VeronicaStories

2. fejezet – A félszemű és a kapitány

Az első gondolat, amely úgy vág fejbe, mint egy tégla, az az, hogy ez nem történhet meg.

Senki az égvilágon nem ölheti meg az anyámat. Sem madarász, sem kalóz nem lenne képes erre. Nem lehetséges, hogy csak úgy levágják, beledöfjék felvértezett testébe a pengét és hagyják kivérezni, mert anya nem engedné. Fel fog állni, hasán a halálos sebbel, és védelmezni fog engem, mindannyiunkat. Nem fog meghalni. Megparancsolom neki, hogy maradjon életben.

A hirtelen támadt metsző csendbe ágyúlövésként hasít bele a szablyáról a poros deszkákra lepuffanó test hangja, akárcsak a levadászott sólymok élettelen tetemei. Nem mozdul sem a megszámlálhatatlan sok vöröskabátos, sem a mi harminc kékkabátosunk. De a halk, mégis fülsértőnek tetsző döndülés felkapcsol valamit az elmémben, vagy talán éppen kikapcsolja azt, mindenesetre a lábaimat nem is kell utasítanom, úgy rohanok oda a kínlódó, vívódó testhez, amely még anyámé, még nem hagyta el.

Olyan közel hajolok hozzá, amennyire csak merek. Az arca fehér, mint a felhők, megigéző égkék írisze eltűnik a kitágult fekete pupilla mögött. Kék kabátját lassan ellepi a vörös szín, mely lecsorog az elszíneződött deszkákra. Két erős kezeivel a vállamat lapogatja, kapaszkodót keres, én pedig remegve ragadom meg őket. Nem akarom elengedni őt.

-Thalia… – a hangja, amely alig néhány másodperccel ezelőtt még határozott és halálos volt, most elgyötört és fátyolszerűen gyenge – sajnálom… annyira sajnálom…

A fejemet rázom, dühös vagyok magamra, amiért a könnyfüggönyön át nem látom az arcát, és amiért nem értem, mit akar.

-Ne halj meg, kérlek! – könyörgök hozzá, a szavak önkéntelenül buknak ki belőlem – bármit megteszek, csak ne halj meg! Ne hagyj egyedül!

-Hiszen nem vagy egyedül, felhőcske – abból a kevés életből, ami még marad benne, szomorú mosolyt formál ajkaira – Te soha nem leszel egyedül. Nagy tetteket fogsz véghez vinni, és egy nagyszerű kapitány lesz belőled.

Ekkor tudatosul bennem, mit kér tőlem. Hogy én vezessem tovább az Ikarust, pont, ahogyan egész életemben akarta. Mégis, az első gondolat, ami eszembe jut, hogy én még nem vagyok erre képes. Szükségem van rá, a vezetésére… Szükségem van anyámra!

A szeme fennakad, kihuny belőle a láng. A helyén csak a sötét pupilla marad, eltűnik belőle a csillogás és a fény. Tehetetlenül térdepelek a törékeny, élettelen test mellett, kétségbeesetten próbálva megtartani anya összes vonását, mert tudom, hogy nélküle a világ veszélyekkel teli hely, és én még nem készültem fel rá. Nem marad bennem más, csak a félelem és a szülöttei, a remegés, a vak menekülésvágy. És a féltestvére, a keserűség.

-Mélységesen sajnálom – hatol a magam köré vont védőfal mögé egy negédes, utálatos hang, valahonnan a fejem fölül, hiszen a hang gazdája sokkal nagyobb nálam – ha nem tévedek, te vagy Thalia Criswell. A kapitány lánya.

Bagstock. Emlékszem, hogyan köpte anyám a nevet. Csak annyira emelem fel a fejem, hogy a szemem sarkából szemügyre vehessem őt, miközben a kezem már magától cselekszik, úgy húzza ki kabátom zsebéből anya ajándékát.

Markáns, kiugró arccsontok. Fényes, de már alaposan őszülő világosbarna haj. Megannyi apró heg, jelölve a rengeteg harcot és megpróbáltatást. Arrogáns, undorítóan magabiztos ajkak.

Mindennek koronájaként pedig a mélyen ülő bölcs, viharszürke tekintet, melynek jobb oldali párjába a következő törtmásodpercben teljes erőmmel sújtom bele a késemet.

-Nem téved – suttogom elcsukló hangon.

Ekkor az események hirtelen és valószerűtlen iramban gyorsulnak fel.

A kalózkirály jobb szeme azon nyomban vörösre színeződik a lucskos fém körül, míg ő maga ordítva hadonászik mindenfelé, azt bőgetve embereinek, hogy támadjanak, tépjenek minket szét, ne kegyelmezzenek senkinek. Akkorát bődül, akár egy sebzett vadmacska, mire én megrökönyödve tántorodom hátra és fel is bukom valamiben. A hátamon landolok, de azonnal felpattanok. Ebben a pillanatban érzem meg az adrenalin őrjítő lüktetését a véremben, ahogyan mindenfelé végigáramlik és ujjhegyeimben bizsereg, míg a valóság összeszűkül és elmosódik, nem látom senki arcát. Azt azonban a tökéletesnél is tökéletesebben látom, hogy a kalózok és a matrózaink összecsapnak. Acél feszül acélnak, a nehéz bakancsok döngése alatt reng az egész Felhővilág, az egész mindenség.

A csatamező kellős közepén találom magam fegyver, vagy egyáltalán bármi más nélkül – hiszen a késem még Bagstock szemébe van süllyedve -, anélkül, hogy bárki is észrevenne ebben a fejetlenséggel és rekedt halálüvöltésekkel teli hajón, mégsem maradok tanácstalan. Pontosan tudom tétovázás nélkül, hogy hová kell mennem, és a kék-vörös keveredéssel farkasszemet nézve azt is elhatározom magamban, hogy nem fog megállítani egy ilyen tömeg. Sem semmilyen.

