VeronicaStories

Elérkeztünk a Tükörtestvér című történet utolsó részéhez. Mást nem is mondok, mi történik szereplőinkkel a fináléban, csak olvassátok, és majd rájöttök, miért van ott az a kérdőjel 🙂

Igaz, hogy szombatra ígértem a meglepetést, de nagyon sűrű napom volt, így akkor nem tudtam felrakni, de ma felrakom. Ééés… az extra nem más, mint a Tükörtestvér c. történet szereplői elkészítve és lefotózva a Sims 3 játékban!

Egy csoportkép (a pegazus, amihez nem találtam szárnyakat az utolsó részben szerepel):

És a szereplők

Elise Martin

Belle Pittman

Zoe Laning

Stephen Martin

És végül a jól beharangozott Pegazus

Remélem tetszenek a képek, holnap jön az utolsó rész 🙂

Lehet, hogy észrevettétek, hogy a képeket nem jeleníti meg az oldal. Most frissítettem őket, egyet pedig töröltem, mert már nem találtam meg ugyanazt a képet. Remélem, hogy most már nem lesz ilyen 🙂

Szombatra egy kis extrával készültem a jövő héten véget érő Tükörtestvérhez, hogy mi, az meglepetés. Addig is, jó olvasást a könyvajánlóhoz! 🙂

Lehet, hogy észrevettétek, de az utóbbi időben nem raktam fel könyvajánlót, ennek az időhiány az oka, de igyekszem 🙂 Most szerdán jönni fog egy könyvajánló, de a pénteki novelláról még nem mondhatok semmi biztosat.

Viszont! Itt az utolsó előtti Tükörtestvér rész! Amint vége a történetnek, a Mindörökre Szabadság folytatódik, aztán a Happy, valamint különböző érdekességeket teszek közzé a Tükörtestvérről. Most viszont, jó olvasást!

Az ötödik fejezetben Elise rájön a sorsára a fogdában, miközben Belle és Stephen azon tanakodnak, hogyan mentsék őt ki…

Jó olvasást! 🙂

Tegnap elfelejtettem felrakni a novellát, bocsánat, zsúfolt napom volt 🙂 Most viszont itt van, remélem tetszik 🙂

A Sunflower Árvaház egy nagy kőépület, kis kerttel, ebédlővel, hálószobával, mosdókkal és tantermekkel, merthogy ebben az intézményben tanítják is az árvákat. A sok gyerek mind egyforma ruhában jár – kel, beszélgetnek, sugdolóznak, igyekeznek jól tanulni és viselkedni, hogy egy nap majd örökbefogadják őket. A szerencsés keveseknek kiderülhet egy távoli rokona, és ha az elvállalja, odaköltözhet hozzá, és elhagyhatja az árvaházat. Ez az esemény nem hagy nagy nyomot az intézmény lakóiban és dolgozóiban: körülbelül minden évben jön egy árva, és minden második évben elmegy egy. Történetünk is egy ilyen eseten alapul.

Nyelvtanóra volt. A tanulók többsége szorgosan jegyzetelt, néha megmozgatták a csuklójukat, és írtak tovább. Odakint hétágra sütött a nap, nem csoda tehát, ha az árvák egyre csak a faliórát figyelték, ami a közvetlen figyelemtől nyilván összezavarodott, és lassabban járt, mint kellett volna. Andrew, egy szőke hajú, szeplős fiú éppen az említett tárgyat szuggerálta tekintetével, mert természetesen egy diák sem tudta, miért jár az óra lassabban. Mégis, rendületlenül abban hisznek, hogy egy kis figyelemmel elérhetik az óra együttműködését.

A tanár csak beszélt, be nem állt a szája, a tábla már rég tele volt írva, azt néha letörölte, és mindemellett borzasztó hőség volt odabent is, és minden bizonnyal odakint is, tehát ez lényegében mindegy is volt. Az árvák már kezdték azt gondolni, hogy a tanórának sose lesz vége, amikor berontott egy másik tanár. Ősz, kopaszodó úr volt, az árvaházban földrajzot tanított. A tanulók szinte már ösztönösen felálltak, de a nyelvtantanár intésére le is ültek.

-Andrew – t hívja az igazgatónő – jelentette ki a földrajztanár, mire az említett gyerek fantáziája elindult, természetesen rögtön a lehető legjobb dolgot remélte: örökbefogadók érkeztek, és most megnézik maguknak a fiúkat. Igaz, ehhez az összes fiút odacsődítenék az ebédlőbe, de ezt a tényt a gondolatában arrébb tette az útból.

Annyira elálmodozott, hogy nem is vette észre, és már az igazgatónő dolgozószobája előtt álltak. Az asszony szigorú tekintetű, de megértő természetű. A tanár kinyitotta az árva előtt az ajtót, kiment, és be is csukta maga után az ajtót, ami csak azt jelenthette: ez magánbeszélgetés, négyszemközt. Neki erről nem kell tudnia. Andrew leült az íróasztal előtti székre, az igazgatóval szemben, és várt.

