VeronicaStories

5. fejezet – A villám vonzata

Holdtalan, csillagtalan éjszaka, megannyi gyászruhába öltözött felhővel, amelyek esőt ígérnek, vagy talán valami még rosszabbat. Mondhatni, tökéletes időjárás egy temetési szertartáshoz.

Négy matróz vállon viszi őt két összeszögelt, fehér lepedővel letakart deszkára fektetve, mintha csak aludni bugyolálták volna be ilyen figyelmes alapossággal. A lepel anyaga a földön söpör végig, emiatt pedig egészen olyan, mintha lágyan, könnyeden lebegne végig az embersorfal mentén. Mellén összekulcsolt szép kezeivel, hófehér, szunnyadó arcával és gondosan kifésült ébenfekete hajával egészen olyan, akár egy angyal. A ronda sebet a gyomrán eltakarja a kék madarászkabát, így, lehunyt szemmel mintha csak elszundított volna.

Mikor elhalad mellettem a lassú menet, a matrózok megállnak, és finom mozdulatokkal leteszik elém a holttestet. Bevett szokás ugyanis, hogy az elhunyt hozzátartozói egy személyes tárgyat, vagy ha azt nem is, akkor csupán egy kis gondolatot hagynak a hosszú útra indulóra. Ez az én esetemben csak azért nem túl szerencsés, mert nekem nincs személyes tárgyam – a bicskámat leszámítva, de anya biztosan azt akarná, hogy tartsam magamnál -, jelenlegi gondolataim pedig… mondjuk azt, nem a legmegfelelőbbek egy búcsúztatáshoz.

Habozva leguggolok anya mozdulatlan, karcsú teste mellé, és megfogom hideg kezét. Nem vesz rólam tudomást, de számítottam erre. Hiszen amióta elment, hibát hibára halmoztam. Bajba kevertem a legénységet, elszalasztottam a lehetőséget, hogy teljesítsem a kérését, és még arra sincsen erőm, hogy újra próbálkozzak. És mindennek a tetejébe, semmibe vettem a tanácsait is. Úgy nagyjából mindet. Kezdve azzal, hogy kipróbáltam a szerencsejátékot – tét nélkül, ezt soha nem mulasztom el hozzátenni -, egészen addig, hogy életveszélyes mutatványokba bocsátkoztam az árbóc tetején. Jó, csak odafent ültem és néztem ki a fejemből, de tudom, ez őt már a horizontba kergetné. Mindezért, amikor közel hajolok hozzá, csak ennyit súgok neki:

-Bocsáss meg, és adj erőt!

Mert erre a kettőre van most a leginkább szükségem. Megbocsátásra, és önbizalomra.

Biccentek a matrózoknak, hogy befejeztem, és felegyenesedve visszalépek a sorfalba, Caiden mellé. A férfi megnyugtató szándékkal végigsimít a vállamon, de én lerázom a kezét. Szeretnék minden idegszálammal a szertartásra koncentrálni, nem akarom, hogy bármi is elterelje a figyelmemet.

A deszkáról lassan és rendkívül óvatosan belecsúsztatják a testet a csónakba, ahol anya többi holmija kap helyet, már, amit nem vittek el a kalózok. Hihetetlen, hogy szégyenszemre nem tehetjük be mellé a kardját, mert azok a szemétládák ellopták tőle! Ahogyan a pisztolyát is pusztán egy üres töltény jelképezi, és a kabátjáról lefejtett névtábla, amin annyi áll, Criswell kap.: ennyi fekszik mellette. Nem több. A dühítő látványtól, ha lehet, még jobban kezdem gyűlölni a kalózokat, ha már nem gyűlöltem őket eddig is éppen eléggé. A matrózok elrendezik anyát a csónakban, és felteszik az egészet a mellvédre, várva a következő parancsot.

Bray hadnagy lép a csónak elé, felénk fordulva. Azóta, hogy ráförmedtem, nem igazán szokott mosolyogni, és ha szembejön velem a folyosón, úgy süti le a szemét, mint egy ötéves, akit almalopáson értek. Szórakoztató látvány, annyi bizonyos. De azóta eltelt egy hét, és rájöttem, hogy nagyon is jól vezeti a hajót, szóval nincs okom röhögni rajta, meg gúnyolódni a háta mögött. Szomorúan konstatáltam, hogy jobb kapitány nálam. Ezzel csak azért nem vagyok kibékülve, mert nekem kéne azokat tennem, amiket most ő tesz. Nekem kéne irányítanom ezt a nyüves hajót, és nem neki. De általánosságban csak annyit mondhatok: argh! És többet nem is tehetek ennél.

-Azért gyűltünk ma itt össze… – kezd bele Bray, szenteskedő arccal. Ha valakinek, hát neki nem fog hiányozni anya egy cseppet sem – … És ezen az áldott éjszakán az égő csónakban úszva fogja megismerni a horizont titkát, a titkot, melyet csak a holtak ismerhetnek. Egy kalandra indul, azon a földön, ahová élő ember soha nem tette és nem is fogja tenni a lábát, míg világ a világ. Kívánjunk neki örökös jószerencsét, hogy az kísérje a végtelenségig tartó útján! A felhők hordozzák emlékét! – fejezi be beszédét a részvétet kifejező hagyományos mondattal.

Az unalmas monológnak nagyjából a felére nem is figyeltem.

