálat? Azt minek? És te egyáltalán ki vagy?
A lány elengedte a rácsokat, és kissé hátrébb húzódott. Törökülésben elhelyezkedett, majd belekezdett a mesélésbe.
-Először is, ős, vagy leszármazott vagy? – tette fel a kérdést.
-Hát… leszármazott, de a még nem létező utódaimnak ős.
-Okos – bólogatott a lány – és tudod is, hogy mi a helyzet, meg minden? Hogy az ősödet meg akarják ölni, mert a közeljövőben híres leszel.
-Aha – feleltem.
-Tehát ez a börtönféleség az elfogott, leszármazott – gyanús embereknek van fenntartva. Ha valakit elkapnak, megvizsgálják a vérét, a génjeit és az arcát. Megpróbálják azonosítani egy őssel. Ha azonosítják, megnézik a leszármazott további életét és attól függően, hogy mit fog tenni, vagy elengedik, vagy megölik.
-És te ezt honnan tudod?
A lány rábökött a karján levő kötésre. Most tűnt fel, hogy a könyökhajlatában is van egy apró seb.
-Engem jóval több vizsgálatnak vetettek alá, mint a többieket. Értek annyira a tudományhoz, hogy megváltoztassak pár dolgot a génjeimben. Az ujjlenyomatomat is eltüntettem. Fájt, de legalább nem találják meg könnyebben az ősömet. Viszont így szinte kétnaponta szurkálnak.
-Ki az ősöd?
-Sean Ward. Huszadik század vége. Tőle örököltem a tudomány iránti szeretetemet, amivel állítólag készítek egy nyomkövetőt, vagy mit.
-És te?
-A nevem Alyce Ward. Ha jól emlékszem, két hete raboltak el, azóta tiszta idegek, hogy nem tudnak kiszedni belőlem semmit.
Amennyire láttam a rácsokon keresztül, az arckifejezése még mindig nyugodt volt, a körülményektől függetlenül. Már akkor mosolygott, amikor először észrevettem. Ez pedig kezdett nagyon érdekelni. Nem azt mondom, hogy idegesíteni, elvégre ki az, akit idegesít egy mosolygó ember?
Végül nem bírtam ki.
-Miért vagy ilyen higgadt? – tettem fel a kérdést.
Alyce csengő hangon felnevetett.
-Tudod, az a helyzet, hogy engem egyáltalán nem érdekel ez az egész időutazósdi. Úgy, egészében. Ráadásul a szüleim, akik tudtak erről a dologról, azt mondták: „ha ki akarnak törölni, hogy ne történjen velük rossz, azzal nem nyernek semmit. Az univerzum úgyis ki akarja köszörülni a hibát, és még rosszabb történik velük.”
-Ebben van valami – dünnyögtem – de akkor miért módosítottad a véred, meg minden?
-Mert azért nem akarok eltűnni. Nem arról van szó, hogy nem akarok túlélni. Csak éppen ez segít abban, hogy beletörődjek, ha nem sikerül – magyarázta Alyce.
Hátradőltem, és újra megszemléltem a plafont. Az agyamban az összes fogaskerék egyszerre nyikorgott, csikorgott, dolgozott. Lehetséges, hogy Dereknek az a sorsa, hogy bujkáljon, nekem pedig az, hogy segítsek neki? Talán az a sorsa, hogy meghaljon, hogy én meg se szülessek. De akkor eleve meg sem csináltam volna azt a valamit, amik nem tetszettek az Anomália – okozóknak.
Hirtelen eszembe ötlött a kérdés, és már bántam is, hogy nem kérdeztem meg Paradoctól: mi történik pontosan, ha bezavarjuk az idő folyását? Például egy ember kitörlésével az univerzumból. Az oké, hogy az az ember eltűnik, de hogyan? Részletenként elhalványul, vagy egyszerűen csak kiradírozzák az időből és térből? Mi történik, ha egy paradoxont hozunk létre? Feketelyuk keletkezik, vagy az az esemény újra és újra megismétlődik?
Hát ezért foglalkoznak az időutazással, amikor annyira veszélyes, gondoltam, és halványan elmosolyodtam.
Már majdnem elaludtam, amikor valaki durván feltépte az ajtót. Hunyorogva felpillantottam, de addigra egy fehér, orvosi köpenyes alak felrángatott a földről, és már vonszolt is maga után a „labor” feliratú ajtó felé.
