VeronicaStories

6. fejezet – Egy nehéz döntés

Az őr éppen belépett a fogda keskeny folyosójára, hogy megnézze, mi történt. Arra azonban nem számított, hogy a rab, akinek cellája mellett épp elhaladt, leütötte. A férfi a rácson kinyúlva elcsente a kulcsot, és a többieket is kiszabadította. Elise cellája a folyosó végén volt, így ő maradt utolsónak. A férfi kinyitotta a cellát, és letérdelt előtte:

-Éljen a hercegnő!

A lány nem hökkent meg. Elmosolyodott.

-Felszabadítalak benneteket! Mindnyájatokat. De segítenetek kell. Kérlek, kísérjetek el a tükörig, van egy tervem – mondta, mire a rabok előreengedték, de egy férfi megállította.

-Elise hercegnő, a kardja – nyújtotta felé a fegyvert, amit a lány megdöbbenéssel vett át. Ugyanaz a kard volt, amit Astebin eltört.

-Az apja újrakovácsolta – magyarázta a rab. Elise bólintott, bár még mindig nem értette. Átvette a kardot, és rögtön megbizonyosodott abban, hogy ez tényleg az a bizonyos kard. Elise megigazította ruháját, és magasra emelte kardját. A kicsi hadsereg megindult a trónterem felé. Útjukban őrökbe bukkantak, de nem támadtak rájuk, előbb megkérdezték, kinek az oldalán állnak: a királyén, vagy a varázslóén? Így a csapat csak nőtt és nőtt, és mire megérkeztek a trónszobába, Astebin megütközve látta a dühödt sereget.

-Miután az apja itt járt, hogy elvigye a kardot, aztán egy nő vitt ajándékot az egyik foglyomnak, gondoltam, hogy itt lesz – mondta, és előrántotta saját fegyverét. Egy legalább fél méteres kard, Elise – ének kétszerese. Megsuhintotta, mire erős szélfuvallat támadt a helyiségben. A fegyver meg van bűvölve, hogy még nagyobb ereje legyen.

Belle ekkor érkezett át a tükrön, és meghökkenve vette észre a lányt, ahogyan kardot ránt a varázsló ellen. A szélenélő ismerte Astebin fegyverét, és semmi esetre sem akarta, hogy Elise szembeszálljon vele. Odarohant, és karon ragadta a lányt.

-Nem érdemli meg – suttogta, majd kis szünet után folytatta – őfelsége.

Elise hallgatott a szélenélőre, és elfutottak, a kis hadsereg pedig követte. A varázsló hagyta őket menni, mozdulatlanul állt.

A volt rabok szétszéledtek, vitték a hírt mindenfelé, hogy a hercegnő megérkezett. Belle egyenesen Abe pincéjébe, vagyis a műhelybe vezette a lányt, a csapóajtóból gőz szállt fel, odabent az apa serényen dolgozott valamin.

-Elise! – mosolygott lányára – sajnálom, hogy titokban tartottuk anyáddal a dolgot, de…

-Még nem voltam felkészülve rá, tudom – hadarta el Elise – most nem ez a fontos. Le kell győznünk Astebint, és van egy személyes kérésem is.

-Szeretném, ha Stephen és én egy világban lennénk. Ketten. Nem tudom pontosan, melyikben, de ezt szeretném. Ha lehetséges.

-Sajnos csak egy mód van rá, de ezzel nem mented meg a várost, csak magadat és Stephent – Belle habozott. Nem akarta stressznek kitenni a lányt – és nem is biztos, hogy megmentesz akárkit.

-Csak mondd, hogy mi!

-Be kell törnöd a tükröt – mondta ki végül a szélenélő – a szilánkokon keresztül egyvalaki átjuthat, de csak egyvalaki, véletlenszerűen. A tükörvilág pedig megsemmisül. Nem hiszem, hogy ezt akarod. Elvégre, most, hogy kiderült ez hercegnő – dolog…

-Hát… én két dolgot szeretnék: felszabadítani a várost, és magam mellett tudni Stephent.

-De ez nem lehetséges egyszerre. Választanod kell. Sajnálom – sóhajtott Belle. A legjobbat akarta a lánynak, de meg kellett értenie, hogy ilyen opció nincs.

Elise – nek elszorult a torka. Utálja, amikor tanács nélkül döntés elé állítják. De egy hercegnőnek meg kell hoznia a legjobb döntést, amit csak lehet. És ha nem tud választani… hát, akkor nem minősül a legjobb hercegnőnek.

-Gondolkodnom kell – nyögte ki végül, felkapta a kardját és elindult a város határa felé, egy biztos helyre, ahol gondolkodhat.