-A felhők hordozzák emlékét! – mormoljuk utána egyszerre a jókívánságot, lehorgasztott fejekkel, a bakancsunk orrát bámulva. Egy kicsit mindenki magát hibáztatja azért, ami történt.

Aztán belekezdünk a gyászénekbe, míg a matrózok egy öngyújtó segítségével lángra lobbantják a csónakot. A narancsos tűznyelvek a magasba csapnak, körülölelik anyát, mint egy veszélyes, mindent elemésztő koszorú. Eltűnik a gyűrűben, az egész világot betölti a sercegés és a pernye. A gyászének a tetőpontjára hág a tűzzel együtt, és ekkor a matrózok nagyot nyögve az égre lökik a csónakot, ahol egy kósza légáramlat a levegőben tartja és messzire vitorlázza azt. Jobbra-balra himbálózik, akár a bölcső.

A lassú, vontatott dal a végéhez közeledik, fokozatosan elhalkulunk, ahogyan a csónak is szépen, komótosan elhagy minket, anyával együtt. Végül már csak egy fénylő pöttyé silányodik, olyan, akár egy apró kis szentjánosbogár. Mintegy végszóra, egy gyönyörű fecske hasít végig fölöttünk kecsesen, egyetlen szárnycsapás nélkül. A horizontba vesző csónak után iramodik, vele együtt tűnik el a szemünk elől. A csónak, a tűz, a madár után nem marad más, csak a csönd, még a szél sem zúg.

Későn veszem észre, hogy elerednek a könnyeim, de gyorsan letörlöm őket. Ha valaki meglátja, abba belehalok. Az egy hét alatt görcsösen igyekeztem eltitkolni azt a fájdalmat, ami belülről rágott, ami miatt képtelen voltam éjszakánként aludni, és reggelente szörnyen karikás, sötét szemekkel meredtem mindenkire. Ha jól tippelem, most is ott húzódik egy-egy fekete vonal mélyzöld szemeim alatt.

Azon töprengek, hogy vajon kezd-e elmenni az eszem, és ha igen, mi ilyenkor a teendő. Kérdeztem Seekert, ő mit tenne a helyemben – elvégre neki van személyes tapasztalata -, de ő csak valami zagyvaságot válaszolt, ami említett álarcot és húszfillérest is. Inkább ráhagytam. Kérdeztem Caident is, mire ő nyomban megduplázta az edzéseink számát. Ez egyébként bevált, legalábbis az égnél is jobban kezdek rajongani a kardvívásért, meg úgy általában minden fegyverért. Igaz, eddig sem vettem őket félvállról, de egy edzés óta különösen szeretem őket. Az történt, hogy érdeklődve forgattam a szablyát, mert még soha nem próbáltam, és amellett, hogy dögnehéz, rendkívül veszélyesnek is nézett ki.

-Te könnyen meg fogod ezt tanulni – biztatott Caiden, látva a bizonytalanságomat.

-Honnan gondolod? – kételkedtem, mert meg sem bírtam emelni a fegyvert.

-A véredben megvan a szenvedély – mondta erre ő – a fejedben megvan az élni akarás. És a szívedben megvan a bátorság.

-Úgy érzem, az én szívemben csak félelem van – vallottam be neki ekkor azt, amit olyan sok ideig tartottam titokban – amióta anya… tehát azóta folyamatosan.

-Ez nem feltétlenül rossz dolog, Thalia – rázta fejét a férfi – emlékszel, mi hajtott előre a Leviatánon? A félelem. Ez vigyázott rád a csatában is. Ez segített abban, hogy túlélj. És közben abban is, hogy cselekedj.

-Szóval azt mondod, hogy a harcban is a félelem vezesse a mozdulataimat?

-Pontosan azt.

Ettől a perctől fogva majdhogynem szenvedélyesen szeretem a fegyvereket. Kivétel nélkül mindet. Odavagyok az új vívásórákért, az új, egzotikus szablyákért, a rapírokért, a közönséges tengerészkardokért és a késekért is. Megtanultam, hogy ezek a fegyverek csakis az én javamat szolgálják, én forgatom őket, mégpedig a túlélési, az állati ösztön vezéreli minden egyes suhintásomat. De ami a legfontosabb, hogy ebben az egyébként meglehetősen erőszakos elfoglaltságban különös, fura harmóniát találok. Mind az egyensúlyozásban, mind az erőteljes kardcsapásokban, a koncentrációban… Ám amint leengedem a kardot, az emlékek, a démonjaim újra rám ugranak, tépnek-rágnak, nem eresztenek el. Ezért amikor csak tudok, gyakorlatozom, akár egyedül is. Csak ne érezzek közben.

Nem emlékszem, hogyan, de néhány perc múlva már az ebédlőben ülök a sörpadon, jobb oldalamon Caiden, bal oldalamon a kormányos, és a bágyadt gázlámpák fényében a vacsorát kanalazzuk. Ízetlen sólyomhús egy szelet félig száraz kenyérrel, mint mindig. Ha a temetési szertartás és a szokatlan hideg a Nap havában nem elég lehangoló, akkor az egyhangú, semmilyen-ízű kaja egyértelműen az. A két tényező eredményeképpen alig hallok valahonnan beszélgetésfoszlányt, nevetést egyáltalán nem, a rádióból is, akárhogyan tekergetem, csak a kanalak csilingelése és a sűrű eső kopogása visszhangzik a fülemben. Borzasztóan unalmas és nyomasztó így, a fejem is egyre nehezebb lesz, azonban semmiképpen nem akarok beleájulni a kajámba. Végül, hogy el ne aludjak, a kormányoshoz fordulok. Talán tőle kicsikarhatok egy kis csevegést. Vagy bármit.