Ekkor kezdett szemet szúrni valami. Biztosan tudják, kinek vagyok a leszármazottja, mert velem volt, amikor elfogtak. De úgy tűnik, még vannak kétségeik. Vagy valaki beosont kimenteni… de ezt csak az Alyce – tól kölcsönzött optimizmusnak tudtam be. Ez a bunker atombiztosnak tűnik, lehetetlen ide beosonni. Hacsak…
A férfi konkrétan belelökött egy székbe, aminek nem volt támlája, úgyhogy majdnem hátraestem.
-Hé, finomabban már! – szóltam rá az orvosra, mert ez azért fájt.
Ekkor az orvos ingerülten lekapta a műtősmaszkját (tényleg, eddig fel sem tűnt, hogy műtősmaszkban cipel), nekem pedig elállt a lélegzetem. Előttem ugyanis Derek állt teljes életnagyságban.
-Bocs – vetette oda, miközben gyorsan körülnézett, és felkapott pár orvosi cuccot – nem kelthettem gyanút.
-De… hogy jutottál be ide? – kérdeztem. Tisztában vagyok Derek képességeivel, de ez akkor is szinte lehetetlen.
-Paradoc elterelte a figyelmüket – mondta ősöm – ha minden rendben megy, a bejárattól nem messze vár minket – aztán felemelt egy fecskendőt, ha jól tudom, vérvételre használják – megint bocs, de muszáj fenntartani a látszatot. Mutasd a kezedet!
-Tudod egyáltalán, hogyan kell vért venni? – fontam össze a karomat, és eszemben sem volt odanyújtani neki – nem akarok itt elvérezni. Meg amúgy is. Szerintem már megszerezték a véremet. Tudod, abból a vágásból.
Derek sóhajtott. Még mindig tartotta a fecskendőt (pedig jobban örültem volna, ha leteszi), és látszott az arcán, hogy egyáltalán nincs kedve most beszélgetni.
-Ne hibáztass már! Gyakorlás volt, ráadásul arra számítottam, hogy visszatámadsz.
-Hát, nekem senki nem szólt arról, hogy a gyakorlásban a saját rokonunkra kell támadni! – vágtam vissza – és én saját elhatározásból nem támadtam vissza. Milyen tréning ez?
-Szólhattál volna, hogy így döntesz. Amúgy Paradocot hibáztasd, ha már hibáztatni akarsz valakit! Ő találta ki, hogy én harcoljak veled. De ő nem akart rosszat – tette hozzá gyorsan, amikor látta, hogy eltorzul az arcom – ő csak alaposan fel akart készíteni.
-De attól még megsebesültem, és az az ő hibája – kötöttem az ebet a karóhoz, és még tovább vitatkoztam volna, azonban Derek gyorsan felvette a műtősmaszkot, és durva mozdulatokkal megragadta a karomat. Úgy tett, mintha éppen szúrná bele a tűt. Valószínűleg meghallotta, hogy közeledik valaki, én viszont ezt soha nem vettem volna észre.
A labor ajtaján egy fekete ruhás férfi rontott be. A kezében fegyver volt, amit pontosan rám szegezett, de Derekre nézett.
-Behatolást észleltünk, azonosítsa magát! – követelte, aztán felém fordult – ott maradsz, ahol vagy! – szólt rám, és újra Derekre fordította a figyelmét. Ami nekem pont kapóra jött.
Megragadtam a pisztolyt, és kicsavartam a kezéből. Eközben Derek felkapott egy teletöltött fecskendőt, és amíg én lefogtam a férfit, a nyakába nyomta az egészet, mire az Anomália – okozó eszméletlenül a padlóra rogyott.
-És most? – böködtem meg a lábammal az ájult férfit.
-Tudom, hogy nem fog tetszeni – készített fel az ötletére Derek – de fel kell venned a ruháját, vagy legalábbis a kabátját.
Tényleg nem tetszett, de nem is akartam egy orvosi rendelőben megposhadni, úgyhogy egy kicsit undorodva (nem zavar, ha koszos, de aki viselte, az meg akart ölni) felhúztam a fekete kabátot, és még a bakancsot is hajlandó voltam felvenni, ha kint visszacserélhetem a saját cipőmre. A lábbeli kicsit nagy volt, de kitömködtem mindenféle zacskóval meg papírral, amit találtam. Amint feltettem a napszemüveget, Derek felé fordultam.
