VeronicaStories

3. fejezet – Az ép elme ámokfutása

Arra számítok, hogy rövid úton anya nyomába eredek a horizonton túl. Hiszen csak ez történhet, nem? Mégis, olyasféle zaj üti meg a fülemet, mint amikor összeütnek két fémfedőt, a karom megroggyan valamitől, de nem engedném le a világért sem. Zavart, hitetlen kiáltás, melyet azonnal félbeszakít egy undorító cuppanás, és a véglegesen mindent eláruló halálnyögés… Erre a hangra már muszáj lesz kinyitnom a szemem – veszélyes is túl sokáig zárva tartani.

A kalóz, aki rám támadt, hátában a szablya markolatával dől derékba törve a padlón, fölötte a fogoly rángatja ki belőle a beszorult fegyvert. De a látásom egy részét kitakarja a kezemben görcsösen tartott apró rugós kés árnyéka… az élén egy jókora csorbulással! Sikerült kivédenem egy százkilós suhintást! Csak így!

Ám semmiből előtörő vad önbizalmam nem tarthat túl soká.

Minden irányból őrök rohannak meg, legalább tíz-tizenöt, állig felfegyverkezve és nyakig töltve haraggal. A fogoly levág egyet, amelyik túl közel ér hozzánk, aztán a karomnál fogva felrángat maga mellé. Védekezésre emeli a szablyáját az ellenségeink irányába, miközben rám veti zavaros tekintetét. Nincs sok időnk a csevegésre.

-Menj tovább – hadarja ellentmondást nem tűrően – rohanj, ahogy a lábad bírja! Tudod az utat – egy röpke pillanatra mintha elvont jókedv csillanna meg fekete szembogarában – ugye, kiskapitány?

A becézgetése ellenére felfortyanok a képtelen ötletre. Hogy én itt hagyjam őt? Nem, ez úgy önmagában is… nem lehetséges!

-Szó sem lehet róla! – hátralépek egyet, hogy a támadások elkerüljenek – Jössz velem!

-Majd követlek, ha tudlak – a fogolynak egyre kevesebb ideje marad, hogy visszaverje a kardcsapásokat, és az egyikük majdnem megsebesíti a mellkasa környékén – menj, fuss! És ne sajnálj egy pillanatra sem!

Amint elhangzik az utolsó szava is, leveszi rólam haragtól izzó pillantását. Minden figyelmét az ellenségnek szenteli, a karja úgy jár akár a motolla, rongyai vérvörös színt öltenek… Arca eltökélt, dühös, az őrültség szintjét méterekkel megugrotta már. Eszembe jut, mit mondott, hogy ne sajnáljam egy pillanatra sem. De én tudom, hogy őérte még egyáltalán nem késő! Velem kell jönnie!

A hezitálásom épp elég időt ad, hogy az egyik mocsok bal vállon vágjon a szablyájával. A kabátom felszakad a méretes, súlyos csapásra, a fájdalom éget, kétségbeesetten felüvöltök, melegség árad szét a karomban, az egész érzéketlenné, zsibbadttá válik. A sebesülés és az őrjítő fájdalom egyedül arra jó, hogy felébressze bennem a túlélési ösztönt, mire botladozva, aggódón vissza-visszapillantva futok az életemért. A hátam mögül szörnyű sikolyok úsznak a fülembe, de nem akarom eldönteni, kitől származhat.

A fogoly – meg tudnám menteni! Megpróbálhattam volna! A torkomat könnyek szorongatják, és akármennyire is próbálom őket visszafojtani, sós vonalat húznak arcomon. Nem valószínű, hogy a férfi túléli. Tisztában vagyok ezzel, és mégis, minden erőmmel reménykedem, hogy valamikor majd követni fog. Nem akarok újra egyedül maradni! Meg tudtam volna őt menteni, igenis, hogy meg tudtam volna!

A vállsérülésem, a jelentős vérveszteség és talán az adrenalin pulzálásának hatásai miatt a látóterem néha összekeveredik, mint a különböző színű festék, néhol pedig szinte már túlságosan kiélesedik. Hullámzik és lüktet az egész világ, de én csökönyösen rohanok egy irányba, még ha esetenként el is veszítem, hol vagyok. A folyosó kontúrjait látom, belevésem emlékezetembe, a jobbról-balról visszhangzó parancsok a riadókészültségre épp elég ösztönzést fecskendeznek belém, hogy tudatomnál maradjak. Ahogyan a fogoly mondta, tudom az utat. A lábaim és elmém cipel a cellákig, már nem marad szemem figyelni az ellenségekre. Csak a vakszerencsében bízom, meg a sebességemben.

Amikor végre eljutok a börtönrészlegig, kifulladva megragadom az egyik, fogalmam sincs, mire való fémcsövet, és néhány másodpercig csak próbálom visszanyerni a lélegzetemet. Nem visz rá a lélek, hogy megvizsgáljam a vágásomat, de anélkül is érzem fájdalmas lüktetését. Amit furcsállok, az az, hogy ez az egyetlen fájdalom, ami bizsereg a bőrömön. Mikor pedig lenézek a testemre, beigazolódik, hogy a vállsérülésen kívül egy darab vágás, horzsolás vagy seb nem esett rajtam. De… mégis hogyan? Az biztosan nem magyarázat, hogy mert a kalózok nem tudnak vívni, mert igenis tudnak. De akkor, hogyhogy nem fogott rajtam a kardjuk?