-A Legmagasabb körzetből érkezett, ugye? – tippelek, végigmérve a ruházatát.

Kék, rendezett és sima madarászkabát, mint mindenkin, de őrajta patyolattiszta fehér nadrág és szépen rendben tartott bőrcsizma is feszít, afféle kiegészítés gyanánt. Azon kívül hosszú, ezüstősz haját fekete madzaggal köti meg a tarkójánál. Ez mind az arisztokratákra jellemző öltözködés, egy „nem nemes” egészen biztosan nem parádézna ilyesmiben.

-Pontosan, kisasszony – még a hangja is olyan tipikusan nyájas és fellengzős, de azért van benne egy kis életvidámság is, szerencséjére – a Tanács székhelyének negyedéből. A nevem Francis Winch.

Ahhoz képest, hogy milyen otrombán viselkedett velem az elmenekülésünk napján, amikor azt gondoltam, hogy az Ikarus képes hátramenetbe kapcsolni (és mint kiderült, nem), Francis – vagyis Mr. Winch – nagyon is kedves és türelmes embertípus. Nekem legalábbis roppant szimpatikus. Anya ebben az évben fogadta őt föl kormányosnak, valószínű, hogy kizárólag a kincs miatt, hiszen az ilyen tapasztalt kormányos úgymond „sokba kerül”. Nem ismerem a részleteket, de Mr. Winch finom célozgatásaiból azonnal világos lesz számomra, hogy a hajón tett szolgálatáért cserébe igen kemény jutalékot vár a kincsből. Ez egyelőre nem az én gondom, de azért elraktározom az információt, ha esetleg úgy alakulna a helyzet, hogy rajtam kell számon kérnie a pénzt.

Caiden oldalba bök, és mikor felé fordulok, óvatosan átnyújt nekem egy alumíniumbögrét, tele finoman gőzölgő, tűzforró teával. Az italból lágyan tekergőznek elő a gőznyelvek, bágyadtan figyelem őket a falakra aggatott lámpák sárga fényében. Körbenézve meglepődve látom, hogy mindenki teát kap, pedig az ilyesmi luxust csak nagyon ritkán engedélyezik a legénységnek. Van, hogy még a tisztek sem isznak teát egész úton. Ám mikor megfontoltan és lassan a számhoz emelem a karamellbarna löttyöt, belekortyolok és érzem a kellően mézes, kellően citromos ízt szétáradni a nyelvemen, egycsapásra megfeledkezem arról, vajon miért kaptuk ezt a jutalomféleséget. Vigaszdíj a temetés miatt? Valószínű. És akárki adta ezt parancsba, nagyon bölcs ember lehet. A testem minden kanyarulatába eljutó melegségtől jólesően megborzongok.

-Mikor lesz a következő edzésünk? – kérdezem Caident. A férfi felhúzza a vállát, miközben nagy kortyokban nyeli a lángoló italt. Amikor leteszi a bögrét, kissé még rózsás az arca a melegtől.

-Úgy tervezem, holnap lehetne – töpreng a bögre oldalát simogatva – korán reggel, mert akkor frissebb vagy.

-Ez valami vicc? – húzom össze a szemöldököm, mire Caiden csak hümmög valamit, amit én nevetésnek könyvelek el, mint mindig. Mindketten tudjuk, reggelente élni sincs kedvem. De vívni attól még igen. Sőt, úgy érzem, minden reggel csak a vívásért nyitom ki a szemem.

Már éppen mondana valamit, amikor az egész ebédlő ételestül, matrózostul, mindenestül a fejére áll és vissza.

A sörpadok felborulnak, alumínium csördül a padlón, tányérok törnek darabokra, ahogyan lesodródnak az asztalokról, a pórul járt matrózok azonnal éktelen ordítozásba és átkozódásba kezdenek, pedig a következő lökés csak most jön. Ismét mintha minden felpattanna a helyéről, magasra repülne, és ugyanolyan hirtelen le is huppanna. Rémülten felsikoltok, elveszítem az egyensúlyomat és belezuhanok Mr. Winch ölébe, Caiden pedig az enyémbe, ami már közel sem olyan szerencsés helyzet, tekintve, hogy van vagy hetven kiló. Mivel a hajó még mindig ide-oda dülöngél, két kézzel szorongatom a sörpad szélét, nehogy leessek az egyelőre fix helyemről. Tányérok bucskáznak le a földre és válnak ezernyi fehér szilánkra, a kiömlő tea sötétbe vonja az asztalokat és lecsorog a padlóra.  Fogalmam sincs, mi történt odafent, és ahogyan körbejáratom a tekintetem, rájövök, hogy más is így van ezzel.

Aztán már nincs is lehetőségem nézelődni, mert ebben a pillanatban a gázlámpák pislogva megadják magukat, és egy vészjósló kattanással kialszanak. Sötétség borul az egész étkezdére, mire nyomban elnémul mindenki.

-Mi a fene… – morgolódik a közelben Seeker. A hang irányába forgatom a fejem, de az áthatolhatatlan sötétségben semmit nem látok a férfiból.