Bikamód kezdek vágtatni egy irányba, nem nézek semerre és senkire, azt sem nézem, kitől kaptam ilyen-olyan horzsolást, ki tapos a sarkamra. Hiszen az ilyen csatában ez édesmindegy.

Sikerül megtennem a lépcsőig vezető utat anélkül, hogy egyszer is meg kellett volna állnom. Csupán borsónyi vágások éktelenkednek rajtam, de ezek csak annyira lassítanak le, amennyire kell nekik, és még nem is tör rám a frász tőlük. Habozás nélkül trappolok le a porzó fokokon, le a kihalt folyosóra – hisz mindenki odafent vagdalkozik -, ahol végigviharzok, elsuhanva a vörös-arany ajtók előtt. Egy, két, három rőt folt és zihálva fékezem le anya kabinja előtt.

Lendületből vágom ki a nehéz ajtót, mely robbanásszerűen csattan neki a falnak, irgalmatlan robajt keltve, hogy majdhogynem belesüketülök. Odabent az ijesztő rendben egy megtermett vöröskabátos kalóz kutakodik roppant kíváncsisággal, nem kérdés, hogy a térképet kajtatja. Szeretnék vele harcolni, teljes szívemből szeretném megverni, akárcsak pár éve azt a gyereket. De nem most van itt az ideje a harcnak. Először a térkép jön, különben elveszünk.

Nekirontok a férfinak és teljes erőmből ellököm, neki a függőágynak, ami le is szakad, újabb ricsajjal öntve el a világot. Gondolkodás nélkül kapom fel az első kezem ügyébe kerülő papírt, csak aztán nézem meg, de szerencsére a térkép az. Zsebre vágom, oda, ahol senki nem találhatja meg és már sprintelek is ki a kabinból, akkor, mikor a kalóz már feltápászkodik. Az ajtókeretbe kapaszkodva akarok kiugrani és elrohanni, azt sem tudva, merre. Ám pont, mikor megemelkedem és ujjaim a rézkeretre fonódnak, egy szörnyű erő a földre taszít.

A padlón terülök el, mint a gyalogbéka, az esés kipréseli az összes levegőt a tüdőmből, míg orromból dőlni kezd a vér, akárcsak Bagstock szeméből. A karomat hátracsavarják, csak a lábamat tudom használni, rúgkapálni kezdek hát, amíg a kalóz medveöleléssel tart a helyemen, de egyre elkeseredettebben. Az egyik erőből kicsapó rúgásom talál, valami érzékeny részen, mert a férfi felüvölt és ízeset káromkodik, aztán százkilós ütést mér a fejemre, akkorát, hogy a fülem is csöng, sípol tőle. Érzem, hogy lerepül rézrádióm, már nem nyomja semmi füleimet… Érzem az egész testemet ellepő kényelmetlen zsibbadást, ahogyan azt is, hogy lassacskán darabokra esik körülöttem minden.

Tehetetlen vagyok, nem tudok harcolni, sem menekülni, még a térképet sem tudom megvédeni, vagy egyáltalán bármit… Könnyek csorognak végig arcomon, míg a kalóz újból rám vág egyet, de ez már igazán nem oszt, nem szoroz.

A következő pillanatban pedig a környezetem, az Ikarus, a Felhővilág, az életem tükörszilánkok módjára törik össze, feketeséget és áldott eszméletlenséget fedve fel maga mögött.

***

Thalia őszintén, sokkolóan hasonlított az anyjára. Ugyanazok a hollófekete hajszálak végig a fejbúbnak hangyányit a jobboldaláról indulva, igaz, a lány hajkoronája jóval rövidebb, szabálytalan tüskékben végződött az álla alatt. Ugyanaz a pimasz, felfelé kanyarodó orr, ugyanaz a három, alig észrevehető kis ránc a szeme sarkában… Még az a megvadult arc, amelyet őrá vetett, az is Dianát juttatta eszébe. Dianát, a legrosszabb, leghalálosabb szakaszában. Egyedül a két fényes jáde-írisz utalt az apja kilétére, bár ezek a zöldes körök ebben a pillanatban éppenséggel eltűntek, Thalia lehunyt szemhéjával takarózva.

Bagstock szerette jól megnézni az áldozatai arcát, tanulmányozni őket, megvizsgálni a létező összes szemszögből. Afféle hóbort volt ez, semmi több, értelmetlen kis agymenés. Emlékezetébe vésni a legjelentéktelenebb vonásokat is, hogy aztán éveken át ott lebegjenek elméje legmélyén… Nem mintha bűntudatot érzett volna bármelyikük iránt is, dehogy! Hisz, ha minden egyes általa megölt embert meggyászolna, az egész élete merő gyászból állna. A legkevésbé sem volt ideje ilyesmire, s végső soron ő nem is szándékozott volna ilyesmit tenni. Csupán ki akarta fürkészni, kik voltak azok a személyek, akik őmiatta vesztették el életüket, meg akarta fejteni a titkaikat, melyeket csakis őrá hagytak, senki másra, mielőtt a sírban – vagy rosszabb helyeken – végezték földi pályafutásukat. Minden áldozat egy feltörésre váró dió, kiolvasásra éhező türelmetlen kötet volt számára.

Diana Criswellről már életében is mindent tudott az összes többi kalózzal együtt, így ezzel a halottjával vajmi keveset kellett törődnie, már, ha akart volna. A mai napig haraggal fűtve ejtették ki átokkal átitatott nevét, emlékezve mindarra, amit az a véres nőszemély valaha is véghez vitt. Minden bizonnyal hálásak lesznek majd neki, hogy megölte őt, és természetesen ő el is várja, hogy ez így legyen.