Fémes csillogás szúrja a szememet a nekem rontó őr öve tájékáról. Pislogok egyet, mire felismerem a masszív karikát, amelyen legalább tíz vaskos és rozsdás kulcs lóg. A cellák kulcsai! Összeszedem minden maradék erőmet, – amiből nincs kifejezetten sok – és más ötlet nem lévén egyszerűen megfejelem a férfit. Egyenesen a gyomra közepébe.

Hallom, ahogyan kipréselem a tüdejéből a levegőt, a fejemben mintha méhek zúgnának és lüktetnének az értelmetlen ritmusra, meg kell ráznom párszor, hogy valamennyire megnyugodjanak a méhek. A valóság készülne összemosódni előttem, mint az előbb, ám most az egyszer nem eresztem el. Lerántom a kalóz övéről a kulcskarikát, és hatalmasat sózok vele a fejére. Az őr úgy csuklik össze, akár a rongybaba. Ártalmatlanná tettem, egy időre.

Úgy szorongatom a kulcscsomót, mintha az életem múlna rajta – mert így is van -, és már rohanok is tovább, a börtönrészleg egyik folyosójára. Kétoldalt szűk, barátságtalan cellák, a folyosó végén az utolsó kis fogda ajtaja tárva-nyitva, félig kiszakadva a helyéről. Valószínűleg a fogoly lakott ott. A tekintetem végigsiklik a cellákon, szinte mindegyik üres, csak egy-kettőben alszik valaki. Tovább robogok, a rézlemezek csikorognak a padlón, a kulcscsomó veszettül csörög. Futás közben aggódva keresem az embereimet, de egyszerűen mintha elnyelte volna őket a föld. Aztán…

-Thalia! Ide, gyorsan! – a valamelyest megkönnyebbült sóhajjal vegyült kurjantás a bal oldalamról jön.

Amikor odavetem a fejem, meglátom Caident a rácson csüngeni.

A boldogságbomba úgy robban fel bennem, hogy esküszöm, a hajam is meglobban. Hatalmas kő gördül le a szívemről, főleg, mikor meglátom, hogy Caiden mögött legalább tíz-húsz matróz tolakszik, aki nem bír felállni, odatámogatják, és mindegyiknek az arcán színtiszta öröm és hála játszadozik. Itt vannak, mind itt vannak! Majdnem felnevetek, de aztán eszembe jut, hol vagyok, és inkább magamra erőltetem a komolyságot. Fürge mozdulatokkal belenyomom a cellaajtó zárjába a nehéz kulcsot, és már el is fordítanám, mikor a matrózok arckifejezése egyszerre megváltozik. Egyenesen a fejem fölé pislognak.

Megpördülve szembetalálom magam egy óriással.

Legalább öt-hat fejjel magasabb és vállasabb nálam, vörös kabátba bújtatott, sárga fogú, vérszomjas monstrum, akkora szablyával, mint én magam. Megemeli az irdatlan kardot, pont abban a pillanatban, hogy kirántom és kipattintom a késemet. Első csapása a padlót éri, faszilánkok röpködnek szanaszét, mivel én ösztönösen oldalra vetem magam. Felugrom, mert az óriás már fordul is felém, megemelve kardját. Mikor újra suhint, ismét kitérek az útjából. Egyre messzebbre sodródunk a cellától és a matrózok biztatásától. Nem tudnak segíteni, csak verbálisan.

Mikor megemeli a szablyát, fedetlenül hagyja egész alsótestét… Azt kell támadnom!

Az óriás következő suhintásakor egyenesen megrohamozom a térdét, minden létező erőmmel szúrom a kést, ahogyan csak tudom… A kalóz fájdalmasan felordít, akkorát, hogy beleremegnek a falak, és még dühödtebben, még gyorsabban támad. Egyre nehezebb elugrálni a csapásai elől, mindenemet beteríti a fatörmelék, és az egyik pillanatban túl későn vetődöm félre. Látom a felém robogó pengét, felkészülök, hogy kettészel…

A szablya megáll a levegőben. Az óriás szeme fennakad, már csak azért kell félrelépnem, mert kis imbolygás után holtan zuhan a padlóra. A hátából egy másik szablya mered felfelé, amelyet a foglyom ráncigál ki, szitkozódások közepette. Visszajött! Megmenekült!

Ránézésre jól van. A rongyait széltében-hosszában vér borítja, ahogyan szablyáját is, melyet ebben a pillanatban sikerül kirántania a halott kalózból. Azzal sem foglalkozik, hogy letisztítsa. Győzelemittas, elvetemült vigyort ereszt felém.

-Megmondtam – emeli fel megrovón ujját – boldogulok, nem kell aggódnod értem.

-Nos, én azt másnak tudtam be – zihálom alig érthetően, de nem árulom el, hogy mégis, mi másnak. Érzem, kissé megsértődne, ha leőrültezném, főleg közvetlenül azután, hogy megmentette az életemet.

Mindenesetre örülök neki, hogy túlélte. Most (is) megmentett, pedig simán hagyhatott volna meghalni… hálás melegség tölti meg színültig a szívemet. Aztán emlékeztetem magam, hogy keresnek minket, és az óriás tetemét megkerülve sietősen szélesre tárom a cellaajtót. A matrózok megkönnyebbült sóhajokkal, elmormogott köszönömökkel áradnak ki a csendes folyosóra, akár a forróságban fodrozódó kék égbolt. A falakon átszűrődik a harckészültség és az utánunk kutató kalózok zaja, nincs sok időnk, menekülnünk kell innen… Mielőtt folytathatnám a szemlélődést és a kétségbeesett tervezgetést, valaki szorosan a karjaiba zár. Caiden az.