-Jól nézel ki – véleményezett tömören, merthogy ezt vártam, aztán a szája elé húzta a műtősmaszkot, és kiléptünk a folyosóra.
Ahogyan haladtunk, egyszer csak eszembe jutott Alyce. Egyszerűen nem hagyhattam ott, hogy kísérletezzenek rajta. Fél szemmel Derekre pillantottam. Orvossá avanzsált ősöm le sem vette a szemét az előtte sétáló emberekről, csak azt leste, mikor támad rá valaki. Nem tudtam, mit fog szólni, ha most megzavarom, de muszáj volt. Amilyen óvatosan és tapintatosan csak tudtam, felhívtam magamra a figyelmet.
-Derek! – suttogtam félhangosan, és megráztam a karját, hogy biztosan észrevegyen. Észre is vett, embert nem láttam még olyan nagyot ugrani ijedtében, mint őt.
-Mi van? – sziszegte dühösen.
-A börtönben van egy lány. Alyce. Ki kell mentenünk – vázoltam fel nagyvonalakban a dolgot. Azonban úgy tűnik, ősöm kissé érzéketlen, ha nem a hozzá közel állókról van szó.
-Hidd el, nagyon becsülöm az önzetlenségedet, de most nem érünk rá – felelte, bennem pedig felment a pumpa.
-Ez nem önzetlenség, ez emberség – nagyon kellett vigyáznom, nehogy hangosabban suttogjak.
-Egyre megy a kettő.
-Jó, akkor te menekülj csak. Én viszont akkor is kimentem – mondtam – van fegyverem.
Dereken látszott, hogy nagyon vívódik, úgyhogy hagytam gondolkodni. El lehet hinni, hogy nagyon türelmes vagyok, de ilyen esetekben meg lehet bocsátani, ha nem vagyok az. Fél perc töprengési időt adtam neki.
-Nos? – kérdeztem, amikor letelt a fél perc – jössz, vagy nem?
Ősöm még egy picit gondolkodott, aztán nagyot sóhajtott.
-Jövök veled – mondta.
Fellelkesülve meggyőzési képességeimről, mosolyogva haladtam a cellákhoz, Derekkel az oldalamon. Amikor elérkeztünk Alyce cellájához, a lány éppen aludt, de amint meghallotta a közeledő lépteket, rögtön felpattant. Végignézett rajtunk, úgy tűnt, felismer minket. A mosolya még szélesebbre húzódott, amikor Derek kinyitotta a nehéz vasajtót (a kulcscsomó nála volt, mert azzal nyitotta ki az én ajtómat is). Suttogva elmagyaráztam neki, hogy most durván kell magammal rángatnom, hogy ne keltsünk feltűnést. Teljes mértékben beleegyezett, úgyhogy megragadtam a karját, és igyekeztem csak annyira szorongatni, hogy az ne fájjon neki. A terv bevált, a többi Anomália – okozó nem nézett ránk ferde szemmel, nyilván napi szinten látták Alyce – t vonszolni valahova, ami nem kicsit elrettentett.
Meg is tettük az utat, egyenesen a kijáratig. Nem csoda, hogy a portás gyanúsnak vélte, hogy az egyik rabot ki akarjuk vinni. Szerencsére Dereknek volt egy megoldása.
-A főorvos szerint friss levegőre van szüksége – hazudott, és komolyan profin csinálta, a szeme sem rebbent közben.
Úgy tűnik, a portást nem igazán érdekli az orvostudomány, mert csak legyintett, és kiengedett minket. Az Anomália – okozók bunkere egy hegy oldalába van vájva, úgyhogy egy ideig csak lefele igyekeztünk nem orra bukni. Jól leizzadtam, mire leértünk. Levettem a napszemüvegemet, és megtöröltem a homlokomat. Közben elengedtem Alyce kezét, aki leírhatatlanul élvezte a szabadságot. Mélyeket lélegzett, és állta a tűző nap fényét is. Mellettem Derek levette a műtősmaszkot, aztán visszanézett a bunker bejáratára és alig észrevehetően elmosolyodott. Én magam pedig annyira megkönnyebbültem, mint még soha. Eldöntöttem, hogy mostantól csak annyira veszem komolyan ezt az egész bujkálást, hogy közben pozitív maradok.
És az elhatározásomra azonnal rácáfolt az, ami most következett.