De a lánya, ez a Thalia… különösen érdekes gyereknek tűnt. Felelevenítette magában, mit rebegett neki anyja, mielőtt végleg eltávozott a horizontba, messze a látható világtól: hogy nagy dolgokat fog tenni. Mire gondolt? És vajon ez a lány, aki majdhogynem a földből is alig látszik ki, mit hámozott ki ebből, mit tud, mi az, amit tud, de a nagy kalózkirály nem? Bagstock töprengve megdörzsölte halántékát, ügyelve rá, nehogy felszakítsa frissen bevarrott sebét a szeme közepén. Thalia még sok, rettentő sok fejfájást fog neki okozni, ebben holt-, sőt életbiztos volt, elvégre már most elveszítette miatta látásának szó szerint a felét, s nem úgy tűnt, hogy visszakapja, hisz ott még nem tartott az orvostudomány, főleg nem a kalózok oldalán. Megtapogatta az összeroncsolódott látószervet takaró fekete selyem anyagot, miközben elméjének fogaskerekei valami egészen más, számára is felfoghatatlan, de minden bizonnyal briliáns gondolaton kattogtak szüntelenül. Nem téved. Ahogyan ezt a két szót kiejtette, az a keserűséggel ötvözött pengeéles gyűlölet, mely ebben az egészen apró kifejezésben rejtőzött… még mindig borsódzott a háta.

De az akkor még nagyon is veszélyes lány most védtelenül hevert a valószínűleg roppant kényelmetlen széken, vállnak döntött fejével, elernyedt tagokkal. Szaggatottan és gyorsan vette a levegőt, bár látszott rajta, hogy alszik, szempillái időnkénti rezdüléséből következtetve, melyek a pillangókhoz hasonlóan valahol a világon tornádót okozhattak. Két orrlyuka alatt bordó, elapadt folyamként éktelenkedett a rászáradt vér, míg arcát borsónyi kis vágások szabdalták, akár a Pusztaság smirgliszerű talaját a repedések. Vérrel borított kezeit kényelmetlen bőrövekkel rögzítették a karfához, ahogyan vékony lábait a szék falábához szorították, a menekülésnek még az illúzióját sem hagyva fenn. Csak egy gombnyomásba került, hogy az övek lenyessék a végtagjait, netán elengedjék azokat. Nem Bagstock kötözte meg a lányt, hanem az emberei, akik behozták – elmondásuk szerint tökön rúgta az egyik kalózt, amin a királyának éppenséggel röhögnie kellett – és elővigyázatosságból tették meg ezeket az óvintézkedéseket.

Fogolyként bántak a lánnyal, pedig Bagstock megítélése szerint harcosként kellett volna.

Jóval veszélyesebb lehet, mint amilyennek látszik, ezt még a hülye is látná, nemhogy Bagstock. Hiszen Diana Criswell lánya, az ég szerelmére, hogy az apjáról már ne is beszéljünk. Az volt aztán az igazi szemétláda! Kíváncsi volt, mennyi maradhatott meg Thaliában abból a vérből. Sok mindenre kíváncsi volt, olyasmikre, amelyekre egy szempillantás alatt nem kaphatta meg a választ, és nem is kísérelte meg önerőből tenni ezt. Elvégre – mint mindenre – erre is volt embere.

Tekintetét továbbra is az eszméletlen lányra szegezve, megszólalt.

-Tedd a dolgod! – a parancs úgy csattant, akár az ostor.

Ám az erélyes utasításra csupán dühödt zihálás és egy indulatos, hegyes köpés volt a válasz.

-Rohadj meg.

Bagstock lassan, ráérősen fordult meg a tengelyén, és a képzett kardvívó egyensúlyával siklott a vele szemben fogva tartott férfi elé, eleget időzve, hogy bizonytalanságot ébresszen foglyában, ki a Thaliáéhoz hasonló székben ült kényelmetlen pózban, bár ő eszméleténél volt, szerencsétlenségére. A kegyetlen bőrövek véres nyomot hagytak csuklóján és vádliján, csimbókos haja eltakarta sötéten csillogó szembogarát, melyekből perzselő-pusztító harag sütött a kalózkirályra, ám ő hűvös sziklaként állta a rohamokat. Félig begyógyult heg szelte át széles orrát és a szeme alatti részt, felfedve, miféle elkeseredett harcokban volt része azokból az időkből, melyekre ő maga nem emlékezhetett többé. Ő volt a Látó, és a kalózkirály szolgálatában állt, még ha nem is akart.

A fogoly mellett néma kalóz állt, kezében az öveket irányító fémszerkezettel, kifejezéstelen arccal várva a parancsra.

Bagstock biccentett, mire embere kíméletlenül lassan maga felé húzta az egyik kart. Szenvtelenül és szavak nélkül figyelte, ahogyan a kirojtosodott öv szorosabbra húzódik a férfi csuklóján és lábán, belemarva a napsugártól sötétlő bőrbe, szinte rést vájva benne. A fogoly artikulálatlanul ordított, hangja visszhangot vert a betonkabin falai közt, mígnem egészen berekedt, és csupán szívtépő hörgésekre volt képes, akár a sárban fuldokló tigris. Bagstock újra jelzett a kínzónak, és az engedett a szorításon. A férfi feje előrebicsaklott, de megdöbbentően hamar újra felemelte, őrült módjára vicsorgott a kalózkirályra, véres keze ökölbe szorult. Ám mindez hidegen hagyta Bagstockot. Ezer ilyen arcot látott már pályafutása során, miért fájdulna bele a szíve ebbe az egybe? És miféle reménykedő alak feltételezné, hogy neki van szíve?

-Mennyi fájdalmat vagy még hajlandó elviselni annak érdekében, hogy ne engedelmeskedj? – érdeklődött, kissé előrébb hajolva a férfihoz. Ám egyszerre bevillant neki a szemkiszúrás fájdalmas élménye, minek következtében gyorsan hátrébb húzódott.

A fogoly megérezte a bizonytalanságát, és rekedten felnevetett. Nem volt hozzászokva a beszédhez, csak az üvöltéshez.

-És te? – kérdezett vissza beteg mosollyal ajkán – Hogy érint, hogy egy tizenhárom éves lány kiszúrta a szemed? Hogy ilyen fene nagy csorba esett a híres Roderick Bagstock személyén?

