VeronicaStories

Most vasárnapra hoztam pár részletet készülő történetekből, olyanok, mint a Tükörtestvér 2 és az a történet, aminek még nincs címe, valamint egy novellarészlet is van közöttük 🙂 Íme:

“Amint földet ért, két lány megragadta, az egyik finoman, a másik határozottan, de egyik sem fájt neki. Talpra állították és végre szembekerülhetett üdvözlőivel. Belle és Zoe volt az, arcukon a kíváncsiság, a megkönnyebbülés és a düh keverékével. Stephen nem tudta, mit mondjon. Hirtelen szembekerül az emberekkel, akiket az utóbbi időben üldözött, csak hogy válaszoljanak egyetlen kérdésére. De végül nem ő találta meg őket, hanem pontosan fordítva.

-Hol van Elise? – kérdezte végül.

-A világban, ahonnan jöttél – felelte Zoe, bár nem tudta mire vélni a kérdést – azt hittük, őt keresed.

-Igen, mert elköltözött, és csak meg akartam mondani neki, hogy… – Stephen rájött, hogy amit most mondani készült, az csöppet sem szalonképes, úgyhogy elharapta a mondat végét.

-Dehogy költözött el, honnan veszed ezt? – Belle értetlenül felvonta a szemöldökét – még mindig itt él, Yawnie Village – ben. Illetve, most elmentünk a szélenélők otthonába segítséget kérni. De ki mondta neked, hogy elköltözött?

Stephen éppolyan értetlenül nézett a lányokra, mint ők rá.

-A tükör boszorkánya mondta – felelte. A reakció mindent felülmúló volt.”

(Tükörtestvér 2)

 “Miután elhelyezkedtek az ágyon, a forgószéken és a földön, Michelle belefogott a magyarázatba, miért vannak itt.

-Tehát, ahhoz, hogy megértsd, kicsit messzebbről kell kezdenem – mondta – szóval, a játékcégek egy jó pár évvel ezelőtti napon eldöntötték, hogy az általuk készített karaktereket egy közös mappában fogják tárolni, egyetlen gépen, ami az Architect Games igazgatójának gépén lesz, mert az övé ez az ötlet. Aztán a többi cég szépen fogta, és belepakolta a játékaik főszereplőjét ebbe a mappába. Aztán, nem sokkal ezután arra lettek figyelmesek, hogy a karakterek kódjaiból üzenetek formálódnak ki.

Itt tartott egy hatásszünetet, és meg is volt az eredménye. Carol a szája elé kapta a kezét. Most már teljesen biztos volt abban, hogy ezek csak játékkarakterek. Emberrablók nem találnak ki ilyen történeteket.

-Az üzenetek tartalma nagyjából annyi volt, hogy mi – vagyis a karakterek – igenis élünk és öntudatunk is van. A fejlesztők meg képzelheted, mennyire megijedtek. Beszélni kezdtek velünk a kódjainkon keresztül, és megállapodtunk abban, hogy a mappában egy külön kis „univerzumot” készítenek nekünk, hogy ott éljünk. Amikor ez megvolt, mindenkit odazsúfoltak. Nem kellett túl sokat csinálnunk abban a világban. Az volt az egyetlen feladatunk, hogy éljünk, mert a másolataink, akik szerte a világban a játékokban szerepelnek, mind rólunk vannak mintázva. Mi vagyunk úgymond a prototípusai azoknak a karaktereknek, akiket a játékban látsz.

-Szóval, elvoltunk, meg minden, de körülbelül úgy 2013 – ra kezdett a világunk túlnépesedni. A fejlesztők bővíthették a mappát, és meg is tették legalább tizenötször. És aztán beütött a baj.”

(A történet, aminek még nincs címe)

“Az új munkahelye egy kávézó volt. Az előző is, de az megszűnt, ez pedig csak most nyitott, így került ide. Nem volt túl nagy, átlagos kávézónak tűnt. De a lány mégis megállt, és nagyot sóhajtott. Ki tudja, mi fogadja, amikor belép az ajtón? Akármi lehet odabent. Biztos jó ötlet bemenni? Muszáj most indulnia, különben megfutamodik, és akkor nevetség tárgya lesz. Nem, inkább úgy nevetik ki, hogy közben odabent dolgozik. Nagyot nyelt – érzései szerint a szemközti utcára is elhallatszott a nyelés hangja – és… húzta az ajtót, amire nagy lóbetűkkel az volt írva, hogy „TOLNI”. Gyorsan körbenézett, de szerencsére az utca kihalt volt. Újra próbálkozott, immár rendeltetésszerűen tolva az ajtót. Nem lenne szerencsés, ha rögtön az első munkanapján kirántaná a helyéről a kávézó bejáratát.”

(Sophie Ward kalandjai, novellasorozat)