Mélyen beszívom a sötétkék, piszkos mellényéből áradó felhő- és dohányszagot. Szakadozott sóhaj tör elő belőlem, ahogyan fokozatosan megnyugszom. Az ébredésem óta lankadatlan feszültség egy része szertefoszlik, és bár még marad bőven, egyetlen pillanatra hagyom, hogy a biztonságos, izmos karokba burkolózzak és mindent elengedjek. Legszívesebben most már örökre itt rejtőznék a világ elől, a feltétlen védelem gyűrűjében, amit anya halála óta nem éreztem, de hamar összeszedem magam, és eltolom a férfit. Másodperceken belül harcolnunk kell, és erősnek kell maradnom. Már, ha tudok.

-Ki a társad? – bök a hátam mögé Caiden. Megint olyan arcot vág, mintha meg sem öltelt volna. Mintha itt sem volnék.

Pont időben fordulok hátra, hogy lássam, ahogyan a fogoly közvetlen mosollyal int neki. Tényleg, még én sem tudom a nevét. Egyáltalán van neki?

-Hogy hívnak? – kérdezem tőle, mire a férfi megdöbbentően gyorsan elkomorul.

-Az igazi nevemet elveszítettem – mondja – itt Látónak neveztek, de az égért sem hívatom magamat így újra. A nevem rajtad áll, kiskapitány.

-Jó becenév – szól közbe Caiden, de leintem. Nevet kell adnom valakinek, és ezt semmiképpen nem akarom elhamarkodni.

-Seeker – döntöm el végül, rövid töprengés után – ha elveszítetted a neved, akkor meg kell keresned. Kereső, vagyis Seeker.

A foglyon látszik, ahogyan ízlelgeti a nevet, míg végül egykedvűen megvonja a vállát. Ezt úgy értelmezem, hogy elfogadta a kapott megnevezést, és gyorsan a legénység felé fordulok. Huszonegyen vannak itt, és szerencsére itt van a hajóorvosunk is. Ha nem lenne itt, addig nem hagynám el a Leviatánt, amíg meg nem találom, mert hajóorvosra szükségünk van és kész.

-Ennyien vagyunk? – nézek körbe a jelenlevőkön, mire Caiden bólint.

Őszintén látszik rajta, hogy nem igazán van ínyére ezzel foglalkozni.

-A huszonegyből kettő súlyosan megsebesült – teszi hozzá vonakodva – de igen, ennyi a teljes létszám.

Emlékeim szerint harmincan indultunk útnak. Vagyis kilencen haltak meg, abban a harcban, ami ott az Ikarus fedélzetén lefolyt! Én okoztam azt az ütközetet. Hisz, ha nem szúrom ki azon nyomban Bagstock szemét, talán mindannyian elmenekülhettünk volna anélkül, hogy bárki is meghalt volna anyán kívül. En vagyok a felelős a kilenc emberéletért és a sebesültekért is, ezt felesleges tagadni, vagy akárcsak ragozni is. Az egyetlen, amit tehetek, az az, hogy kijuttatom innen a megmaradt túlélőket. Mély levegőt veszek, és lassan kifújom magam. És az elmémben levő fogaskerekek már pörögnek is.

Nincs sok időnk, egy, maximum két percünk maradt. Gyorsan felvázolom Caidennek a Leviatán felépítését, mire ő mélyen a gondolataiba merülve csak hümmög valamit. Nagyon remélem, hogy egy terven töri a fejét, mert pillanatokon belül ránk találnak az őrök, miközben mi itt ácsorgunk némán, árva ötlet nélkül.

-A szellőzőcsatornák közül van, amelyik a fedélzetre vezet? – teszi fel végül a kérdést Seekernek. A férfi habozva vakargatja állát, mielőtt felelne.

-Talán – válaszolja végül – igen, egy darab. De a fedélzet veszélyes terep, sok ott a kalóz.

-Két szablyánk és egy késünk már van – emlékezteti őt Caiden, miután nyögve felkapja az óriás irdatlan fegyverét – édeskevés, de láttam, hogyan harcolsz. Ketten megvédhetjük a legénységet odafent.

-Szóval az a terv, hogy egy szellőzőcsatornán keresztül feljutunk a fedélzetre – értelmezem csendesen a koncepciókat – és onnan a csapóhídon keresztül az Ikarusra?

-Ott pedig gőzt adunk és eltakarodunk innen – fejezi be Caiden – egyszerű, nem?

Egyszerűnek egyszerű, de rengeteg bukkanója van. Fogalmunk sincs, hogy az a „sok kalóz” a fedélzeten mekkora tűzerővel rendelkezik, és a legénység maradékán végignézve vannak kétségeim afelől is, hogy képesek lesznek-e megvédeni magukat. És persze, hogy magán az Ikaruson tartózkodnak-e kalózok, erről sem tudunk semmit. De legalább van egy tervünk, márpedig néhány perccel ezelőtt még nem volt.