-Nos – kezdett bele mondandójába az asszony egy rövid sóhajtással – azért hívtalak ide, mert beszélnünk kell egy levélről, ami a mai napon érkezett – ezzel felvett az asztalról egy kibontott borítékot, és előszedett belőle egy vaskos levelet. Megköszörülte a torkát, és beszélni kezdett – ebben a levélben az áll, hogy megtalálták a szüleid végrendeletét. Tudtad, hogy gazdagok voltak?

Nem, Andrew ezt nem tudta. Nem is ismerte őket sosem. De szerette volna, ha az igazgatónő tovább mondja a levél tartalmát, és ez meg is történt.

-A végrendeletükben nem említenek meg téged pontosan – magyarázta az asszony – azt írják, hogy ha a gyermekük fiú lesz, Andrew, ha lány, Caylin néven adjanak az örökségből, ami szám szerint… egymillió font.

A fiúval megfordult a világ. Egymillió font? Erről nemhogy ő, de az árvák sem mertek még álmodni sem. És most tessék, az ölébe hullott a pénz, gazdag lett, mint a szülei voltak. A világ azonban kétszer fordult meg vele, mert az árvaházban lakik egy Caylin nevű lány is. Ismerték egymást, nem voltak kifejezetten barátok, csak beszélgetőtársak. Az igazgatónő pedig csak ült, várva Andrew reakcióját, azt azonban várhatta, merthogy a fiú éppen a válaszán gondolkodott. Végül az asszony szólalt meg újból.

-A pénzzel már most szabadon rendelkezhetsz, de nem költözhetsz el az árvaházból. Most menj vissza órára! – ebben a pillanatban megszólalt a csengő, ami egyet jelenthetett: az óra kegyeskedett gyorsabban járni – akkor csak egyvalamit mondok: lehetőleg ne újságold el mindenkinek!

Andrew felállt, és kiment, bár még mindig ezernyi gondolat cikázott a fejében, és ha egyet elfelejtett, már jött is a következő. A folyosón az árvák jártak – keltek, fürkészték az arcát, hogy vajon miért ilyen fehér. Néhányuk szólt is hozzá, hogy jön – e az udvarra, kérdezték tőle, hogy miért hívta be az igazgatónő. Minden kérdést elhárított, nincs most kedve kimenni és hogy csak a nem túl fényes kémiajegyeiről volt szó. Ez a többi árvát nem igazán érdekelte, így a fiú nyugodtan ki tudott menni az árvaház kapuján, merthogy utolsó óra lévén kimehettek a városba.

Andrew egyenesen a városka parkjához vette az irányt. A park nyugodt volt, nem voltak ott sokan. A fiú leült egy padra, és figyelte a kis tavat, a piknikező és sétálgató embereket. És megpillantott egy árvát is, ezt a jellegzetes, szürke ruhából rögtön megállapíthatta. A sors fura játékaként pedig pont Caylin volt az a bizonyos árva, aki egy vastag könyvbe merült bele, fekete haja elfedte az arcát. A fiú nem tétovázott: vele beszélgethet ezekről, mert ő a beszélgetőtársa. Oda is ment hozzá, és leült mellé.

Annak ellenére, hogy az etikett szabályai szerint egy könyvbe mélyülő embert illetlenség megzavarni, a fiú most úgy döntött, ezt az apróságot is arrébb helyezi gondolatai útján, és megszólította a lányt. Caylin egyáltalán nem sértődött meg a zavarásért. Ez attól függ, hogy ki a megzavart és ki a megzavaró. És ki a szóismétlő.

-Mi a baj, Andrew? – kérdezte a lány. Ezek szerint a fiú még mindig sápadt volt. De ahogyan Caylin felemelte a fejét, látható volt az ő gondterhelt arca. Nem csak Andrew – nak kellett problémákkal küzdenie.

-Előbb mondd te – mosolyodott el halványan a fiú, mire Caylin sóhajtott egyet, és elmondta, mi nyomasztja.

-Megtalálták a távoli hozzátartozóimat – vallotta be – de elég messze laknak innen. Utaznom kell, vonattal – akkoriban egy utazás ára elég magasra ugorhatott, kiszámíthatatlan volt. Gyakorlatilag csak a gazdagabb emberek tehették meg, hogy csak úgy utazgassanak. És Andrew jelen pillanatban gazdag volt. Nem habozott: kedvelte a lányt, és tudta, hogy egy árvának hatalmas örömöt jelent, ha elmegy az árvaházból. Ha neki ez még nem adatott meg, Caylinnek adasson meg. Ráadásul tudott valamit az örökséggel kapcsolatban, de úgy vélte, jobb, ha ezt a lány nem tudja.