A kalózkirály nem válaszolt azonnal, főképp, mert sértette a kérdéssorozat. Hibázott? Nem. Az az idióta kislány nem tudta, mit tesz, kivel játszik és hogyan. De hogy ő rosszat lépjen? Soha.

Ismerte az ilyenfajta gyerekek észjárását. Odahaza neki is van egy pontosan Thaliával egykorú lánya. Ezeknek csak a túlélés számít, hogy mentsék a bőrüket. Akárcsak az övé, Thalia is ezért válik veszélyessé.

-Az a lány meg fog fizetni – vetette oda magabiztosan a választ – és te is, ha sértegetsz engem. A véremre esküszöm.

Újabb hosszúra nyúlt, gúnyos kacaj szállt körbe a kabinban. Miután elhalt, a férfi szeme hirtelen kistányér méretűre tágult, szürke tekintete réveteggé vált, mintha az imént átélt fájdalom elillant volna, nem is emlékezett rá.

-Gyenge vagy, Bagstock – mormolta, mintha nem látná azt, akihez szól. Szája sarkában még ott leledzett a nevetés maradéka – a szeretteid: önmagad és a méltóságod, gyengévé tesznek téged. Különleges képességek nélkül is meg tudom mondani, mennyire bassza a csőröd ez a lány.

Csatt! A csendes kabinban pisztolydördülésnek hatott a pofon csattanása. Bagstock zihálva, vöröslő arccal meredt a fogolyra, kinek bal arcfelén máris ott virított a kalózkirály kéznyoma, együtt a temérdek megpróbáltatás lenyomataival. A férfi némán tűrte az ütést, őrült vigyorral arcán, még a szeme sem rezdült a fájdalomra. Bagstock pusztán a fejét csóválta a Látó patetikus látványára. Immár hasznavehetetlen, ez nyilvánvaló volt, elvégre ahelyett, hogy másokat elemez, őt tanulmányozza. Minden, amit mondott – hogy gyenge – csak az őrület hatása. Mégis a végletekig feldúlta a kalózkirályt.

-Vissza a cellájába – köpte a parancsot a kínzónak, mire az bólintott, és eloldozta a férfit. Természetesen csak miután halántékon vágta, hogy elájuljon.

Azt követően, hogy kíméletlenül elvonszolták a foglyot, Bagstock lehuppant a kínzószékbe. A bőrövek lazán lógtak a karfáról és a szék lábáról, a jobb oldalon levő kis asztalkán az irányítókészülék, mellette egy üveg ott felejtett sör. Mindent vérfoltok borítottak, a Látó és a többi szerencsétlen szenvedésének nyomai ott vöröslöttek, mint a pöttyök a mintás ruhákon. A kalózkirály szórakozottan elvette a sört és beleivott, nem érdekelte, fogyasztotta-e azt valaki előtte. Thalia álmában motyogott valamit, bár nem lehetett érteni, mit. Egészen biztosan rémálmai voltak, hogy így remegett és mormogott, és bár Bagstock nem tudhatta, miféle szörnyekkel küzd a lány, azt nagyon is jól tudta, ki fog győzni. Azt persze még ő sem sejtette, milyen áron.

Úgy döntött, holnap hallgatja ki őt. Ez a beszélgetés a Látóval betett neki mára.

***

Ismerős az az érzés, amikor egész egyszerűen nem akarsz felkelni? Amikor legszívesebben csak feküdnél, zsibbadtan és mindenféle gondolattól mentesen, mint egy élettelen hulla, és úgy egyáltalán nem csinálnál az égvilágon semmit? Mégis, egyetlen, a tudatodba hasító gondolat elég, hogy lerázd magadról az ólomsúlyt, vagy legalábbis nagyon mélyre eltemesd magadban, hogy szembenézhess azzal, mi történt, hová kerültél? Mert velem ez történik. Úgy döntök, valahol az elmém legmélyén, hogy a letargia és a gyász még várhat, és egy jó darabig teheti ezt, ha a kedvemben akar járni.

Többször kell pislognom, mire eltűnik a szemem elől az álomfátyol. Valami ronda, szürke betonból emelt szobába kerültem, hogy hogyan, egyelőre rejtély. Szín sehol, ha nem számoljuk kék ruhámat és napbarnított bőrömet. A fejem szörnyen hasogat, mintha ütemesen fát vágnának rajta, és furcsamód a csuklómban, meg a vádlimban is érzem ezt a kellemetlen lüktetést, bár egészen biztos vagyok benne, hogy ez nem normális. De hogy mi ez a fájdalom ott, ahol nem kéne, az csak akkor tudatosul bennem, amikor ráveszem magam, hogy lenézzek: kirojtosodott, vértől vöröslő bőrövek fonódnak karomra és lábamra. Nekinyomnak a széknek, amin ülök. Fogva tartanak, basszus!

A testemben szétterjedő menekülési ösztönbe mindenem belereszket, a feltörni készülő kétségbeesett könnyek a torkomat szorongatják, akárhogyan is próbálom visszanyomni őket. Anya nincs itt, hogy megmentsen, és többet nem is lesz itt… Tehetetlen vagyok… Ha nem teszek rohadt gyorsan valamit, a pánik maga alá temet, és elnyel, akár az örvénylő felhőtenger. Persze, csak ha előtte nem ölnek meg. Nem akarom, hogy megöljenek engem, vagy bárki mást, akit szeretek!

És ha nem akarom, hogy a félelmem valós legyen, azért tennem kell valamit. Behunyom a szemem, hosszan így tartom, és mikor kinyitom, habozás nélkül, bár még mindig abnormálisan remegve látok hozzá a túléléshez.