Caiden, mivel alig bírja megtartani, odaadja a hajdani óriás szablyáját Seekernek, és cserébe megkapja a fogoly kisebb méretű, zsákmányolt kardját. Én határozottan megszorítom késem verejtéktől csúszós nyelét, bár inkább csak biztatás céljából, mert nem hiszem, hogy tudom majd éles helyzetekben használni, eddig is csak elvétve sikerült kivédenem egy-egy csapást. A legénység többi tagja megragad mindent, amit a környezetében fegyverként lehet alkalmazni, fémcsöveket, a kulcscsomót, de van, aki lerángatja lábáról a csizmáját, a talpra szerelt rézlemezekben bízva. És mikor úgy nagyjából felszerelkezünk, berontanak a kalózok.

-Maradj mellettem! – parancsol rám erélyesen Caiden, szablyáját meredeken a plafon felé lendítve, vörös csíkot festve a levegő vásznára.

Hevesen dobogó szívvel, remegve, de éberen figyelem a csatát. A kalózok támadnak, mi pedig eltökélten, keserűséggel töltve vágunk vissza, emlékezve a halottakra, anyára és a kilenc matrózra, amelyeket ők vettek el tőlünk. Körbelesve Seekeren látom a legnagyobb mértékű dühöt és a torz elégedettséget a pusztítás láttán. Bár mindannyiunknak tökéletesen joga van erre a vérfürdőre, talán neki jár ki leginkább ez a vörös-véres tánc, a minden kardlejtésbe sűrített nyers düh.

Egyszer túl közel kerül hozzám egy kalóz, de védekezőn felemelem a késemet, kivédem a kard csapását, és minden erőmet beleadva gyomron rúgom őt. A kezemet és a lábamat többször használom, mint a fegyveremet, de nem érdekel, ha hibákat vétek. Minden figyelmemet lefoglalja, hogy magamat védjem, a világ elmosódik körülöttem az eszeveszett koncentrálástól. A vállamon ejtett seb a megerőltetéstől újra őrülten kezd fájni, ráadásul az izzadtságtól, amely beterít, még csíp is. Biztosra veszem, hogy ha látnám, elájulnék.

Sikerül utat vágnunk az ellenségek között, és amíg jön az újabb hullám, van időnk menekülni. Ész nélkül vágtatunk-bukdácsolunk, egymást rángatjuk a Seeker által mutatott szellőzőnyílás irányába, valahol a harmadik szintre vezető lépcső közelébe, míg útközben mindenhonnan rohamoznak minket. A levegőt megtölti az ordítozás, a halálrikoltások, amelyek ugyanúgy jöhettek tőlünk, ahogyan tőlük, a mindent és mindenkit beterítő, vadító vérszag és a bűz… A tüdőm már valósággal szúr a kétségbeesett, megfeszített tempótól, mikor végre odaérünk a szellőzőnyíláshoz.

Magasan fölöttünk helyezkedik el, úgy, hogy az embernek ugrania kell egyet, hogy elérje. A legénység tagjai szép sorjában, először Seeker, elrugaszkodnak a földtől, és a fémnyílás peremét megragadva felhúzzák magukat. Sorra tűnnek el a járatban az embereim, némán mozgó ajkakkal, aggódva számolom őket, míg el nem jutok a tizenkilenchez, amikor is már csak én és Caiden maradunk, meg doktor Hussey, a hajóorvos, aki a padlón ül, a lábát dajkálva. Elég egy pillantást vetnem arra a bal lábra, és mindenféle orvosi tudás nélkül megállapítom, hogy már nem lehet megmenteni, már Fortun sem igazán segíthet rajta. Eddig észre sem vettem, hogy cipelték őt, a harc kitörölte belőlem ezt az apró kis részletet.

-Ha még egy kicsit megerőltetem, biztosan elveszítem – morogja a lábát vizsgálgatva. Látszik, hogy nem mer így belekezdeni a mászásba.

-Amúgy is le kell majd vágni – árulom el neki, amire már az előbb rájöttem – ennél rosszabb pedig már úgysem lehet, tehát…

-Mondasz valamit, kölyök – dünnyögi, amikor rám emeli öreges pillantását. Végigtúr a pofaszakállán (pfuj), aztán nyögve megkapaszkodik felé nyújtott kezemben.

Caidennel odavonszoljuk a nyílás alá, aztán Caiden a csípőjénél megragadva nemes egyszerűséggel feldobja az orvost, akinek rövid repülése után még van annyi lélekjelenléte, hogy megragadja az odafent kinyújtott kezeket, és hagyja, hogy felhúzzák. Abban a pillanatban, hogy Hussey is eltűnik a járatban, őrült robajjal megérkezik az újabb ellenséghullám.

A kalózok kivont karddal rohannak, arcukon szemernyi kegyelem sincs. A szívem ezerrel kezdi verni a bordáimat, kiút után keresek, az egyetlen ilyen a szellőzőnyílás. Nem várom meg, hogy Caiden ugyanúgy felhajítson, mint az orvos, hiszen nincs rá időm. Sem szükségem.