Mr. Winch egy pillanat erejéig mintha vizsgálódna, hümmög és töpreng, bár nem látom, mit. Aztán mikor a következő dördülésbe belerezonál a koponyám is, meglepett „áh” kiáltást hallat. Megigazítja makulátlan kabátját, pedig tudja, hogy senki nem láthatja.

-Viharba keveredtünk – jelenti be ijesztően tárgyilagosan, mintha csak azt közölné, hogy egy meg egy az kettő. Nem mernek ellenkezni vele, hiszen kormányos, ráadásul gazdag. Van esze és hatalma is, ergo vitán kívül igaza van.

Szóval egy vihar. A rázkódás egy széllökésből, vagy egy villámcsapásból is származhat, de nyilván az első eshetőség lenne a jobb. Ám mikor az ebédlő kicsiny, kerek ablakára vetem a pillantásom, melyen a borús éjszaka, a holdfény és az esőillat áramlik be, valami hirtelen megvillan. Fél másodpercig sem tart az egész, de az ebédlő kékes ragyogásba borul, és egy szempillantásnyi ideig nappali világosságban, kimerevített képként látom a rémült, zavarodott matrózokat, a földön heverő tárgyakat, amíg egyszerre minden újra elsötétül. Közvetlenül utána akkora mennydörgés rázza meg a világot, hogy újra felsikoltok. A villámlás után a dörgés alig egy másodperc múlva érkezett, vagyis az égostor közvetlenül fölöttünk van. Vagy mellettünk. Ez már igazán részletkérdés, nem?

A matrózok gyorsan rájönnek arra, amire én, ahogyan arra is, mekkora veszélyben vagyunk. Az ordítozás abbamaradt akkor, mikor a gázlámpák kialudtak, ám most a helyét halk, egyre intenzívebb duruzsolás veszi át, ahogyan a férfiak egymással tárgyalják a helyzetüket. Félénk, cérnavékony motyogások, rettenthetetlen medvedörmögések keverednek, akkora hangzavar lesz, hogy a rádióm megint gerjedni kezd, és még így is csak zümmögés árad belőle.

-Mindenki nyugodjon le! – hasít a sötétbe Bray erélyesen mély hangja, és egycsapásra csönd lesz. Hozzám bezzeg mézesmázosan akart beszélni – Felmegyünk a fedélzetre, én és Mr. Winch. A többiek idelent maradnak!

A kormányosnak elakad a lélegzete, szinte látom, ahogyan zavartan végigsimít ezüstös haján.

-Uram! – vesz erőt a hangján, bár még mindig jócskán remeg – ilyen szörnyű viharban nem szabad a fedélzetre menni! Itt kell maradnunk a súly miatt…

Nem beszél hülyeséget. Amikor anyával ehhez hasonló viharcsapdába keveredtünk, mindig azt mondta, ne merészeljek felmenni, sőt, minél lejjebb bújjak el a hajón, hogy egy erős széllökés fel ne borítson minket. Ballasztnak, vagy minek hívják, a lényeg, hogy amit Bray tenni akar, az komplett őrültség. De úgy tűnik, ezt ő nem látja be.

-Ki kell keverednünk a viharból – közli ellentmondást nem tűrve – úgyhogy maga velem jön és kormányozni fog, különben repül innen, de szó szerint! – az utolsó szavakat már magából kikelve ordítja, mire érezhetően mindenki kissé összehúzza magát.

Abban a pillanatban, hogy Bray döngő léptekkel kivonul az étkezdéből, mögötte a kormányossal, aki lopva, rosszallóan sóhajtozik, visszavonok mindent, amit a hadnagy kapitányi képességeiről mondtam. Bray egy idióta. Először is, egyáltalán nem kéne ott lennie, ahol. Engem illet meg az a hely, anyám nekem adta, mielőtt meghalt. Nem is ért hozzá. Egy idióta, ráadásul meg fogja ölni az egyetlen személyt a hajón, aki képes kormányozni! A személyt, aki nélkül elveszünk az égen!

Az az ismerős kaparás a torkomban újra feléled és kínozni kezd, de most nem állom útját. Szaporán veszem a levegőt, ökölbe szorított kezemet nyitom-zárom. Nem hagyhatom, hogy ez megtörténjen, nem tehetjük kockára a legjobb embert a hajón. Nem engedem, hogy ezt tegye anyám hajóján. De hogy megállítsam Bray-t, csak egyet tehetek.

Kikászálódom a sörpad alól, ahová nemrég behúzódtam Caiden mellé, és lassan felemelkedek az imbolygó, sötét padlón.

-Hová mész? – sziszegi utánam a férfi, de nem válaszolok. Főként, mert ekkor újra megrándul az egész hajó, és négykézlábra zuhanok. Ismét halálra vált sikolyok söpörnek keresztül az ebédlőben, ahogyan mindenki pánikolni kezd.

Fájdalmasan beverem a térdemet a deszkákba, a fejem egy darabig zúg, de rögtön felállok. A szívem az elszántság ritmusára dobog, és nem fogom megállítani. Izgalomtól telve zihálok, az utat keresem az ajtó felé.

-Thalia! Gyere vissza! – kiabál utánam Caiden, hallom, hogy felém nyújtja a karját, de most sem veszek róla tudomást. Megacélozom a lelkemet, és a körvonalakat felismerve valósággal kirontok az ebédlő ajtaján.