Jó messze tőlünk, egy erdő szélén ott állt Derek koszos és horpadt, megviselt autója. Körülötte pedig emberek harcoltak, a fák között rejtőzködtek, lövések zaja hallatszott. Könnyen kiszúrtam Paradoc alakját, amint egymaga elkeseredetten harcol a hatalmas túlerővel szemben. Derek nem tétovázott, rohant barátja megsegítésére. Én otthagytam Alyce – t, hagytam, hadd döntse el, velünk marad – e vagy sem. Futottam az ősöm után, de mintha a csatatér távolsága nem változott volna. Nagyon messze parkolták le az autót, ez volt a hiba az egész menekítési tervben.
Közben előkaptam a pisztolyomat, és távolról lelőttem pár Anomália – okozót, Derek pedig követte a példámat. Az ellenség összezavarodott, nem tudta, honnan jön a támadás, és még dühösebben harcolt, mint előtte.
Az egyikük nagy kést rántott elő, és Paradocra rontott, aki egy másik Anomália – okozó elől vonult fedezékbe az autó oldalához simulva. Nem vette észre a közeledő ellenséget, de mi igen. Azonban sem én, sem Derek nem mertünk lőni. Hiába voltam olyan jó célzó, még így is féltem, hogy véletlenül Paradocot találom el. Tehetetlenek voltunk mindketten.
A késes ijesztően közel ért Paradochoz.
-Vigyázz! – üvöltöttem torkom szakadtából, de már elkéstem. Paradoc megfordult ugyan, de ekkor a fegyver lesújtott rá.
Megfagyott a levegő. A kiáltások és lövések abbamaradtak, senki nem mozdult. Derek pisztolya dörrent mellettem, mire a késes, aki megölte Paradocot, maga is holtan rogyott össze.
Megtorpantam, nem bírtam tovább rohanni. Persze ősöm úgy sprintelt, mint még talán soha, nem láttam, pontosan merre ment, kiket ért a dühe. Én – meglehetősen önző módon – csak azzal törődtem, hogy újra lélegezni tudjak a nagy rohanástól. Aztán észrevettem, hogy nemcsak a levegőt nyelem, hanem a könnyeimet is. Gyorsan abba is hagytam, mert a könnycseppnek köztudottan borzalmas az íze.
Lépéseket hallottam magam mögött. Megfordultam, Alyce vágtatott felém, meglepően gyorsan. Az arcán nem ragyogott a mosoly. Aggódva figyelte a csata színterét, ahol Derek szó szerint elkergette az ellenséget. Amikor az utolsó feketekabátos is eltűnt, akkor indultunk meg az autó mellett elterülő test felé. Szépen, lassan haladtunk, minek sietni?
Derek ott térdepelt Paradoc mellett, és igaz, tudta, hogy meghalt, de egyre csak az ormótlan, mély sebet nézte barátja mellkasán. Ahogyan odaértünk, felnézett ránk, és most először, amióta ismerem, könnyes volt az arca.
Alyce lehajolt Paradoc mellé, és óvatos, gyengéd mozdulatokkal lehajtotta a hideg szemhéjakat.
Szégyellem magam, hogy nem tudtam mondani semmi megnyugtatót. Olyanok jutottak eszembe, hogy „minden rendben lesz”, meg hogy „annyira sajnálom”, de úgy éreztem, ezek csak üres szavak, amik nem hogy megnyugtatják az embert, de még fel is kavarják. Főleg az olyanokat, mint Derek.
Tehát csak álltam ott, néztem Dereket, ahogyan lehajtott fejjel, rázkódó vállal térdel. Figyeltem, ahogyan Alyce csendesen suttogva vigasztalja. És végül ránéztem Paradocra is, elterülve a földön, csukott szemekkel. Védtelennek éreztem magamat, nem számított, hogy ketten is ott voltak velem. Paradoc tanított meg rengeteg olyan dologra, amire egyébként nem lettem volna képes. Elbújtatott minket, és ahogyan Derek mondta, tisztában volt a kockázatokkal. Akkor is tisztában volt velük, amikor tanított engem az erdőben, vagy amikor Derekkel párbajoztatott. De mégis megtette mindezt, mintha nem lennének veszélyesek. Mindezt másokért tette, és ezért annyira tisztelem, amennyire csak lehet.
Nem voltam képes túl magasröptű gondolatokra, úgyhogy csak hozzáadtam képzeletbeli listámhoz, hogy mostantól nemcsak komoly és pozitív leszek, hanem bátor is. Olyan bátor, mint amilyen Paradoc volt egész életében.