VeronicaStories

Újra itt, ezen a késői órán(“újra itt” egy év után… haha), és ezúttal egy novellával érkeztem, ami nemrég pattant ki a fejemből, de úgy éreztem, rögtön le kell írnom. Kissé elvont, kissé rövid, de kétségkívül igaz. Jó szórakozást hozzá! 🙂

Internet

-Fiam, nyisd meg az ablakot, hadd jöjjön be egy kis internet! – hallatszott a rikoltozás a nappaliból, körülbelül az ordítozó tévével egy hangerőn.

A fiú így is tett: megragadta a fémkeretes előszobai ablak oldalait, nagy levegőt vett, szívét megacélozta s arcát egy fenyegetően fekete, ámbár megnyugtatóan semleges sállal jótékonyan elfedte – miután pedig mindez megtörtént, nagy lendülettel szélesre tárta az ablakot.

Hátratántorodott az internet bódító hangjaitól és csontot-agyat átjáró természetfölötti erejétől.

-KI MONDTA, HOGY TELJESEN NYISD MEG?! – rikácsolta az előző szószóló ugyanonnan, bár, ha lehetséges, immár négy oktávval feljebbről – HÁT SZÉNNÉ AKARSZ ÉGNI, FIAM?!

A fiú mindent megtett volna a parancsoló szóra, ha az a borzasztó elemi erő, az a hőség, mely elkezdte leszaggatni róla ócska, kirojtosodott pulóverét, és a szél, mely a Magyar Helyesírás Szabályai c. műremek kiszaggatott és megcsócsált oldalait röptette, nem passzírozta volna őt a padlóhoz. Kénytelen volt fél kezével arcán tartani a sálat – hisz, ha már egyszer beengedte az internetet, az semmilyen körülmény között nem deríthetett rá fényt, ki is ő.

Odakintről panaszos és őrült macskasikolyok áradtak befelé, együtt egy-két megátalkodott kutya szűnni nem akaró kaffogásával, s a hangokból ítélve a két állatfaj heves, tüzes vitát folytatott egymással – persze dulakodásnak nyoma sem volt.

Válogatott káromkodások a világ összes nyelvén, sőt, még azon is túl, kitalált halandzsák, melyeket egyes popkultúrák rajongói betanultak – főként a sértegetéseket -, és bár a fiú nem értette a legtöbb szót, és az sem volt világos számára, min is megy az egetrengető oltogatás, ő is beszállt saját anyanyelvén, a hőséghuzatba üvöltözve a szavakat. Válaszul kapott pár lesajnáló visszaordibálást, melyben többek közt az anyját és a nyelvtantudását szidták, történetesen azért, mert a fiú nem hangsúlyozott ki eléggé egy vesszőt valahol a második mondat első mondatrészénél, a harmadik ige és a második főnév között. A vitatkozóknak csodálatos hallásuk volt, ha már kifogytak az indokokból.

Változott a kép, lágyabb fuvallatok fújdogáltak keserűséget és dezodorszagot hordozva; magányos emberek kürtölték világgá, miféle párt keresnek maguknak, amikor pedig a felhívásra egy lelkes egyén jelentkezett, nyomban fintorgásukat fejezték ki iránta és szánakozó, porbatipró mondatokkal üldözték őt egy sötét lyukba. Mások nyomorúságaikat öntötték gyönyörű vagy éppen „minden mindegy” sorokba, s üvöltötték vakon az éterbe, hátha valaki, akárki fogja a segélykiáltásukat. Kaptak vigasztalásokat, bátorító beszédeket, de a mindezt végighallgató, ám bele nem szóló fiú túl jól ismerte az internet hangjait, hogy ne hatódjon meg mindezen. Hisz csak egy kicsit kell várni, és máris más szelek fújnak; s ugyanazt a kétségbeesett idegent már az ízléséért szapulták ugyanazok, akik lelket és önbizalmat öntöttek belé.

Aztán következett egy napos időszak: jótettek, hálálkodások, jó hírek özönlöttek befelé, és a fiú lelke felvillanyozódott, akárcsak a tévé, mikor sikerült behatárolnia a jelet a nappaliban – a kanapéhuszár is, a szerkezet előtt heverve boldogan hümmögött új műsora visszatértének látványára. Boldogság áramlott a neutrálisnak és ingerszegénynek nevezhető lakásba, s az ablak előtt kucorgó, továbbra is fedezékben tartózkodó fiú érezte, hogy kezd visszatöltődni emberiség iránti reménye.

Tett egy merész lépést: felállt, s odaoldalgott az ablakhoz. Az igazság az, hogy még soha nem látta az internetet valójában. Soha az életben nem tudhatta, kik lapultak a színpompás, vagy épp taszító, esetenként vonzó maszkok alatt, s a kíváncsiság ugyanúgy ott égett benne, mint talán még sokakban szerte a világban, mindenkiben, aki ott állt a maga ablakában, s ordította bele az internetbe véleményét anélkül, hogy gondolkodott volna rajta.

Kihajolt hát, letekintett az emeletes ház legaljára, s amit látott, attól szétállt a füle, szemei pedig olyan kerekké váltak, akárcsak az ember első találmánya a tűz után – a kerék.

Odalent csivavák ugatták egymást zárt ketrecekben. Soha nem érhettek a másikhoz, soha nem voltak képesek meglátni, ki ugat rájuk vissza. Talán, futott át a fiú agyán, maguk sem tudják, milyen gyenge kis csivavák ők.

-Zárd be, fiam! – hangzott a most szokatlanul nyugodt, csöndes parancs a nappaliból – Mára elég volt az internetből.

A fiú boldogan engedelmeskedett.