Az Ikarus belseje feketeségbe borult, ráadásul az egész hajó remeg, jobbra-balra dülöngél, himbálózik, még soha nem láttam így. A szél szabadon dobálja ide-oda, mint egy játékot. A féktelen, veszedelmesen gyors rohanás közben a sötétlő falra tapasztom a tenyerem, nehogy elveszítsem az utat, néha meg kell kapaszkodnom a deszkák közti mélyedésekben, hogy el ne essek. Minden egyes villámcsapásba belerezonál a koponyám és félelem söpör végig rajtam, akár az óriási vízhullám.

Végigrobogok a hullámzó folyosón, éles kanyarral ráfordulok az esőáztatta lépcsőre, ahol meg is csúszok és újra sikeresen beverem a térdemet, csak egy hajszál híján, hogy nem a fejemet találta el a lépcső. Az eső könyörtelenül verni kezd, ahol csak ér, a kabátom azonnal sötétebb árnyalatot vesz fel, fekete hajam rátapad az arcomra és a tarkómra. Mindenemet nyirkos víz borítja, az orrom megtelik az eső és az életveszély illatával. Újabb villám világítja meg az éjszakát, élőben látom, ahogyan elzúg fölöttünk az égostor. Négykézláb felkaptatok az utolsó lépcsőfokra, és nyögve feltápászkodom. A térdem még mindig szörnyen lüktet.

Kósza sólyomraj feketíti el a villámot. Megpillantom a feszes szárnyakat és a hatalmas testeket, legalább százan vannak, és mind fölöttünk hasítanak el a horizont felé. Hunyorogva, a szemembe hulló esővel figyelem őket, míg az utolsó sólyom is vad rikoltással a többi után nem veti magát. És amint a hang elhal, egy új veszi át a helyét, az adó-vevőm miatt egyenesen a fülembe üvölt.

-Délre, az ég szerelmére! Délre, maga idióta! – rikácsolja a feszült hadnagy, idegességében a kormánykereket csapkodva. Fél idefent, tudom, mert én is félek.

-Uram, a viharcsapdából más úton, talán kelet felé… ki tudnánk keveredni… – hebegi Mr. Winch.

És ekkor meghallom az éles csattanást és a kormányos fájdalmas kiáltását.

Ezt nem hiszem el. Bray lekevert neki egyet! Távolról homályosan látom, ahogyan Winch megtántorodik, és a kormánykerékbe kapaszkodva nyeri vissza újra az egyensúlyát. Vörös folt formálódik fehér arcán, teljesen tehetetlen. A látványra a bennem ülő félelem döbbenetesen gyorsan valami sokkal borzalmasabbá alakul át. Dühhé.

-Azt akarja, hogy még két hétig sodródjunk céltalanul?! – ordítja a mennydörgésbe és az eső eszeveszett dörömbölésébe a hadnagy – Hogy kifussunk az időből? Nem! Úgyhogy haladjon délre, különben…

Nem tudja végigüvölteni, mert teljes erőből meglököm. Neki a mellvédnek.

Azt sem várom meg, hogy felálljon, vad csatakiáltással adom vissza neki a pofont, gyomron térdelem, ott ütöm, ahol érem. Felgyülemlik bennem az elmúlt hét tehetetlensége, és most az egészet rázúdítom. Azt akarom, hogy szenvedjen. Csak akkor hagyom abba, mikor elfárad a karom, és veszett zihálással tántorodom hátra. Kell egy kis idő, hogy visszanyerjem az erőmet, a térdemre támaszkodva próbálok egy kis lélegzethez jutni. De közben nem veszem észre, hogy Bray-nek sikerül lábra állnia, és most akkorát vág az államra, hogy nekiesek a kormánykeréknek.

-Hagyják abba! Abbahagyni! – próbálkozik a kormányos, de egyikünk sem figyel rá. Jól tudom, hogy Bray is ugyanúgy utál engem, mint én őt. Akadálynak lát, fenyegetésnek, mert felfogta az erőmet. Én pedig utálom, mert bántotta a legénységet.

Farkasszemet nézünk egymással, zihálva és dühösen. Aztán nekirontunk a másiknak. Vállat vállnak vetve csikorgatjuk a fogunkat, bakancsunk a padlót karmolja. Az izmaim megfeszülnek, ahogyan minden erőmmel próbálom őt ellökni, de ez végül neki sikerül előbb. A vizes, csúszós deszkákon landolok, a hátamba és a fejembe is fájdalom vág, nem látom, mi van előttem, amíg egy kósza villám meg nem világítja a rám ugró hadnagyot. Reflexszerűen oldalra gurulok, és már készülnék energikus mozdulattal felpattanni, amikor Bray a földön fekve megragadja a kabátom szegélyét és határozottan megrántja. Újra a vízbe zúgnék, ha ekkor Winch meg nem szorítaná a karomat, és húzná maga felé. Úgy érzem, a karom ki akar szakadni a helyéről, de a módszer beválik, talpon maradok. Ellenfelem döbbenetesen gyorsan felkecmereg a földről, de egy fél pillanatig csak mered a kormányosra, aki mellettem zilál elszánt, ádáz arccal, szeme alatt a hatalmas, vöröslő kéznyommal.