Nekifutok, és teljes erőből elrugaszkodom a földtől. Fejemmel áttöröm a levegőt, úgy emelkedek fel és fel, akár a tetőről felrebbenő galamb, míg ujjaim megakadnak a járat peremében. Görcsösen kapaszkodom, érzem, hogy a fém kezdi felsérteni a bőrt, a karom mindjárt kiszakad a helyéről, a sérülésem szabályosan égeti a bensőmet… A lábammal kapálózom egy kicsit, miközben nyögve húzom fel magam, egyre feljebb, mígnem segítő kezek nyúlnak a hónom alá, és lassan a járatba emelnek. Megkönnyebbülten roskadok a hűvös fémre, talán még egy ideges, hisztérikus kis nevetést is elengedek. Aztán meghallom az első üvöltést odalentről.

Arrébb szenvedem magam a járatban, mert Caident várom, mikor húzódzkodik fel ő is, a képzett mászó pontosságával. Az üvöltés nem tőle származik, de ez azt jelenti, hogy harcba keveredett. Egyedül, legalább tíz kalóz ellen.

-Caiden! – ordítom ki a nyíláson. Nem akarom elveszíteni őt is, szükségem van rá!

A hangomra felkapja a fejét, hátrarúg egy támadó ellenfelet, és megrohamozza a szellőzőnyílást. Ugrik, olyan veszedelmesen, hogy azt tanítani kéne, megkapaszkodik a peremben, és mielőtt még bárki is odasietne segíteni, egyedül beemeli magát a járatba. Aztán csak zihál a hasán heverve. A lapockája környékén sebesen terjed a vörös szín egy mély vágásból. Megsebesült, de nem súlyosan. Egyelőre jól van. Reménykedem benne, hogy jól van.

Egy másodperccel később feltornázza magát, az izmai összerándulnak, de nem mutatja, hogy a sérülése jobban fájna. Négykézlábra ereszkedve már a kurta „minden rendben” szájrándítását villantja rám.

-Induljunk – javasolja, én pedig bólintok. A legénység tagjai rádió híján ordítva juttatják el a hírt a menet elejére, hogy mehetünk. És megindulunk, sorban és óvatosan, akárcsak a rákok a parton. Még sosem láttam rákot.

A szellőzőnyílás rendkívül sötét hely, büdös rozsdaszag terjeng benne, ami befogja a ruháinkat és a hajunkat is, eltömíti orrunkat. Alig látok valamit, csak az előttem kúszó matróz hátát, mert minden más vaksötétbe, áthatolhatatlan feketeségbe borul. A feszült, várakozásteljes csöndbe időnként belehasít egy fájdalomnyögés, talán a hajóorvostól, vagy mástól. Tudom, nem sokáig húzzák azok, akik rosszabb bőrben vannak. Az áporodott levegőtől hamar mindannyian lihegni, izzadni kezdünk, a tüdőm minden lélegzetvételnél fájdalmasan összefacsarodik. Szó szerint szomjazom a friss levegőre és a szélre. Mindenre, ami éltet.

Aztán megérkezik az első széllöket. Mélyen beszippantom a szagtalan aromát, nem akarom elengedni, hallom, ahogyan többen is sóhajtva isszák a levegőt. A szellő arcomat simogatja, mint egykor anya hideg ujjai, hatására a menetünk kétszer olyan gyorsan igyekszik felfelé, mintha a szél hajtana minket előre, akárcsak a hajónkat.

Mikor meglátom a tintakék, csillagokkal pettyezett éjszakai eget, majdnem örömtáncot járok. És mikor meghallom az elharsogott parancsszavakat, amelyek arról szólnak, hogy mészároljanak le minket, azon nyomban borsónyira összeugrik a gyomrom. Rengetegen lehetnek, és mind utánunk kajtatnak. „Sok kalóz” …Ez inkább vagy egy milliárdnyi kalóz.

De Seeker habozás nélkül kimászik a nyíláson, és azonnal megüti a fülemet a gyors párbaj zaja, aztán a kalóz halálnyögése. Az embereim egyenként kikecmeregnek a fedélzetre, és már rohannak is tovább, védik az életüket és egymást. Kardcsörrenés, dühödt kiáltások harsannak a sötétben. Végül utoljára én kúszom elő a járatból, hálásan hagyom, hogy Caiden felhúzzon.

Időnk sincsen, hogy kifújjuk magunkat, újra kezdetét veszi a futás az életünkért. A szövetségesek és az ellenségek is elmosódnak az eszeveszett rohanásban, ahogyan végigdöngetünk a fedélzet vaspadlózatán, nem nézve se jobbra, se balra, hiszen nem vesztegethetünk egy fél másodpercet sem. A csapóhíd, és a rajta átkelő legénységem egyre közelebb imbolyog, míg végül már a fémszerkezeten robogunk át egyenesen az Ikarus fedélzetére, ahol a jól ismert fadeszkákra lépve a lábam azonnal a földbe gyökerezik…

A fedélzeten, ott, ahol leszúrták, anya holtteste hever.

Széttárt tagokkal, egy vörös tócsa közepén, mozdulatlan mellkassal, míg hasán a legszörnyűbb tölcsér tátong, melyet valaha is láttam… Papírvékony, halállal kezet fogó, rémületbe merevedett tekintete a csillagok felé néz, de többé nem láthatja őket. Kivehető a testén a hely, ahol a kalózok durván előrángatták kabátja alól a fegyvereit és minden felszerelését, pontosan látszik, hogy a térképet keresték, ahogyan azt is látom, hogy nem találták meg. Falfehér, holdfény által üres ragyogásba vont halott arcán horzsolások éktelenkednek, olyanok, melyek már az életben nem fájhatnak neki. De nekem igen.