Nem igazán tudom leellenőrizni, mi van nálam, de nyilvánvalóan nem adták vissza a késemet. Annak nem lett volna túl sok értelme. Meg ha most itt lenne, akkor sem venném túl sok hasznát, mert először elő kellene bányásznom a kabátom zsebéből, aztán használnom is kéne, mindezt kéz nélkül. Áh, reménytelen. Még a rádió ismerős nyomását sem érzem a fülemen, vagyis azt is elkobozták. Sóhaj szakad ki belőlem, ahogyan hátradöntöm a fejemet a kényelmetlen szék támláján. A plafonról egyszerű gázlámpa lóg lefelé, idegtépően halk zümmögéssel ég gyér fénnyel, a felületén semmi cicoma, meglehetősen olcsó minőségű. Valami hajón vagyunk, talán? Egy léghajó betonból, amely ilyen módon egészen biztosan nem az Ikarus. Esélyesebb, hogy egy amolyan vashajó, amelyet kizárólag hadászati célokra alkalmaznak. A vashajó – nem újdonság – vasból van. Ha pedig hinni lehet az anekdotáknak, nagyon, de nagyon nehéz elpusztítani.

Persze én amúgy sem akarom elpusztítani. Én el akarok tűnni innen, mégpedig most azonnal, lehetőleg magammal rángatva a legénységet, ha még nem vágták le az összes matrózt. Az szóba sem jöhet, hogy itt hagyom őket, nem és kész. Nem tudnék megbékélni magammal, anya emlékével, ha ezt tenném. Ő azt szeretné, ha kapitány lennék, és én ezt is fogom tenni. Nem ígértem meg neki, de ez akkor is egy végakarat, és a végakaratokat – tudomásom szerint – illik bevégezni. Egyedül az a bökkenő, hogy fogalmam sincs, hogyan fogok hozzá a legénység – a legénységem – kiszabadításához. Egyáltalán azt sem tudom hol vannak, azt sem, hogy én hol vagyok. Nem tudom, melyikkel kezdjem először. Nem tudok semmit, tanácstalan vagyok! Csak a cél lebeg előttem, de az nem, hogyan jutok el oda, és ez felfoghatatlan, elképzelhetetlen mértékben bosszant.

Neszezést hallok, valahonnan a szoba sarkából, ahol egy nehéz faajtó terpeszkedik. A zaj gyanúsan úgy hangzik, mint amikor anya a zárfeltörés alapköveit fektette le bennem, és gyakorlás gyanánt kinyitatta velem a szobám ajtaját. A vaskos rézkilincs fel-le ugrál, az egész – feltehetően bonyolult – zármechanika zörög az ismételt támadások hatására, miközben megállás, bármiféle szünetelés nélkül elfojtott indulatszavak folynak át az ajtó résein. A hang, bár alig hámozom ki belőle a szavakat, nem hasonlít egyetlen ismerősömére sem.

Végül csendes kattanás szakítja meg a várakozásteljes csöndet, és az ajtó diszkrét nyikorgással feltárul, majd azonnal be is csukódik. Egy férfi lép be rajta, óvatos, megfontolt lépteivel, a kezében sötét késsel. Első látásra rohadt ijesztő. Megtermett, medveszerű alak, olyan széles vállakkal, akár egy szekrény, de ha ez meg a kés nem lenne elég, még borzalmasan koszos rongyok is lógnak róla, melyek fénykorukban talán egy inghez tartozhattak, bár én nem is akarok tovább tippelgetni, honnan szerezhette azt a kevés ruhát, ami rajta van. Sötét, majdhogynem fekete haja izzadt, vastag tincsekben borítja el arcát és vállát, fekete szemeiből pedig valamiféle megmagyarázhatatlan rendetlenség süt, olyan, mint a zavaros égbolt. Csuklóján és fedetlen vádliján horzsolások vöröslenek, talán egy bilincstől származnak.  Egy fogoly lehet, talán… De akkor mégis milyen hajón vagyok?

A férfi sietősen körbefuttatja tekintetét a kietlen kabinban, és habozás nélkül odaugrik hozzám. Gyakorlott, mocsok borította ujjaival lefejti tagjaimról a bőröveket, szemlátomást látta már őket közelről, sőt, talán csinált is már ilyet. A mozdulatai, legalábbis az én tekintetem számára követhetetlenek. Milyen ember ez? Ha egyáltalán ember, és nem egy férfibe öltött medve?

-Ki vagy te? – kérdezem tőle ámulattal telve, felszabadított csuklómat masszírozva.

Válaszul a fogoly legnagyobb meglepetésemre elfintorodik.

-Tudja azt az ég – morogja. Indulatos rántással szinte letépi a bokámról a szíjakat – elfelejtettem, vagy elvesztettem. Inkább elvesztettem. És most meg kell keresnem. Igen, pontosan.

Oké…

Felidézem magamban, mit tanácsolt anya, ha ilyen és ehhez hasonló szerencsétlenekkel hoz össze a sors. Gyorsan felmérem a helyzetet: a pasi kezében feltehetően véres kés, amelyben csupán most ismerem fel az én rugós késemet. Az említett fogoly nyilvánvalóan fél- vagy teljesen őrült, ráadásul fel van fegyverkezve, vagyis veszélyes. Megoldás: menekülés, de veszett gyorsan. Lassan, de határozottan feltápászkodom a székből, ügyelek arra, hogy ne tegyek hirtelen mozdulatokat. Ahogyan anya tanította! Tekintetemet továbbra is a férfira szegezve – aki ugyanígy mereven és roppant ijesztően engem bámul – nekihátrálok a falnak, mely a legmesszebbre levő hely tőle. El kell jutnom az ajtóig, lépésről lépésre, szorosan a fal mellett araszolva… Aztán ki az ajtón és spuri innen…

Ekkor a fogoly pillantásában mintha a felismerés szikrája villanna fel.

-Te ahhoz a hajóhoz tartozol, amit vontatnak – jelenti ki csökönyösen, láthatóan tökéletesen magabiztos az állításával kapcsolatban – amit Diana Criswell vezetett. Hasonlítasz rá.

-Itt van az Ikarus is? – egy fél pillanat alatt megfeledkezem mindenféle menekülési kísérletről, ahogyan a szívem akkorát dobban, hogy abba egész lényem belerezonál.