Az erdő nyugodt volt és gyönyörű, ahogy kell. A lány lekuporodott egy fa tövébe, és hallgatta a madarakat, az állatokat, a bogarakat. Vagy a népe, vagy a testvére. Maga elé emelte a kardot. Az acélon Stephen arcát vélte felfedezni, amíg rá nem jött, hogy az a saját tükörképe. És mégis, az a villanásnyi ismerős mosoly önbizalommal töltötte el, úgy érezte, hogy Stephen is itt van vele, együtt agyalnak ezeken a dolgokon. Elise utólag visszatekintve, sosem gondolta volna, hogy egyszer majd ilyen döntést kell meghoznia az életben. Végignézett az erdőn, nem akarta, hogy mindez semmivé legyen. Ő csak annyit szeretne, hogy minden jó legyen mindenkinek, de úgy tűnik, ez nem lehetséges. A dal járt a fejében. Ha ez egy régi ének, akkor a kitalálói talán tudhatták, mi fog történni! És nem írták volna bele, hogy Elise felszabadítja a népet, ha ez nem lenne igaz. Felállt, és futni kezdett.

A városnak volt egy kicsi, poros könyvtára, üres volt, mint a könyvtárak általában. Ügyet sem vetett a döbbent recepciósra, csak ujját futtatni kezdte a polcokon. Végül mégiscsak segítséget kellett kérnie a nőtől.

-Elnézést, nincs valahol egy könyv a tükörvilágról? – kérdezte.

-Hmm… – gondolkodott a recepciós – azt hiszem, van. Jöjjön csak. Egyébként megkérdezhetném, mi a neve?

-Elise Martin – felelte sietősen a lány, és már ment is a mutatott polchoz, miközben eszébe jutott valami, és újból megszólalt -… hercegnő – még mindig furcsa volt neki az, hogy mostantól ez a szó jellemzi őt úgy nagyjából, legalábbis ebben a világban.

-Ilyen rongyos ruhában? – húzta fel az orrát a nő – akiről az ének szól?

-Igen, ezzel jár, ha fel kell szabadítani a népet – mosolygott Elise, és levette a polcról a vaskos, poros kötetet.

Gyorsan lapozott, ujjait sietve húzta végig a sorokon, mígnem megtalálta a részt, amit keresett.

Ha megtörténik a szörnyűség, hogy betörék a tükröt, a világra jön pusztulás, földrengés és minden baj. De ha marad egyetlen ember a romokon, ki még él, jutalmául van három kívánság, mely feltétel nélkül megvalósulék.

Elise becsukta a könyvet, miután alaposan az emlékezetébe véste a rövid bekezdést. Meghozta a döntését. Itt marad, míg megsemmisül a tükörvilág, és a három kívánságával az egészet visszahozza, és mellé még a testvérét is. Persze, amint végiggondolta, azonnal rájött, hogy ez egy veszélyesen rossz ötlet, de nem volt más választása, ha meg akarja menteni a várost is, meg Stephent is. Márpedig ha Elise valamit a fejébe vett, attól csak a legritkább esetben tágított.

-Parancsol még valamit, felség? – kérdezte némi gúnnyal a recepciós, aki ezek szerint továbbra sem hitte el, hogy a lány az örökös.

-Drukkoljon, hogy életben maradjak – felelte a lehető legőszintébben Elise, és kirohant az ajtón.

Lement a pincébe, elmondani a tervét apjának és Belle – nek.

-Őrültség lenne, ezt te is tudod – rázta a fejét a szélenélő – nem menthetsz meg mindenkit.

-Csak így tudom megtenni. És nincs igazad, megmenthetek mindenkit, bátorsággal – vitatkozott Elise hajthatatlanul.

Abe büszkén nézett a lányára. Észre sem vette, és már nővé érett. Kihúzott hát, egyenes szálú, barna haj, kecses tartás, átható kék szem, pisze orr és szeplők a szem alatt. Megölelte Elise – t.

-Csak egyet kérek – súgta a fülébe – tartsd meg a kardot. A fém nagyon ritka, és varázserővel bír. Ha jószívű vagy, bizalmat önt beléd. De ha gonosz vagy, megfélemlít. Ezért látod benne Stephent.

-Ez mindent megmagyaráz – nevetett idegesen a lány. Most Belle – en volt az elbúcsúzás sora. Szorosan a karjaiba zárta a tükörtestvért.

-Ott leszek a tükörnél, amikor átmegy valaki – mondta neki – ha te vagy az, elkaplak és visszapenderítelek. Ígérem.

Elise végignézett kettőjükön. Érezte, hogy mindjárt elsírja magát, így kiiszkolt a helyiségből. Egyenesen a trónterem felé vette az útját. Tudta, ki várja ott. Tudta, mi a sorsa, és csak rajta áll, hogy beteljesedjen. Gyorsan futott, mert meg akarta akadályozni, hogy menet közben meggondolja magát, és visszaforduljon.