-Ne merészelje bántani a lányt – sziszegi a hadnagynak, elegáns hanghordozása köddé válik.

-A kapitányod vagyok! – ordítja döbbenten Bray, és rám bök az ujjával – nem parancsolsz nekem, se te, se ez a kölyök!

A szeme őrülettel telve villog, az arcán lecsorog az esővíz és a vér, csapzott haja kibomlik. Látom az arcán az érzést, hogy legyőzték, az az űzött tekintet csak úgy forog az üregében. Ám Winch higgadt és hideg marad.

-Nekem ő a kapitányom – közli a hadnaggyal fagyosan – Diana Criswell lánya, Thalia Criswell kapitány.

Nincs is időm felfogni, mit mondott az imént. Mert Bray szeme kistányér méretűre tágul, a száját dacosan összeszorítja, és csak arra képes, hogy szerencsétlen módjára nyöszörögjön. A teljes megszégyenülést látom rajta, a tudatot, hogy egy tizenhárom éves lány túlszárnyalta őt. És bár fogalmam sincs, mi megy végbe az alatt a két másodperc alatt feldúlt, reménytelen elméjében, tudom, mi fog következni, amikor ész nélkül, a végső őrületben nekifut a mellvédnek, és megragadja azt, hogy felhúzza magát. A kék kabát szárnyként lobog mögötte.

Mr. Winch eltakarja a szememet, így csak a vérfagyasztó, csontremegtető halálordítást hallom, amely a rádiónak köszönhetően végig a fülemben süvít, míg a bukott hadnagy hátborzongató roppanással földet nem ér a Pusztaság porában. Levetette magát az Ikarus fedélzetéről. Végzett magával, mert nem bírta elviselni a veszítés gondolatát. Egész testemben remegek, hiába nem láttam a jelenetet, hallani hallottam, és az egymagában talán sokkal borzalmasabb.

A kormányos, látva a megrökönyödésemet, tétován végigsimít csuromvíz fejemen. Akkor térek igazán magamhoz, mikor egy újabb villám nappali világosságot villant fel körülöttem, és Mr. Winch-re emelem megviselt tekintetemet. A kormánykeréknél áll, és csak a parancsomra vár. Nagy levegőt veszek, hogy végiggondoljam, mi mindent szeretnék és kell tennem. Emlékeztetem magamat, hogy pontosan ezt kértem, szóval ideje foglalkoznom vele, ha már megkaptam.

-Teljes gőzzel kelet felé! – utasítom Winch-et, aki csak erre várt. Mosolyogva biccent egyet, és gyakorlott mozdulataival leír egy szoros kanyart, hogy megforduljunk.

Villámok cikáznak körülöttünk, sokkal több, mint a vihar kezdete óta bármikor. Mintha a viharcsapda érezné, hogy el akarunk menekülni, persze ez hülyeség, mégis… az égostorok bekerítenek minket, akár egy ketrec. Mennydörgés mennydörgés után, egyre közelebb érnek hozzánk, gyors egymásutánban hasítanak az éjszakába a szélrózsa minden irányában.

-Ez nem természetes – állapítja meg Winch. Egyet kell értenem vele.

-Merre tudunk elmenekülni? – tekintetemmel a felvillanó fénysugarak közti réseket fürkészem. A kormányos jobbra-balra kapkodja a fejét, míg szemében némi rémületet látok.

-A villámok útját nem láthatjuk előre – zihálja kissé pánikba esve – de ha valahogyan sikerül kiúsznunk a viharfelhők alól, már nem érhetnek el minket.

-Szuper, és merre van a vihar vége? – meresztgetem a szememet a messziségbe, de amerre ellátok, csak a mosogatólé-szürke, lassan kavargó felhők terülnek el, még alattunk is.

Mr. Winch gyorsan letörli gondterhelt, csuromvíz arcát. Máskor igényes, makulátlan copfja a fejére tapadt és kócos. Gondolom, én sem nézek ki jobban. Szakad a víz rólam is és rám is.

-Eddig azt gondoltam, kelet felé, de úgy látszik, tévedtem. Egy magasabb helyről, egy látcsővel talán megtudhatjuk – feleli kis gondolkodás után. Amint meghallom a „látcső” szót, felszisszenek és megvakarom a fejem. Eső csöpög belőle.

-Van egy egészen kicsi esély arra, hogy nincs látcsövünk – vallom be végül, természetesen azt nem kötöm az orrára, hogy azért nincsen, mert dühömben összetörtem.

Ám a kormányos nem esik kétségbe. Benyúl mély madarászkabátja zsebébe, miközben másik kezével megkapaszkodik a kormánykerékben, mert a hajó újra ugrik egy hatalmasat, aztán odadobja nekem a saját viharvert, de még mindig kiváló minőségű látcsövét. A hideg fém különös, karcos tapintású, látszik, hogy sokat használták már. A villámok szelte égen a tekintetem a főárbócra siklik, mely a legmagasabb a három árbóc közül, és pont ezért még soha nem másztam meg. Nos, gondolom, mindennek eljön egyszer az ideje.

Belesüllyesztem a látcsövet a zsebembe, és egyre gyorsítva megindulok a főárbóc sötétbe öltözött árnyéka felé, a szemembe hasító eső miatt alig látok valamit. Már félúton járok, amikor egy villám becsapódik, egyenesen mellém.