A férfi ismeri a hajót. Hiszen, ha fogoly, és ezek szerint itt raboskodik… muszáj tudnia legalább egy keveset arról, hová kerültem.

-Láncra verve úszik a tat mögött – a fogoly megvetően rázza a fejét, hangjából csak úgy árad a gyűlölet – Büszke hajó. Kár érte.

-Meg fogom menteni – biztosítom őt azonnal, bár a hangom remeg, akárcsak a szívem.

Szóval az Ikarus mögöttünk himbálózik egy láncon, miután a kalózok – mert a kalózok kezében vagyunk, efelől nincs kétségem – elfogtak minket. Lehet, hogy csak én vagyok életben a legénység közül? Ebbe inkább bele sem gondolok. Jelenleg azon kell törnöm a fejem, hogyan juthatok ki innen, és hogyan szabadíthatom ki az embereimet. Egyszerre csak egyet, különben az egész összekavarodik, mint a főzelékben a hús, és borzasztó káosz válik belőle.

Ez a férfi kétségkívül megőrült, ám ha macerásan is, de ki tudom húzni belőle a nekem kellő információkat. Muszáj lesz kínlódnom vele, és ha esetleg megtámad, nos, nem fogok habozni az ügyben, hogy megvédjem magam. Akkor sem, ha történetesen nála van a késem, és nem nálam.

-Itt minden betonból van – állapítom meg töprengve, a tenyeremet végighúzva a kabin hűvös falán. Tükörsima, lenyűgöző munka – ez egy vashajó, ugye? Hadihajó.

-Hadihajó, börtönhajó – dünnyög össze-vissza szegény fogoly – legyőzhetetlen. Nem úgy, mint a vezetője – váratlanul gúnyos, rekedt vihogásba kezd – kalózkirály. Félszemű apa. Erősen sebezhető. Megannyi sokatmondó cím, mindent elárul róla, nemde?

Sóhajtva rázom a fejem. Még szerencsém, hogy végtelen türelemmel áldott meg az ég, mert ez kemény menet lesz.

Öt perc, megszámlálhatatlan sok zagyvaság és még annál is több megvető röhögés árán végül sikerül kihúznom belőle azt, amire szükségem van. Szóval a hajó, amin vagyunk, mint arra korábban is rájöttem, egyike azoknak a vasból épített monstrumoknak, amelyeket a madarászok kizárólag hadászati célokra használnak, ám ez az egy afféle fogdaszerepet tölt be. Bezárják ide az út közben és az itt-ott fellelt bűnözőket, és embertelen módszerekkel hallgatják ki őket. Az elhangzottak után már kezdem érteni, beszélgetőtársam miért olyan, amilyen. A börtönhajót kalózok foglalták el, nem sokkal ezelőtt, és azóta a túszokat, a rabszolgákat és az esküszegőket fogdossák össze vele. Még nem tudom eldönteni, a fogoly melyik a három közül.

Ráadásul a hajó neve Leviatán. A kísértettörténetek jutnak róla eszembe, amelyekkel esténként a gázlámpa fénye körül riogatjuk egymást. A leviatán, a félelmetes égi szörnyeteg, amely mindent felfal a hatalmas szájával, és akit egyszer lenyel, az már soha többet nem látja a napot… Ennél ijesztőbb nevet nem is keríthettek volna a hajónak, gondolom.

Részletesen kikérdezem őt a hajó felépítéséről, mivel úgy látszik, emberem valami rabszolgaféle lehetett a Leviatánon. Minden egyes négyzetcentimétert ismer, mint a tenyerét, tudja, hol vannak a szellőzőjáratok, hol helyezkedik el a többi cella, és hol van a légzsilip is, mintha az egész életét itt töltötte volna.

-Neked van már terved – kezdem megszokni, hogy a férfi meginghatatlan bizonyossággal állapít meg rólam lényegtelen tényeket – kimenekíted a legénységet. A te legénységedet – mélyen a szemembe néz, amitől enyhe kényelmetlenség lesz úrrá rajtam. Mintha a lelkembe bámulna bele – nem tudtam, hogy te vagy a kapitány.

-Én sem – vallom be óvatosan, még mindig jobb ötletnek látom a távolságtartást, mint a bizalmas csevejt – nemrég jöttem rá, hogy nekem kell átvennem a hajót. Anyám… halála után.

A fogoly szája újra mosolyra húzódik, de ez most másfajta, mint az előző. Udvarias, kedves, és mindenek felett tiszta, nem zavaros félmosoly. Egy pillanatra eltöprengek, hogy vajon ilyen volt-e a Leviatánra kerülése előtt?

-Sajnálom, hogy már neked is maszkot kell húznod – bólogat, mintha már mindent tudna arról, amit most érzek.

-Miféle maszkot? – értetlenül húzom össze a szemöldököm. Megvan rá az esély, hogy már megint csak nonszensz baromságokat beszél.

-Mindannyian maszkot viselünk, Thalia Criswell – suttogja, alig értem a szavait – te is, és én is. Az egész világ egy átkozott álarcosbál.

Összerezzenek, amikor kiejti a nevemet, mert soha nem mutatkoztam be neki.

Rendben, a pasas nem komplett. Ezen már ideje lenne túltennem magamat, azzal együtt, hogy valamit nyilvánvalóan titkol. Előlem, vagy a világ elől, és hogy mi okból, ez most mind lényegtelen. Nagyot sóhajtok, egyetértést színlelve bólintok egy hatalmasat, csak hogy megnyugodjon, megértettem. Aztán újra nekidöntöm a fejemet a falnak, amely intenzíven ontja magából a jóleső hideget, és elkezdek tervezgetni.