Megbecstelenítették őt. Aztán itt hagyták, mindennek a közepén, hogy amint rálépek az Ikarusra, szembetaláljam magam vele…

A düh a torkomat égeti, perzseli és nyomja, ki akar törni, mindegy honnan, csak érjen valakit. Megremegek, de most először nem a félelemtől és nem is a vak menekülés állati ösztönétől. Nem is a beteg undortól, amit a látvány vált ki belőlem. Hanem mert dühös vagyok.

Az egész lényemet kitölti az ezerfokos tűz, olyanná válok, akár a kazán a hajón, egyre hangosabban és hevesebben zihálok, az ujjaim elfehérednek, olyan szorosan markolják késem nyelét. Érzem, hogy érzékeim kiélesednek, amikor egyetlen halk levegő-szisszenés hallatán megpördülök a sarkamon, és belevágom a kést a mögöttem lopakodó kalóz oldalába. Felüvölt, elejti kezéből a szablyáját, de én már ki is rántom belőle a fegyveremet. Újra beledöföm nyélig, a combjába, hogy a penge tompa fénye már ki sem látszik belőle. A kezem tiszta mocsok lesz, a férfi rekedt ordítása kitölti egész elmémet, de mindez kicsit sem érdekel. Életemben először azt akarom, hogy szenvedjen valaki.

Újabb és újabb döféseket is bevinnék, ha nem ragadná meg egy kékkabátos idegen a vállamat. Először le akarom rázni, nem érdekel, ki az. De a kéz erősen a vállamra kulcsolódik, összenyomva vele a sebet, míg erélyesen elvonszol a kínlódó kalóz mellől.

-Engedj el! – kiabálom a kéz gazdájának. Látom, ahogyan a kalóz a földön nyöszörög és vérzik, érzem a késem hűvösségét is az ujjaim között, érzem, hogy még használhatom. Azt akarom, hogy még bűnhődjön anyáért. Ő, és minden egyes kalóz, aki még ezen a világon van.

-Nyugodjon le, Thalia! – megjátszott higgadtság és őszinte aggodalom keveredik a hangba, de nem ismerem fel, kié. Csak azt érzem, mennyire zaklatott. Közel sem annyira, mint én.

Aztán szembefordulok vele, ezzel megcsavarom a karját is, de nem enged el. Az egyik matróz vonszolt el onnan, ha jól emlékszem, Mills a neve. Búzakék szemében könny csillog, kipirult arca arról árulkodik, hogy őt is ugyanúgy felkavarták a látottak, mint engem. Sietve elfordul tőlem, hogy megtörölje a szemét, aztán ismét rám néz.

-Majd később megbosszuljuk őt, máshogyan – odanyújtja nyitott tenyerét, amelyben egy viharvert rádió csillog – de előbb el kell tűnnünk innen. Erre pedig szüksége lesz.

Elveszem tőle a szerkezetet, még mindig remegő ujjakkal felerősítem a fülemre. Az ismerős nyomástól és a fém hűvösségétől egy kissé lehiggadok. Mills-nek igaza van. A világ és Bagstock apró darabokra tépése egyelőre várhat. Az elsők azok, akikért felelős vagyok.

A rádióból egy darabig kellemetlen recsegés szól, majd egy éles sípolás, és végül a csatorna kitisztul, mint az ég. Minden kiáltást, nyögést, diadalordítást olyan gyönyörűen hallok, mintha mellettem történne. Körbenézve megállapítom, hogy a legtöbb emberem már felvette a saját adó-vevőjét, bár gőzöm sincs, honnan szedték őket. Talán elvették a legyőzött kalózoktól, és így összegyűlt huszonegy. Egyszerre megint feléled a recsegés, és egy hang bontakozik ki belőle.

-Valaki oldozza el a láncot, mert addig nem tudunk eltűnni! – a hangban felismerem Caident, de akárhogyan forgolódom, nem látom őt. Talán lent van a kazánházban.

Odaugrom az említett lánchoz, és nyomban hozzá is kezdenék a kioldozásához, ha nem éktelenkedne rajta egy félméteres csomószörny. Nem érdekel, két kézzel ragadom meg a nehéz vasat és rángatom jobbra-balra, ahogyan csak tudom. Akkor sem hagyom abba, amikor az ujjaim kisebesednek és a vállsérülésemből ismét patakzani kezd a vér. Már éppen sikerülne teljesen kibogozni, csak egy kis rész lóg rajta, ám ekkor egy irdatlan erő a levegőbe emel.

A hiányos fogsorú kalóz közvetlen közelről vigyorog rám, magabiztosan, eszeveszett élvezettel. Felemeli a szablyáját, hogy hasba szúrjon, mint anyát, de ezúttal nem hagyom, hogy ez megtörténjen. Nagyot nyögve rúgok belé oda, ahova sikerül, ez a hely végül a nyaka. Azonnal elenged, a földre zuhanok, de felpattanok; és míg ő hörögve küzd, behúzok neki egyet. Aztán még egyet, a szablyája gombjával, mire a kalóz rongybabaként dől a deszkákra, és nem mozdul többé. Legyőztem őt!

Visszatérek a lánchoz, egyet kell már csak rántani rajta és kész. A vasfonat csörömpölve, meg-megakadva, de mindig újra megindulva végül lehullik a fedélzetről a mellvéden keresztül, és aztán csak úgy lóg le a Leviatán oldaláról, mint valami szürke pókfonál a sötétlő felhők között.