Felsikoltok és ösztönösen balra vetődöm, míg a fejem körül deszkaszilánkok és kőnagyságú szálkák repülnek szanaszéjjel. A vizes, csúszós padlón érek földet, a hajam égett szagot áraszt, ahogyan a kabátom is, érzem, hogy füstöl. Csak egy pillantást vetek rá, hogy megbizonyosodjak, nem kapott lángra. Őrülten dobogó szívvel meredek a pontra, ahol a villám rávágott a hajóra, és ahol méretes, izzó szélű lyuk keletkezett, kilátszanak alóla még a gázvezetékek is. De nincs időm nézelődni: újabb villám dörren a fedélzeten, csupán egy hajszálra kerüli el a hátsó árbócot, fekete vonalat vonva a fehér vászon közepére. Agresszív villámok ezek!

-Vigyázzon! – Winch figyelmeztetése szörnyen rossz minőségben és recsegve szól – valamivel feldühítettük a felhőket, úgy néz ki.

-Húzódjon fedezékbe! – utasítom őt remegő hangon, miközben felkecmergek a padlóról, és csúszkálva tovább rohanok a célom felé. Mindenfelé villámok kínozzák az Ikarus fedélzetét, és csak az a kérdés, meddig tart ki – az ebédlőben levőknek is, üzenem, hogy…

Ekkor a rádió reccsen egy borzasztót, és elnémul. Remek, kisült a vonal. Mostantól magamra vagyok utalva. A vállam fölött hátrapillantva látom, hogy Winch makacsul a kormánykeréknél ragad. Esélyem sincs arra, hogy ebben a borzalmas égzengésben meghallja vékony hangomat, nem szólhatok neki megint, hogy tűnjön el. Újra előre kell fordulnom, mert a következő villám tőlem fél méterre sem csapódik be. Veszélyes, majdhogynem eszeveszett vágta ez a főárbócig, de a nagy oszlopot elérve nem hagyok időt magamnak, hogy erőt gyűjtsek a futás után. Két kézzel megragadom a masszív, rücskös fát, összekulcsolom körülötte a lábaimat, és elkezdek mászni.

Valahol azt hallottam, hogy vihar idején a legrosszabb, ismétlem, a legrosszabb, amit tehetünk, hogy magas helyeken tartózkodunk. Ezek szerint már el van könyvelve, hogy meghalok, hiszen már legalább öt-hat méterrel lógok a fedélzet fölött. Mindig jó, ha az ember birtokában van ilyesmi érdekességeknek.

Az árbóc tetejét elérve remegő izmokkal húzom fel magam utoljára, nincs időm óvatoskodni, akármikor végzetes villámcsapás érheti az Ikarust. Megvetem a lábam a deszkán, és előkotrom Winch látcsövét a zsebemből. Egy darab karcolás sincsen a lencsén, jól rendben van tartva. Nagy levegőt veszek, felkészülök rá, hogy nem fogom látni, mi van közvetlenül előttem – és belenézek a látcsőbe.

Egybefüggő, lassan kavargó sötétszürke viharfelhők, melyeket gyors időközönként acélkéken villant meg egy-egy villám. A távolban madárraj siet valamerre, talán jelölhetnek szárazföldet is. Egy merész csavarással élesítem a képet, de a mindent eltakaró fellegek miatt nem tudom kivenni, merre haladnak a madarak. Káromkodok egyet tehetetlenségemben, aztán a másik irányba fordulok. Ott sincsen semmi, ami kiutat jelenthetne. Már értem, miért hívják az ilyeneket „viharcsapdáknak”. Nem tudsz elmenekülni, be vagy kerítve, az egyetlen, amit tehetsz, hogy vársz, amíg elvonul a veszély. De én nem hagyom annyiban az egészet, elvégre a villámok ementáli sajtot csinálnak a hajómból! Ami, hozzáteszem, a legkevésbé sem természetes jelenség.

Lovaglóülésben forgolódom körbe-körbe, szemem előtt a látcsővel, mikor egyszerre újra ugrik egyet a hajó, hevesebben, mint eddig bármikor, és még egy villám is súrolja az oldalát. Kihagy egy ütemet a szívem, amikor veszélyesen kilengek oldalra, kezem az árbóc deszkája után kapkod, egyre távolabb kerülök tőle…

A lábam nem bírja tovább, érzem, hogy lefordulok a deszkáról, az egyetlen, amire képes vagyok, hogy üvöltök, mint akit nyúznak. Elveszítem az árbócot, zuhanok és zuhanok, a szél hátulról arcomba fújja a vizet és a hajamat, mennydörgés szakad az égbe, behunyom a szemem, felkészülök a földet érésre, anya bocsáss meg, anya kérlek, anya… Az ujjaim között lucskos kötél szánt végig.

Gondolkodás nélkül megragadom, bal kezemmel belekapaszkodom, markolom, mert tulajdonképpen az életem múlik rajta. Minden belsőségem rándul egyet, ahogyan a testem megtorpan zuhanás közben, és szerencsétlen nyögés szakad fel belőlem. A karom ki akar szakadni a helyéről, ma már másodszor. De túléltem, a vitorla előtt himbálózok jobbra-balra. Megkönnyebbülten felsóhajtok, komolyan azt gondoltam, hogy én most meghalok, ami ebben a helyzetben azt hiszem, természetes. Jobb kezemmel is megkapaszkodom a kötélben, és kissé feljebb ügyeskedem rajta, mert pont a legvégére sikerült rácsimpaszkodnom. Még egy fél másodperc, és eltévesztettem volna.