A Leviatán háromszintes vasmonstrum, melynek mi a középső, vagyis a második szintjén tartózkodunk, a kihallgatókabinok sorában valahol elől, de ami fontosabb, hogy ezen a szinten van a börtönrészleg is, ahol minden kétséget kizáróan a legénységem még megmaradt tagjait tartják fogva. Nagyjából egy folyosónyira vagyunk a celláktól és a matrózaimtól, amely magában még nem is lenne olyannyira bajos táv, ám azon a szakaszon végig kalózok járőröznek, akikkel a foglyomnak volt szerencséje találkozni is. Elmondása szerint „élesek, mint a kés, vadabbak, mint a vadállatok”. Köztük kell átharcolnom, vagy akár kissé óvatosabban és lassabban átlopakodnom magam, hogy aztán egyenesen továbbsprinteljek – ekkor valószínűleg már vagy húsz kalózzal a nyomomban – a cellákhoz, a legénységemhez. Feltéve, ha még van. Nem akarok most erre gondolni, arra, hogy talán egyedül kell ezt az egészet végigcsinálnom, amelyre így egészen biztosan nem lennék képes…

Mindegy, most nem érdekes. Jelenleg a legégetőbb problémáink az őrök. A lopakodás jobban megy, mint a harc, elvégre kis termetű, csendes emberi lény vagyok, az ellenfeleim pedig megtermett égi medvék, ám ettől függetlenül gyakorlatilag elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb harcba keveredjünk menekülés közben, amelyben ezer százalék, hogy veszítenék, vagyis kell mellém valaki, akinek a testi erejét kamatoztathatom. Történetesen van is itt egy megfelelő testfelépítésű személy, csakhogy…

-Mennyire tudsz halkan haladni? – érdeklődöm meg a fogolytól, felvértezve magam a hülye válaszok ellen. A férfi azonban a jelek szerint pont, hogy az én kérdésemet véli hülyének.

-Elsettenkedtem idáig, és még szagomat sem fogták – alig félperces, halk kacaj következik. Amíg elhal, töprengésbe esek.

Borzasztóan kockázatos és az igazat megvallva ostobaság lenne magammal vinnem őt. Az erején kívül mi másra használhatnám még úgy, hogy ilyen… őrült? Úgy, hogy ilyen zagyvaságokat beszél és értelmezhetetlenségeket motyog összevissza? De aztán mikor idáig jutok ebben a kegyetlen – és én is bevallom, szégyenletes – gondolatmenetben, egyszerre beugrik egy egészen apró kis emlék, arról az estéről, mikor a hajóorvosunk, Hussey csak úgy unalomból odahívott magához, hogy ilyen-olyan anekdotákat osszon meg velem hosszú szolgálati éveiből, mikor még úgy nagyjából fiatal volt és kevésbé szenilis. Akkor mesélte, hogy egy matróz a téboly első, halvány, mégis egyértelmű jeleit mutatta, miután társa egy szerencsétlen balesetben meghalt, ám mikor ezt a férfit kirakták pár napra a szárazföldre, egy kellemes kis városkába, akkor váratlanul egyik napról a másikra „kijózanodott” az őrületből. Egy hétbe telt talán az egész procedúra és aztán… Mintha nem is lett volna semmi gubanc az agyában. Hussey ezt a jelenséget rövidzárlatnak nevezte el az orvosi noteszében, ahol minden efféle különcséget, mint a felemás szemet és a burokban születést felkörmöli, hogy aztán szembesüljön az esetek meglepő gyakoriságával és egyáltalán nem káros hatásaival. Kivéve, hogy a „rövidzárlat” nem bizonyult hülyeségnek. Mint a mellékelt foglyom mutatja.

Ha kiviszem ebből a közegből, talán még meggyógyulhat és normális ember válhat belőle. Mégis, miféle könyörtelen gyermek lennék, ha ettől függetlenül itt hagynám meghalni? Ilyet nem tehetek! Nincs hozzá… nincs hozzá jogom, hogy elvegyem bárkitől is a második esélyét, ha az már megadatott Fortuntól, vagy bárki mástól az égben!

És végső soron azt sem szabad elfelejteni, hogy rohadt erős. Elvégre ez is egy tényező.

-Ha segítesz kiszabadítani a legénységemet – kezdem megfontoltan, kissé előrébb dőlve – neked is szorítok egy helyet köztük. Téged is kiviszlek innen.

A férfi morfondírozik, pedig a szemén látszik, hogy már eldöntötte az ajánlatot. Az arca egyszerre felderül, és meggyötört, erős karját nyújtja felém.

-Áll az alku – jelenti be ünnepélyesen. Halvány mosollyal kezet rázok vele, ám mielőtt visszahúzhatnám a kezem, gyengéd mozdulatokkal szétfejti ujjaimat, és belehelyezi a késemet – ez a tiéd.

-Honnan tudtad, hogy az enyém? – forgatom lenyűgözve a vérrel borított fegyvert. Ez is egy olyan információ, amit soha nem közöltem vele. A kérdésre csak egykedvűen megvonja a vállát, a gúnyos felhang pillanatok alatt elillan belőle.

-Csak úgy. Megérzés. Megérzek dolgokat, tárgyakat, tényeket. És személyiségeket – magyarázza a maga zavaros módján – szempillantás alatt. Ezért tartottak itt, hogy embereket elemezzek ki.

-És te nem engedelmeskedtél nekik – bólintok, mintha tökéletesen megérteném az egészet. A pillantásom ódzkodva sebhelyes tagjaira vándorol.

-De nem ám – helyesel csendesen a fogoly, az arca fájdalmas fintorba torzul.

Úgy tűnik, nemcsak én akarok kitörni, ha lefognak, hanem mindenki más, kortól, nemtől, helyzettől függetlenül, még csak az sem számít, megölték-e az anyádat, vagy sem. Van, hogy csak és kizárólag a túlélés számít, s ekkor minden egyéb gondolat és aggály elhomályosul, akár a párás tükör, csak az élesedik ki kristálytisztán és papírvég-élesen, amely ahhoz szükséges, hogy éljünk. Talán a félelem is hasznos, még ha nem is pont annyira, mint a bátorság, mert az ösztön legalább elfeledtet velünk minden fájdalmat, amíg csak szükséges.