-Akárki is volt – Caiden erősen zihál, jót futhatott az előbb – kösz.

Megkönnyebbülten felnevetek a közvetlen helyzetjelentésen. Körbenézek a fedélzeten, amennyire a sötétben ki tudom venni, a csapóhíd előtt három-négy matróz, plusz Seeker erőnek erejével tartják vissza a rohamozó kalózokat. Egyre többen vannak, a harc pedig egyre reménytelenebbé válik, ahogyan csak árad és árad a vörös tömeg, nem állnának meg az ég összes kincséért sem. A kormányosi emelvényen őszülő, elegáns tartású férfi vár a parancsra, kezét lustán a kormánykerékre tapasztva, lerí róla, hogy gyakorlott ebben. Már éppen készülnék beleszólni a rádiómba, hogy ideje indulni, amikor a hajó zökken egyet. Halk duruzsolás kúszik a fülembe, remegés járja át a hajót, először gyengéden, aztán egyre erőteljesebben, aztán a tat mögül egyszerre gőz szivárog a felhők közé, elárulva, mi történt az imént: az Ikarus életre kelt.

Bízom benne, hogy a kormányoson van adó-vevő, amikor megköszörülöm a torkomat.

-Hátramenetbe, gyorsan! – adom ki a parancsot. Furcsának tűnik ez a nyers fogalmazásmód, de elhatározom, hogy nagyon gyorsan hozzá fogok szokni.

A férfi megkeres a tekintetével, és úgy néz rám, mint egy hülyére.

-Az Ikarus nem tud rükvercet bemutatni, hölgyem – világosít fel – nyugatra vagy keletre fordulva el tudunk távolodni a Leviatántól.

-Akkor tegye azt! – kiabálom neki dühösen – Menjen nyugatra, vagy keletre, csak tűnjünk el innen!

-Igenis – bólint a kormányos, és kelletlen, de kétségkívül profi mozdulatokkal elforgatja a kormánykereket balra.

A hajó ívesen elfordul, egy kicsit megroggyan ugyan a térdem, de sikerül állva maradnom. A kalózok kétségbeesetten kapaszkodnak meg a csapóhídban, az egyikük próbál még egy utolsót támadni az embereim felé, de elvéti, és a feketeségbe zuhan. A madarászok sietősen leugranak a csapóhídról, amely ebben a pillanatban megakad a mellvéd masszív deszkáiban, hiszen a Leviatánról indul. De a hajónk nem áll meg, próbál menni, a gőz mindent beborít, az orromig sem látok, és ebben a pillanatban a csapóhíd kiszakad a helyéről.

A kalózok, akik rajta állnak, ordítva-sikítva kapaszkodnak a repülő szőnyegre hasonlító, használhatatlanná vált fémszerkezetbe, azzal együtt, sőt, azon tűnnek el a felhők tejsűrűjében. Az én matrózaim közül mindegyikük megúszta élve, hála Fortunnak, vagy aki tette.

És az Ikarus egyre messzebb kerül a Leviatántól. Mereven figyelem az ellenséges hajó fedélzetét, mígnem hirtelen felfedezem a tekintetemmel Bagstockot.  Szembeszökő jelenség a szemfedő kendőjével, amely feketén szeli át az arcát, egybeolvadva a szokatlanul fénytelen éjszakával. Vágásokkal szabdalt tekintetét mélyen belefúrja az enyémbe, ezzel talán azt üzenve, látjuk még egymást, bár ki tudja, mit akar mondani ezzel a szúrós egyszemével. Mindenesetre én azt felelem rá, hogy jöjjön csak.

Egészen addig figyeljük a másikat, mint két ellenséges kapitány, amíg a Leviatán, és a rajta levő emberek egészen apróra zsugorodnak, vörös kis csillagokká válnak a drabális nagy férfiak, ahogyan messzire menekülünk a Leviatán fenyegető árnyéka alól. A megkönnyebbülés szétárad bennem, csontjaimat bizsergeti, hiszen kijutottunk a börtönhajóról! Kijuttattam a legénységemet!

Ám amikor megfordulok, ismét szembetalálom magam anya holttestével, és minden diadalérzet kifut belőlem, mint a tej a fazékból. A látvány dühítő, elkeserítő, és a legrosszabb, hogy fogalmam sincs, mit tegyek vele. Semmiképpen nem hagyhatom itt. Meg kell adnunk neki a végtiszteletet az égő csónakkal, ahogyan minden embernek. Elvárom, hogy így legyen. De egyelőre mással kell foglalkoznom, és már így is alig állok a lábamon, az utolsó löket adrenalin is kiáramlik a testemből, rémesen fáradtnak és elcsigázottnak érzem magam, és anya… elborzasztóan gyorsan szívja ki belőlem az energiát az, hogy így látom. A vállam is jobban fáj, mint előtte bármikor.

A fedélzeten egyetlen kalóz maradt, az, akit én terítettem le. A többit vagy lelökték, vagy megölték és aztán lökték le. Ám ez a kalóz csak ájult, és valamiért van egy olyan érzésem, hogy még segítségünkre lehet a kinccsel kapcsolatban. Tényleg, a kincs! A térkép! Azóta nem néztem meg, mióta elhoztam anya kabinjából, mert az ész nélküli menekülés és harc közben nem volt rá időm, de most az éghez fohászkodva átvizsgálom a zsebeimet. És csodák csodájára – nálam maradt. Tudtam, hogy egyszer még jól jön ez a szakadás a nadrágomon.