Készülnék visszamászni, amikor valami a távolban felvillan. Először azt gondolom, villám, de ez nem tűnik el azon nyomban, hanem ottmarad. És a színe sem olyan elektromosságtól izzó, vakítóan kék, hanem kellemes, csillagokkal pettyezett tintakék… Tiszta, mint az esővíz.

Hitetlenkedve előkapom a látcsövet, és remegő kezekkel a szemem elé emelem. Az ott a távolban… igen, az ott az ég! A vihar vége! Ezt nem hiszem el, ott van a vége ennek az égiháborúnak, megtaláltam a viharcsapda kijáratát! Ész nélkül, kitörő örömmel húzom fel magam az árbócra, akár egy boldog majom, csak akkor lohad le a kedvem, amikor meglátom, hogy nincs időm komótosan leereszkedni az oszlopon. A fedélzetet kráterek borítják a villámoktól, van, amelyiknek még sistereg is a széle. Igyekeznem kell, nem eshet nagyobb kár a hajón!

Rádión nem érem el Winchet, szóval az egyetlen út az, amin egy hete (bár mintha ötezer éve történt volna) leugrottam. Menni fog. Megacélozom a szívem, felgyorsul a lélegzetem, nekifutok, és elrugaszkodom a deszka széléről, még csak nem is gondolom át az ugrást és az irányt. Csak remélem, hogy azok a sólyomtetemek még ott vannak, mert nem ellenőriztem ugrás előtt. Súlyos hiba.

Most nem zuhanok olyan elegánsan, mint előző alkalommal. Helyette összevissza kalimpálok a karjaimmal, teli torokból ordítok, bár a hangomat elnyomja az erős szél, a látásomat elhomályosítja az eső és azt sem tudom, merre érek majd földet. A kabátom vizesen csattog a hátam mögött, a hajam az arcomba tapad, a fedélzet veszett gyorsasággal száguld felém… A következő pillanatban pedig őrületes fájdalom hasít mindenembe. A hátamba, a lábamba, a karomba és a fejembe. Csak tompa sípolást hallok a fülemben, szédülök, elmosódottnak tetszik az egész világ, ám az arcom valami világosbarna, esőtől undorítóan csatakos anyagba fúródik bele. Szóval tényleg alattam volt a ponyva, örülök neki.

Egy fél pillanatnyi időt hagyok magamnak, hogy arccal lefelé ziháljak és hallgassam a testemen doboló esőcseppek zaját, miközben a szívem is szépen lassan lenyugszik, igaz, nem felejtem el a helyzetet, ami körülvesz, és amit még tennem kell. Amikor újabb villámcsapás rázza meg a hajót, véget vetek a pihenőmnek is, és ügyetlenül kigabalyodom a ponyvából.

Winch-hez visszaérve bele kell csimpaszkodnom a kormánykerékbe, hogy visszanyerjem a lélegzetemet. Eszelős rohanásban volt részem, minden mennydörgéskor a fejemet kapkodtam, hol van a villám, itt van-e vagy messzebb. De a kormányosom megviseltebbnek tűnik, mint én.

-Tudja, mennyire megijesztett, amikor ott lógott az árbócról? – hányja fel nekem.

-A viharcsapda vége arra van – mutatom a vitorláról látott irányt a távolban, eleresztve a fülem mellett Winch dühét – siessen! A villámok egyre jobban ostromolnak minket.

-Igenis – morog a kormányos. Úgy tűnik, személyes sértésnek veszi, hogy én ráhoztam a frászt. Ami már csak azért sem jogos, mert én csüngtem le egy darab kötélvégről öt méterrel a föld fölött, és nem ő. Nekem volt jogom félni, neki nem.

Elengedem a kereket, hogy Winch megkezdhesse a manővert. Az Ikarus elegánsan elkanyarodik a mutatott irányba, és már robogunk is a vihar vége felé, teljes gőzzel és megkönnyebbült szívvel. A szél kegyetlenül ver, ahogyan a kormányosi emelvényen szemlélem a könyörtelen égiháborút a fejünk fölött, meg persze azt a kis rést a messzeségben, ahol már a holdfény szivárog le a felhőkre.

Kifújom a levegőt, mint egy gőzgép, a szívverésem végre teljesen lehiggad, és a hirtelen tompa recsegés elárulja, hogy a rádió is kezd életre kelni. A villámok ritkulnak, már csak időnként villan fel itt-ott a kék oszlop, a masszív fekete felhők is kezdenek szétoszlani, akár a molyrágta menyasszonyi fátyol. És mikor megcsapja orrunkat a friss, esőmentes éjszaka illata, már tudjuk, hogy elvonult a vihar. Elvonult az életveszély, az elektromosság és a pisztolygolyóhoz hasonlító zápor…

Ebben a pillanatban fogom fel, mi is történt az imént. Nemcsak, hogy kivezettem egy hajót egy borzalmas és furcsamód erőszakos égzengés közepéből. Nemcsak, hogy kikergettem az utálatos hadnagyot az életéből – akaratomon kívül. De mindezt már a saját hajómon tettem. Kapitány lettem.

Elképzelem, ha most lenne a temetés és most fognám meg anya kezét, rám mosolyogna.