Ráeszmélek, hogy megint mélyre merültem a gondolataimban, mélyebbre, mint kellett volna. A fogoly várakozással teli, türelmetlen tekintete is erről árulkodik, mellyel rám mered. Ideje indulnunk, ha még ma ki akarom szabadítani az embereimet – márpedig én ki akarom. Megmarkolom a kés sötétlő nyelét, – ekkor veszem észre, hogy a kezem nagy részét is alvadt vér borítja, mely roppant nagy eséllyel Bagstocktól származik – és az ajtó felé veszem az irányt. A fogoly, miután belépett, becsukta maga után, nehogy valaki meghalljon minket, így most rákulcsolom ujjaimat a hideg rézkilincsre. Mélyen, egyenletesen próbálok lélegezni, bár a szívem úgy zakatol, akár a kazán az Ikaruson. A menekülési vágy az ereimben futkos, ahogyan kell.

Ki fogok innen jutni. Akármibe kerül is, de nem halok meg a Leviatán fedélzetén, sem én, sem bárki, aki csak egy fikarcnyit is fontos nekem.

Résnyire húzom csak ki az ajtót, pont annyira, hogy kislisszoljak rajta, egyenesen a néma veszélybe burkolózó folyosóra. Az első, amit konstatálok, hogy egy-két beugrón kívül jószerével sehol nem lehet elrejtőzni az őrök elől, a második pedig, hogy az említett őrök közül az egyik azonnal kiszúr engem, mert vele szemben nyitottam ajtót. Én hülye.

Rám veti döbbent, de meginghatatlanul magabiztos arcát, és úgy indul meg felém öles lépteivel, mintha csak egy aprócska légy lennék, száraz levél a cipője alatt. Reflexszerűen felemelem a késemet az arcom elé, pedig tudom, nem használ az égvilágon semmit, sőt, még csak nem is tartom jól. Az őr dölyfös mozdulattal előrántja a kardját, és már készülne is lesújtani vele, amikor heves, dühtől fűtött széllökés csap meg a jobb oldalamról. A fogoly veti rá magát az őrre.

Tompa, mégis idegtépő döngéssel érnek földet, egymásba kapaszkodva, mintha tangóznának. A fogoly kicsavarja a férfi kezéből a szablyát, és mielőtt én még egyáltalán felfoghatnám, mi történik, elmetszi ellenfele torkát. Egy szempillantás alatt végzett vele!

Az előbb még nem igazán győzött meg a megbízhatóságáról, ám aminek az imént szemtanúja voltam… tökéletesen igazolta, hogy a fogoly velem van. Lehet, hogy a saját érdekei miatt, ez engem jelenleg hidegen hagy. Az a fő, hogy segít nekem.

Hanyag mozdulatokkal letörli a szablyáról a vért, és magánál tartja azt. Sietősen elrejtőzködünk egy beugróban, onnan kémlelünk ki a lehangoló, szürke betonból emelt folyosóra, és a látvány, ami szemünk elé kerül, enyhén szólva is kétségbeejtő: mindenfelé vöröskabátosok járőröznek szigorú ütemben, úgy tűnik, nem vették észre társuk gyors halálát. De hogy történhetett ez? Miért nem mozdul a fülük botja sem? Egy darabig csak a homlokomat ráncolom a furcsaságra, a közömbösségükre, amíg ki nem szúrom a fülükön az apró kis csillogást.

Hát persze, semmiféle legénység nem maradna életben rádió nélkül! Jól ismerem a folyamatos duruzsolást és a statikus zúgást, amelyet a nem megfelelően kezelt szerkezetek kelthetnek az ember hallójárataiban, elnyomva minden egyéb külső zajt. A kalózok technikusának jár egy tasli, aztán meg tőlem egy hálaének. Részletekben elmagyarázom a fogolynak a jelenség magyarázatát, amit meglepő módon viccesnek talál, a szeme csillogásából ítélve. Ennyi csapás után hirtelen ilyen oltári nagy szerencse… belegondolva, ez tényleg vicces.

A lopakodás is egy türelemjáték. Megvárjuk, míg a kalóz hátat fordít a folyosó ezen részének és megindul a másik irányba, és amint ez történik, már osonunk is a következő rejtekhely felé, a lehető leghalkabban, még ha a vöröskabátos nem is hallhatja meg lépteinket. Kockázatos és veszélyes, és nem egyszer esik meg, hogy a foglyot csak egy rosszul kiszámított lépés árulná el, ha nem mentem meg azzal, hogy magam után rántom a fal rejtekébe. A szívem minden egyes alkalommal őrült zakatolásba kezd, megmarkolva a késemet, de soha nem fedeznek fel minket. És csak megyünk tovább, míg tudunk…

Haladunk, megállunk, várunk, aztán újra macskaléptekkel suhanunk tovább a folyosón. Az intenzív koncentráció minden más gondolatot kitöröl a fejemből, csak azon képes pörögni az agyam, mikor lépjek, mikor torpanjak meg, mikor adjam át a terepet a fogolynak. A fülem megtelik a szívem dobbanásával és a vérem lüktetésével, messze magam mögött hagyok mindent, ami történt a közelmúltban.

Abban a pillanatban pedig, hogy az erős összpontosításban elbukom a saját lábamban és éles sikoly szakad fel a torkomból, a világ egyszerre megtorpan, és nagy lendülettel lódul meg újra.

A fájdalom frissen begyógyult orromba hasít, fémes íz terjed szét a számban, a lábam összegubancolódott és a padlón heverek, arccal a betonföldnek. Rögtön átfordulok a hátamra, és így most pont rálátásom nyílik a rám rontó őrre és a fölé tornyosuló fogolyra. Mindketten meglendítik szablyáikat, az egyik a másik felé, a másik pedig egyenesen felém, vad ordítást hallatva…

Ösztönösen az arcom elé emelem a késemet, olyan erősen szorítom össze a szemem, hogy csillagokat látok, és csak várom és várom a halálos csapást…