-Kell pénz a vonatútra? – kérdezte hirtelen a fiú, mire Caylin megütközve nézett rá.

-Persze, de… miért? – értetlenkedett, mert Andrew úgy tette fel a kérdést, mintha valami nagyúr lenne.

A fiú közelebb intette magához a lányt, és súgva elmondott neki mindent, ami azóta történt, hogy bement az igazgatóiba. Caylin figyelmesen hallgatta, nem szólt semmit, néha elkerekedett a szeme, aztán lehajtotta a fejét. Andrew már készült elmondani, hogy az örökséget odaadná, amikor a lány felnézett az égre: a nap már rég lement, sötétség borult a parkra.

-Vissza kell mennünk az árvaházba – emlékeztette a fiút, akinek a nyelvén volt a mondat, de nem tudta kimondani. Szótlanul nézte, ahogyan a lány sietve elsétál, hátra sem nézve. Nyilván úgy gondolta, Andrew követi, ha akarja.

Aznap már nem tudtak találkozni. Mindketten az ebédlőbe siettek, a vacsorához, és mivel a lányoknak és a fiúknak külön kellett ülniük, Andrewt legfeljebb szobatársai faggathatták, hogy mit mondott neki az igazgatónő. A fiú azonban nem mondott el semmit. Ebbe a társai gyorsan beletörődtek, és mással foglalták el magukat.

Másnap reggel a fiú korábban ébredt, mint szokott. Az éjjeliszekrényén nagy meglepetésére egy hivatalos papírt talált. Átfutotta: a formanyomtatvány az örökségéről tájékoztatta, és arról, hogyan rendelkezhet vele. Szíve nagyot dobbant, amikor a lehetőségek között felfedezte: az örökség egy részét átadhatja másnak. Nem kellett tovább olvasnia. Zsebre vágta a papírt, de közben vigyázott, nehogy összegyűrje, és alig bírta megállni, hogy ne nevessen fel a megkönnyebbüléstől.

Az órák után találkozott Caylinnel. A lány gondolataiba merülve üldögélt a park padján, mint tegnap délután. Andrew mosolyogva sétált felé, mire Caylin felkapta a fejét.

-Bocsi, hogy úgy elrohantam – hadarta szégyellősen – fejezd be nyugodtan, amit akartál mondani.

-Megvan a pénz a vonatúthoz – ezzel a fiú odaadott a lánynak egy kitöltött papírt, amin az állt, hogy Andrew átutalja neki az öröksége felét, szám szerint ötszázezer fontot.

Caylin átolvasta az iratot, amiről már csak az ő aláírása hiányzott. Kikerekedett szemekkel ért a szöveg végére, de nem bírta elhinni, legalább háromszor még el kellett olvasnia. Aztán lassan a fiúra emelte könnyes tekintetét.

-Köszönöm – suttogta elhaló hangon – nem… nem érdemlem meg.

-A végrendeletben az van, hogy ha lányuk születik, Caylin névre adják az örökséget – magyarázta Andrew – fiuk született, de én egymillió fonttal nem tudnék mit kezdeni. Neked pedig most pont jól jön.

-Ötszázezerrel se lehet mit kezdeni – érvelt a lány – akkor… aláírom. Van esetleg egy tollad?

Így esett meg, hogy Caylin elhagyhatta az árvaházat, Andrew pedig maradt. Mindkettejüknél maradt valami: először is, fejenként ötszázezer font. Aztán a fiúnál egy cím, ha levelet szeretne írni. A lánynál pedig egy igen kedves emlék.

Menetrendszerűen itt van az új könyvajánló, egy olyan regényt vesézek ki, amit nemrég kaptam meg, de azóta le sem tudom tenni. Remélem, megtetszik, és ti is így lesztek vele 🙂

Ahogy ígértem, itt is van a következő rész, ami egy kicsit hosszabb, mint a többi.

Jó olvasást kívánok 🙂

UI.: HAVAZIK! VÉGRE!

Ez nem egy új történet címe, bár az is lehetne 🙂 Megírtam, hogy a hét egyes napjain miket rakok ki. A rend a következő:

Hétfő: Tükörtestvér

Kedd: Mindörökre Szabadság, amint a Tükörtestvér véget ért

Szerda: Könyvajánló vagy – kritika

Csütörtök: Happy, amint a Mindörökre Szabadság és a Tükörtestvér véget ért

Péntek: novella

Szombat: semmi

Vasárnap: semmi

A Merengő rovathoz bármelyik napon feltölthetek új cikket, de mindig kirakom a kezdőlapra és Facebookra 🙂

https://www.facebook.com/veronicastories.eletfuszerei/

Ezen a linken elérhetitek a blog Facebook – oldalát 🙂