Végigfuttatom ujjaimat a számomra egyelőre érthetetlen rajzokon, ábrákon, a rejtélyes szerző íves tintavonalán. Magyarázat nélkül az én szememnek valósággal megfejthetetlen. Egy darab betű sincsen sehol, ahogyan aláírás sem. Illetve, várjunk…

Azon a helyen, ahol a meglehetősen koszos ujjam végighúzta a papírt, alig látható apró betűk tűnnek elő a rongyos anyagon. Pislogok párat, mert nem igazán tudok hinni a szememnek.  Talán valami összetett nem-tudom-mivel van átitatva a papír, hogy aktiválódjon az alvadt vérre? Sajnos, az ilyesmihez egyáltalán nem értek. Mindenesetre, a megjelenő rejtett írás nem szöveg, és nem is szám. Két szóból áll mindössze. Egy név: Marcus Tyder.

Marcus Tyder. A név egyáltalán nem cseng ismerősen. Soha életemben nem hallottam, még olvasni sem olvastam róla. Gyanúsan kalóznévnek tűnik, de persze néha a madarászcsaládok is adnak ilyesfajta nevet a gyerekeiknek. De ha tényleg egy kalóz volt, akkor az általam lefegyverzett gazember nagyon is értékes információforrás lehet. Még mindig a név gazdájának kilétén pörögve, megkocogtatom a rádiómat.

-Tartsák az irányt, és engedjék le a vitorlákat! – utasítom azokat, akik hallanak. Az emberek rögtön mozgásba lendülnek a fedélzeten, öt perc sem telik bele, és a vitorlák fehéren terpeszkednek az árbócokon, míg a hideg szél vidáman játszik velük. A hajónk érezhetően felgyorsul.

-És azzal mi lesz? – Seeker tűnik fel a közelemben, a földön heverő eszméletlen kalózra mutatva – én legszívesebben ledobnám. Nem kell senkinek, nincs gyereke, sem bárkije.

Fogalmam sincs, honnan tudja ezeket egy szempillantás alatt. Olyan információk, amiket soha nem említettek előtte, ő mégis pontosan tisztában van vele. De hogyan?

-Tudhat olyanokat, amikre még szükségünk lesz – osztom meg vele a gondolatomat – egyelőre tartsuk megkötözve valahol!

Seeker biccent és egy szempillantás alatt felnyalábolja az eszméletlen kalózt. Figyelem, ahogyan otthonos mozdulatokkal leballag vele a hajó belsejébe, ahol nyilván bezárja majd valahova… vagy valami. Elnyomok egy ásítást, legmélyen agyamban már a lakrészekben függeszkedő ágyak valamelyikében fekszem és alszom, bár még függőleges helyzetben vagyok. Aztán egyszerre dohányszag és füst üti meg az orromat, és megfordulva Caident pillantom meg, szájában egy szál cigarettával, amely csak úgy ontja magából a szürke fellegeket.

-Hová viszi azt a kalózt? – bök a szemünk elől éppen eltűnő Seeker után. Lomhán követem a pillantását, és megvonom a vállam.

-Őrizetbe – adom meg a választ. Caiden biccent, hogy megértette, de még nem megy el.

Látom az arcán a hamisan vonallá préselt ajkakat, a füstfüggöny mögött megbújó komorságot, és azonnal tisztázódik előttem, hogy amit a kalózok tettek anya testével, arra szerinte sincsen megfelelő kifejezés. Ahogyan megfelelő büntetés sem. Tudom, hogy ugyanúgy megviseli anya halála, mint engem. Közel állt hozzá – persze nem „úgy”, hanem mint matróz a kapitányához. Különlegesnek találom, amiért még így is képes fenntartani azt az álarcot, amelyről fogalmam sincs, miért hordja. Csak azt tudom, hogy én képtelen vagyok ugyanezt megtenni.

Érzem, minden érzelem, amit a túlélés érdekében a lehető legmélyebbre ástam, kikívánkozik, elmémbe tolulnak az emlékek anyáról, a mosolya, az illata, mindene. Tudatosul bennem, hogy mindez már csak sivár emlék marad, és mielőtt megakadályozhatnám, könny szökik ki a szememből. A sírhatnékom tökéletesen a semmiből érkezik. Fogalmam sincs, hogyan törhetett rám pont most.

-Minden rendben? – kérdezi rögtön Caiden, mire a kabátom ujjával gyorsan letörlöm a könnycseppeket. Nem akarom, hogy sírni lásson.

-Igen, persze, csak fáradt vagyok – nem hazudok, alig bírok állni a lábamon. Azzal kapcsolatban azonban nem mondtam igazat, hogy miért sírok, de érzésem szerint ő anélkül is tökéletesen tudja.

Szinte csak félálomban, féltudattal jut el hozzám, ahogyan levezet valahova a hajóba, talán a lakrészekhez. A félelem, a düh, a kétségbeesés mind eltűnik belőlem, mégis azt kívánom, bár maradnának. Mert a helyükre nem költözik be semmi. Üresség tátong a lelkemben, anya-alakú lyuk. Tudom, hogy örökre üres marad.

És a hátamat végig égeti anya halott tekintete a fedélzet közepén…